Amelyik filmnek már vannak rajongói, az nagy veszteséget nem hozhat‒ talán ez a gondolat irányítja napjainkban a filmszakmát, hiszen úgy tűnik a korábbi évek sikerfilmjeinek megtoldása egy-egy új résszel, vagy éppen a klasszikus mesék megfilmesítése egyre népszerűbbé vált. Ahogy Harry Potter világa is bővül új filmekkel, vagy ahogy a Star Wars rajongók számára is érkezett újdonság az elmúlt években, Jack Sparrow története is folytatásért kiáltott. A kérdés azonban jogos: vajon hány filmet lehet leforgatni ugyanazon ötlet alapján?
A Karib-tenger kalózai filmsorozat 2003-ban indult, s egészen 2011-ig úgy tűnt, trilógiaként marad a filmtörténelemben. 2011-ben azonban érkezett a kevésbé sikeres Ismeretlen vizeken című negyedik rész, amit Johnny Deppnek kellett „elvinnie a hátán” mivel a korábbi szereplőgárda híján a történet sem kapcsolódott a korábbihoz. Valószínűleg ebből tanulva a sorozat írói megpróbálták a legújabb, Salazar bosszúja című részt amennyire lehetséges visszakanyarítani a trilógia cselekményéhez. Ehhez persze szükség volt Orlando Bloom és Keira Knightley vendégszereplésére is, az ő történetük adja a film keretét, azonban a cselekményt új szereplők viszik előbbre. A legfontosabb két új szereplő Kaya Scodelario valamint Brenton Thwaites, előbbi Carina Smythet, utóbbi Henry Turnert alakítja, az eredeti trilógiából ismert Will Turner fiát.
Keira Knightley is visszatért a Karib-tenger kalózai ötödik részében. Kép forrása: www.movieweb.com
A nézők a film során szembesülhetnek egy kis „dejá vu” érzéssel, ugyanis a korábban említett visszakanyarodás a kezdetekhez olyannyira jól sikerült, hogy ha megnéznénk az első részt, amely A fekete gyöngy átka címet viseli, és utána folytatnánk az ideivel, valószínűleg úgy éreznénk, mintha ugyanazt a filmet láttuk volna apró különbségekkel. A talán kissé megkopott, valamint a becsípett kalóz helyett inkább a lecsúszott alkoholista felé húzó Jack Sparrow karaktere szinte ugyanabban a helyzetben találja magát, mint 2003-ban, ismét „élőhalottakkal” gyűlik meg a baja, szintén egy tengeri átokból kifolyólag. Az új szereplők által bemutatott szerelmi szál pedig szinte ugyanúgy játszódik le, mint anno Will és Elizabeth esetében, azzal a különbséggel, hogy talán kevésbé árnyaltak a karakterek, s mivel a film az érzelmekre nem fektet különösebben hangsúlyt, így a fiatalok egymásra találása mintha csak a kalandfilmekben is a nézők által elvárt szerelmi mellékszál kipipálásnak céljából történne.
A látványra nem lehet panasz. Kép forrása: www.jasonsmovieblog.com
A látványvilág egyértelműen a film legnagyobb erőssége, a történet gördülékenyen halad előre, a látványos kameramozgások – amelyek főleg IMAX esetén különösen élvezetesek, ‒ pedig gondoskodnak róla, hogy a nézők ne unatkozzanak. Ebből a szempontból érezhető különbség a 2003-as és a 2017-es film között, ami hiányzik a történetből, azt helyettesítették a látvánnyal. Rajongók számára az új film egy kedves, nosztalgikus meglepetés, melyben visszatérnek a régi hősök, kapnak még egy kis adagot Jack humorából, valamint méltó lezárást kap Orlando Bloom és Keira Knightley karaktere is; azonban önállóan, a széria előző részei nélkül nem valószínű, hogy sikeres mozifilmként ugyanúgy megállná a helyét Jack Sparrow legújabb, ám nem sok újdonságot mutató filmje.
2017-ben a HBO kiadott egy 21 perces videót, amelyben a sorozat első hat évadának összes (150966) halálesetét összegyűjtötték, melyekből nem egy különleges végkifejlet emelkedik ki. Annak érdekében, hogy bebizonyítsuk, George R. R. Martin nem a semmibe kapálózott az érdekesebbnél érdekesebb elmúlások terén, összeszedtünk négy olyan esetet, amikor a történelem kiemelkedő személyei egy-egy Trónok harcabeli szereplő sorsára jutottak:
Minden egyes Trónok harca-rajongó bizonyíthatja, hogy ennél a sorozatnál őszintébben és jobban még soha senki nem ábrázolta filmvásznon az emberi viselkedést. Persze itt nem arról van szó, hogy a sárkányok, a lángoló kardok és a Mások életszerűek lennének, hanem Westeros politikai világáról, az emberek természetéről, a könyörtelen és hataloméhes személyiségekről. Ezekkel lényegében nemcsak a mi világunk középkori helyzetét, de a mait is teljes mértékben hibátlanul vissza tudták adni a készítők – a világ talán legőszintébb tükre, hogy nagyon ritka (vagy egyáltalán nincs is) happy end, ahogy a való életben sem.
1. Gyilkos vadkanok
Robert Baratheon – Zrínyi Miklós, Szent Imre herceg
Ki gondolta volna, hogy a trónbitorló, aki több évszázados egyeduralom után letaszította a Targaryen családot a vastrónról, egy szórakozott vadászat során, egy vadkan támadása által veszti életét? Sajnos így történt Robert Baratheon esetében is, aki ennél sokkal dicsőségesebb halálra volt hivatott. Bár hozzá kell tenni, hogy az 5. évad első részében már fény derül arra, hogy nem pusztán gyengeségéből tudta leteríteni a vadállat, hanem kedves és szerető felesége megbízásából (a király alkoholfüggőségét kihasználva) fegyverhordozója, Lancel Lannister folyamatosan itatta, így a részegség is gyengített a koncentrációs képességein. Ennek az esetnek egyenesen két magyar példája is megtalálható a történelemben, melyek kísérteties hasonlóságot mutatnak Robert halálával.
Robert Baratheon, Zrínyi Miklós és Szent Imre
A mondák szerint Szent István fia, Szent Imre 1031. szeptember másodikán a Bihar vármegyei Igfa közelében, az erdőben egy vadászat alkalmával vesztette életét, feltehetően vaddisznótámadás során. Ez a teória a történészek szerint nagyon ellentmondásos; valószínűleg – ahogy Robert király esetében is – merénylet áldozata lett az 1083-ban szentté avatott herceg. Az erdő köztudottan nemcsak a magyar előkelőség számára volt közkedvelt vadászterület, hanem a nyugati nemzetek számára is. Így feltehetően németek is a helyszínen lehettek Szent Imre halálánál, márpedig akkoriban a magyar–német politikai viszonyok nem igazán voltak pozitív hangvételűek: Imre is esélyes volt nőági leszármazottként Szent Henrik halálával a német trónra, ez pedig természetesen nem tetszett a német udvarnak. Ebből is adódik, hogy egyes vélemények szerint nem vadkan okozta a herceg halálát, hanem egy Vadkan nemzetségnevű felbérelt besenyő.
Politikai hadicselek színterén nagyon népszerű eseménynek számítottak a vadászatok. A leghíresebb ilyen eset Zrínyi Miklós halálához fűződik, aki az 1660-as évektől vezető személye volt a Habsburg hatalommal ellenszenves magyar nemesi csapatoknak. Sajnos ezen céljainak beteljesítésére már nem maradt ideje, mivel egy 1664. november 18-ai vadászat alkalmával a Csáktornya mellett elterülő kursaneczi erdőben egy vaddisznótámadás során életét vesztette. Noha a közvélemény nehezen fogadta el a baleset tényét és sokkal inkább merényletre gyanakodtak, Zrínyi barátja, Bethlen Miklós több levelében is cáfolta, hogy merényletet követtek volna el a nagynevű és elképesztően karizmatikus költő és hadvezér ellen.
Zrínyi Miklós halála
2. Éjszaka vigyázz az árnyékszékekkel!
Tywin Lannister – III. Vencel és István gróf
Felejthetetlen momentum volt a Trónok harca negyedik évadának záró epizódjában, mikor a halálra ítélt Tyrion Lannister bátyja, Jaime segítségével megszökött a cellájából, majd korábbi nagy szerelmét (aki ekkorra már apja szajhája lett) megölte puszta kézzel, majd édesapját, a legendás Tywin Lannistert az árnyékszéken találva egy számszeríj két lövésével a halálba küldte. De akármilyen morbidnak is tűnik ez a fajta gyilkossági forma, nem egy esetben alakultak úgy a történelem politikai szálai, hogy ilyen megalázó módon öltek meg neves személyeket. Ismét a magyar történelemből is előkeríthető ilyen esemény, mégpedig Anonymus beszámolójából a Gesta Hungarorum 53. fejezetében:
„…Ugyanabban az időben történt, hogy Waldo gróf testvére, István, éjszaka a várfalon lévő árnyékszéken a belein akart volna könnyíteni, amikor egy magyar, a nyilával, a helyiség nyílásán keresztül súlyosan megsebesítette, amibe még azon az éjszakán bele is halt.” (Anonymus: A magyarok cselekedetei. 53. fejezet. Veszprémy László fordítása)
Tywin Lannister és III. Vencel
Ennek elszenvedője az 1301-től 1305-ig uralkodó III. Vencel magyar király volt, aki később Csehország és Lengyelország uralkodói címét is megszerezte. Habár 11 évesen került a magyar trónra, a királyi címet 1305 végén lemondta és 1306. augusztus 4-én bekövetkezett tragikus haláláig a két szláv ország vezetője maradt. Vencel királyról köztudott volt, hogy nagyon szerette a lakomákat, ünnepségeket, fiatal királyként minden megadatott neki, amit csak kívánt egy-egy ilyen esemény során. Halálának helyszíne is egy nagy lakoma volt Olmützben, amelyen a 16 éves uralkodó elfáradt oda, ahova még ő is kénytelen volt gyalog járni, majd tehetetlenségét kihasználva egy ismeretlen támadó leszúrta. Máig nem tudják ki és miért végzett a fiatal királlyal.
3. A „halhatatlan”
Yoren – Grigorij Jefimovics Raszputyin
Yoren az Éjjeli Őrség egyik beszerzője volt, ő vitte sok éven át a Fekete várba a rabló, gyilkos, kitagadott férfiakat, hogy a fekete testvériség tagjai legyenek és segítsenek a Fal őrzésében. Még az első évadban ismerhettük meg a mogorva és határozott férfit, aki szárnyai alá vette Arya Starkot apja kivégzése után. A második évad harmadik epizódjában egy alkalommal, mikor a Lannister katonáktól védte csapatát láthattuk, hogy nemcsak roppant határozott, de a harci tapasztalata is irigylésre méltó. A jelenet roppant izgalmas volt, de sajnos akármilyen legyőzhetetlennek is bizonyult a jó öreg feketeruhás, nyolc páncélos és talpig felfegyverzett katonával ő sem bírt el. A harc közben míg ő hat támadóval végzett (mindezt páncél nélkül) kapott egy nyílvesszőt a vállába, egy dárdát a combjába és a hátába, mindezek ellenére is harcolt tovább. Halálát egy a nyakcsigolyáin tövig beeresztett kard okozta. Az első évadban megtudhattuk, hogy egy mérgezést is túlélt már. Kemény férfi, meg kell hagyni.
A valósággal húzott párhuzam ebben az esetben nem hasonlít annyira a sorozatbelire, mint az első kettő összevetésben, de a tény, hogy valakit szinte lehetetlen volt megölni „teljes mértékben”. Azon csodálkozom, hogy George R. R. Martin még nem használta fel az ő személyét a sorozat egyik karakterének megalkotásához, mivel egy fantasy sorozatban is megállná a helyét, nemhogy a valóságban. Ez a „halhatatlan” személy nem más volt, mint Grigorij Jefimovics Raszputyin orosz szerzetes, aki az utolsó éveiben hatalmas befolyással volt a cári családra, így nem csoda, hogy rengeteg ellenségre tett szert. Egy biztos, a cári családtól eltekintve nem sok rajongója volt.
Yoren és Raszputyin, és még van egy kis hasonlóság is
A rejtélyes és bohém szerzetest 1916 decemberében Feliksz Felikszovics Juszupov herceg meghívta egy vacsorára azzal az ürüggyel, hogy a város legszebb nője szeretne vele személyesen találkozni. Egy pincébe kísérték, ahol ciánnal telített sütemények és bor várta. Eleinte nem akarta azokat elfogadni, de miközben várakozott, unalmában falatozott. Elméletileg annyi cián volt az ételekben, hogy már egyetlen süteménynek végeznie kellett volna Raszputyinnal. A herceg megelégelte, hogy nem tudja eltenni láb alól és rálőtt a szerzetesre. Miután ezt megtette, felment megünnepelni tettét, de nem hagyta nyugodni, hogy a cián miért nem végzett vele korábban, így ránézett, hogy biztos végzett-e vele a lövés. Mikor közelebbről megvizsgálta a testet, a halottnak vélt Raszputyin kinyitotta az egyik szemét, amitől a merénylő annyira megijedt, hogy felrohant. Amíg ez megtörtént, addig a legyőzhetetlen szerzetes felmászott az udvarra, ráadásul szerencsétlenségére fent ismét két olyan emberbe botlott, akik a halálát kívánták: Vlagyimir Puriskevics politikus, aki előbb rálőtt és Dmitrij Pavlovics nagyherceg, aki botot hozott és azzal ütlegelték szét a férfit, majd testét a folyóba dobták. Később, a boncolás során a tüdejében nagy mennyiségű vizet találtak, ami azt bizonyítja, hogy feltehetően a vízbe hajításakor még életben volt a megmérgezett, kétszer meglőtt, agyonvert és folyóba dobott férfi. A halál oka: fulladás.
4. Aranykorona
Viserys Targaryen – Dózsa György, Valerianus császár
Még a Trónok harca első évadában kapott fontos szerepet Viserys Targaryen, akit az utolsó sárkányként emlegettek. Miután édesapjától, az Őrült királytól Robert Baratheon elorozta a vastrónt, elméletileg Viseryst illette volna meg az uralkodói jog. (Bár ki a francot érdekelt az öröklési jog egy trónbitorló udvarában?) Annak érdekében, hogy visszaszerezze jól megérdemelt helyét a királyságban seregtoborzásba kezdett a tengeren túl, mégpedig úgy, hogy a dothraki barbár lovasnép vezetőjéhez, Khal Drogóhoz adta feleségül a húgát jó hadicsel céljából. Sajnálatos módon ez nem igazán úgy alakult, ahogy azt a fiatal Targaryen tervezte, hiszen a dothraki horda nem tervezett sok segítséget nyújtani számára. Egyik éjszaka nagy „hisztit” csapva követelte a koronáját a részeg Viserys, aki meg is kapta Khal Drogótól a jól megérdemelt kitüntetését, bár nem egészen ünnepies módon – egy fájdalmas rituálé keretei között olvasztott arany fejfedőt kapott.
Viserys Targaryen és Dózsa György
Ennek példájára ismét csak egy magyar lázadói megtorlást tudunk emlegetni. Dózsa György történetét minden magyar ember már általános iskolában megtanulta, ő volt az 1514-es keresztes hadjárat vezetője, ami hatalmas parasztlázadásba torkollott. Miután lázadását Szapolyai János erdélyi vajda segítségével leverték, őt és öccsét, Dózsa Gergelyt elfogták. Mindkettejükre kivégzés várt, Dózsa Györgynek először végig kellett néznie, ahogy öccsét feldarabolják, majd ő következett. A korabeli feljegyzésekben így írták le kínzását és kivégzését:
„Először is tüzes vassal megkoronázták, aztán még élve, meztelenül, lábainál fogva megkötözve saját katonái, akiket közönségesen hajdúknak neveznek, s akiknek cselekedetei annyi sok szörnyűséget hoztak(…), fogaikkal széttépték és felfalták. „
A hiedelemmel ellentétben a trón, amire ültették nem volt felforrósítva, de a korona a valóságban is izzott amikor a fejére helyezték. A tüzes trón mondája pusztán Petőfi Sándor A nép nevében című költeménye után terjedt el.
Az olvasztott vagy izzó arany felhasználási módja viszont nem csak a koronák terén teljesedett ki. Időszámításunk szerinti kb. 260-ra datálják Valerianus császár szörnyű halálát. Az aggastyán éveire megkoronázott római uralkodó szinte egész életét a perzsákkal vívott harcra szentelte. A harmadik évszázad közepére viszont már nem volt igazán ütőképes hadereje I. Sápúr perzsa király ellen, így nem is csoda, hogy a sorozatos vereségek után az emesszai ütközetben elfogták Valerianust is, akit Sápúr borzalmasan megalázott. Fogsága alatt minden egyes reggel ő segítette fel a lovára a perzsa királyt és úgy bánt vele, mint egy saját udvari bolonddal. Halálát is az egyik ilyen királyi hóbort okozta, amikor arra kényszerítette az aggastyánt, hogy olvasztott aranyat igyon. Természetesen az izzó folyékony anyag a vesztét okozta. De itt még nem ért véget a volt római császár megaláztatása, hiszen halála után szalmával kitömve tartották egy templomban a holttestet, mint a legjelentősebb királyi trófeát.
Idén 18. alkalommal került megrendezésre a magas színvonalat képviselő Jazz Fesztivál Szombathely városában. A fesztivál Tímár Péter fejéből pattant ki, aki egyébként eredeti szakmája szerint orvos, és egyben nagy jazz zene kedvelő.
Az esemény maga nem csak egy fesztivál, hanem egy egyhetes tábor is, ahová hazánkból és külföldről is érkeznek diákok immáron tizenötödik éve. Magáról a szervezésről az Improvizatív Zeneműhely Egyesület gondoskodik, akik egy baráti társaság, és szenvedélyük révén otthont adnak a jazz favorizálóinak.
Vasárnap vette kezdetét a „jazz-tábor”, ahol a nyitóeseményen a táborozók tanárai mutatkoztak be kisebb koncertegyüttesek formájában. A táborlakók a hét folyamán csapatokba tömörültek, így alkotva egy-egy zenekart. A tábor utolsó napján, a táborzáró eseményen lehetőségük volt megmutatkozni a részvevőknek koncertelőadások formájában. A tanárok szaktudásával, segítségével ezalatt a hét alatt bővíthették ismereteiket a zene területén, és rengeteg élménnyel is gazdagodhattak. A tábor nevéhez híven jellemző ízt adott a fesztiválnak az improvizáció, amely minden nap meghatározója volt az eseménynek, így adva teret minden diáknak a kibontakozásra. A napok igazi családias hangulatban teltek, amely már a helyszínek „ajtajában” érezhető volt. A koncertek folyamán felhőtlen, táncoskedvű fiatalokkal találkozhattunk, és sok visszatérő táborlakóval elegyedhettünk szóba.
Fotó: Rozner Anita
A Lamantin Jazz Fesztivál keretén belül sok program várta még a táborozókat és a látogatókat, rengeteg hazai és nemzetközi fellépővel fűszerezve.
Június 19-én, hétfőn, a Weöres Sándor Színház nagyszínpadán az Elek István Quartet és Pocsai Krisztina, a Makrokozmosz, és a Dado Morini Italian Trio with Riccardo Fioravanti and Stefano Bagnoli lépett fel. Kedden a Roadkill Cafe, és a Jamal Thomas Band. Szerdán a Pawel Kaczmarczky Audiofeeling Trio & Mr Krime. Csütörtökön a Pribojszki Mátyás Band, Little G Weevil, és Raphael Wressnig & The Soul Gift Band. Pénteken pedig az Agostino Di Giorgio Organ Triot-ot láthattuk. A táborhoz társuló egy héten át tartó programok fellépőit a Weöres Sándor Színházban, Szombathely főterén és a Zsinagóga Udvarban tekinthette meg a nézőközönség.
Három tágas, és két kisebb kiállítótér, 10.000 kötetes szakkönyvtár, 6000 db-os műgyűjtemény és úgy néz ki, mint egy űrhajó, csak betonból készült. Mi az? Mondhatnánk, valamiféle regionális vagy legalábbis városi kulturális központ. Minimum. Azonban ez csak a Szombathelyi Képtár. Hogy miért „csak”? Lássuk!
A Szombathelyi Képtárat 1985-ben adták át, és a maga korában egy igen korszerű, kortárs művészeteknek méltó teret biztosító intézménynek számított. Gyűjteménye jelentős mennyiségű művet tartalmaz, főként a XX. század második feléből származó neoavantgard irányzatokból, de akadnak 17. századi festmények is a repertoárban, és persze rengeteg textil. Mérete, elhelyezkedése és egyéb adottságai mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy ténylegesen kulturális központként működjön, nem csak kiállításokkal, hanem koncertekkel, vásárokkal, workshoppokkal, konferenciákkal, és alkotóműhelyi, tudományos kutatásokkal.
Azonban nem az!
A képtár kiállításainak száma még éppen korrekt, de minőségük már erősen változó. Ezt reprezentálja a Savaria Múzeumban debütált, a város múltjával foglalkozó, amúgy remek kiállítás folytatása, a Fényérzékeny. Nem hallott róla? Ne érezze magát tájékozatlannak, mi is csak a kiállítás előtt egy nappal hallottunk az eseményről, egy kósza Facebook-poszt láttán!
És itt térnék ki az intézmény egyik legnagyobb problémájára, a marketingre. Vagyis nem térnék ki, mert nincs marketingje. A Facebook-oldal elhanyagolt, hébe-hóba hoz létre az oldal kezelője egy-egy eseményt, ami nagyon is aggályos, mivel akár tetszik akár nem a Facebookról tájékozódik az emberek nagy része, a fiatalság főként. Ez a hatalmas, kihagyott ziccer akárhogy is nézzük, nem megengedhető egy kulturális intézménynek a XXI. században, feltéve, ha nem áll flegmatikusan ahhoz, hogy hányan értesülnek rendezvényeiről, ha nem érdekli hány új érdeklődőt tudna bevonzani, és persze nem kíván foglalkozni a fiatalság elérésével sem.
Fotó: www.f21.hu
Márpedig nem foglalkozik vele. Amellett, hogy nem hoznak létre eseményeket, nincsen semmiféle kedvcsináló anyag az oldalon, apró fotók, vagy bármilyen más figyelemfelkeltő írás, amely arra sarkalná az egyszeri szombathelyi lakost, hogy becsapva maga mögött a panel ajtaját, egy fél órára utánajárjon mi is zajlik a város közepén álló fura épületben. Pozitív példaként szolgálhat ilyen tekintetben a Magyar Nemzeti GalériaFacebook-oldala, tessék példát venni.
Itt fontos közbeszúrni, ha a fiatalokat (középiskolás korosztályt) nem próbálja elérni a város legnagyobb művészeti intézménye, hogyan várhatnánk el a szombathelyi polgárok következő generációjának érdeklődését? A kiállításra járás egy olyan dolog, amire igenis szoktatni kell az embert. Először fura, aztán hamarosan igény alakul ki, hogy új műveket, gondolatokat ismerjen meg és találkozzon a kiállítás plebszének többi tagjával. A kiállításmegnyitók legalább annyira szólnak egyfajta közösség (ha úgy tetszik szubkultúra) találkozásáról, mint magukról a kiállított alkotásokról. A fiatalok elhagyása nem csak hiba, bűn is egyben.
Milyen a kiállítás?
Visszakanyarodva a kiállításhoz, tegyük túl magunkat azon, hogy időben ki kellett találnunk a helyi kunsthalle dolgozóinak gondolatait és valamilyen csoda folytán el is mentünk a kiállításmegnyitóra. Aki látott már jó kiállítást az egyből ahogy felér a csigalépcsőn érezni fogja, hogy ez nem az. A grafikai munka teszi esetleg tönkre az összképet? Nem, látszik, hogy az ezt megelőző Savaria Múzeumbeli kiállítás arculatát viszi tovább, kellemes, jó méretű feliratokkal, szép grafikákkal. A művek rosszak? Nem, határozottan vannak nagyon jó alkotások a kiállításon. Mármint jók is, és nem is egy, hanem sok: nagyon sok.
Fotó: www.f21.hu
Sok van mindenből. Jóból, rosszból, goblenből, fotóból, szénrajzból, festményből, printből, grafikából, és még egy objekt is helyet kapott a káoszos labirintus egyik szegletében. Itt érünk el ahhoz, ami igazán „langyos vízzé” teszi a képtárat. Az alkotások túlságosan összeszórtak. A koncepció szerint a kiállítás azt mutatja be, hogyan veszi át a fotográfia a képzőművészettől a megörökítés szerepét. Ez mind szép és jó, mert tényleg volt egy ilyen folyamat, ugyanakkor a felvonultatott művészek, beleértve a fotográfusokat is, jellemzően nem a megörökítést tűzték ki célul, így a helyes az lett volna, ha csupán alkalmazott fotográfusokat állítanak ki. Mit keres a megörökítésnél egy Pinczehelyi?
Mindenképpen sokkal kevesebb mű kellett volna. Lassan eljutunk a betegség mélyére, méghozzá egy olyan helyre, amelyet a nemtörődömség itat át. A tárlaton két nagytermet és az emelet előterét használták fel és háromszáz művet aggattak a falra! Műértő legyen a talpán, aki ennyi művet be tud fogadni fejfájás nélkül egy helyes rendezésben, jó koncepcióval. De a koncepció nehézségei és a rendezés botrányossága miatt (néhol nincs 3 centi egy-egy mű között) ez enyhén problémás. Egyik mű sem, a jó művek sem kapnak teret, melyben kifejthetnék hatásukat. Legalább a lehetőséget adnánk meg egy komolyabb alkotásnak, hogy teremtsen egy kisebb atmoszférát! Pedig megérdemelné több mű is. Egy közel harminc éves múlttal rendelkező intézmény ezt nem engedheti meg magának, úgy érzem. A szöget a kiállítás koporsójába az előtér falára írt Flusser idézet üti be. Flusser gondolatmenete úgy érzem pont ellentétes a tárlatéval, érdemes elolvasni, minden fotóval foglalkozó alkotónak ajánlom.
Extra pikantériája az ügynek, hogy a tárlat június 1-től szeptember 24-ig lesz látható. Ez azt jelenti, hogy a három kiállítótérben addig nem nyílik másik kiállítás. Én teljesen megértem, hogy nyári szünet kell az ilyen és ehhez hasonló múzeumok életében, de ne mondják, hogy a tavalyi kettő kiállítás (a művészeti szakközepeseké és az egyetemisták diplomakiállítása), melyen mindent a kiállító diákok csináltak, annyira megterhelte a személyzetet, hogy négy hónapos szünetszerűséget kell beiktatni, pont a nyári időszakra? Vagy netán a tárlat visszajárós? Én nem érzem annak! Ez a négy hónapon át, három termet lefogó kiállítás sajnos inkább egyfajta megúszása egy tartalmas nyári szezonnak. Félreértés ne essék, ezt az anyagot és témát is fel lehetett volna dolgozni ízlésesen. Szerintem vagy kevesebb, lényegre törőbb művel,vagy pedig több specifikusabb kiállítással.
Fotó: www.f21.hu
Hogy miért ajánlom mégis megnézésre a kiállítást? Mert előkerül több, a képtár tulajdonát képező mű, melyek nagyon is jók. Úgy érzem ezeket érdemes megnézni, elvonatkoztatni a kiállítás egészétől és csak a részletekben elmélyedni. Szóval irány a Képtár!
A Bekay Nagy Mayás botrány után ez ismét egy igazán nagy baklövése a Képtárnak, főleg azért, mert, ha nem ülne az intézmény a „langyos vízben”, most villanthatott volna. Nagyot téved az olvasó, ha azt hiszi ezen sorok a Képtár ellen irányulnak. Pont, hogy érte. Egy kis odafigyelés, hozzáértő, kortárs szemléletű emberek alkalmazása, programok szervezése, a marketing felépítése, egy normális weboldal összedobása (ami most van az elég vállalhatatlan), fiatalok (főként középiskolásokra gondolok) becsábítása, esetleg Ausztria felé való nyitás, német promóciók a Facebookon, és egy kis lelkesedés biztos vagyok benne, hogy jó irányba mozdítaná a dolgokat. Pozitív példa a FISE tavalyi kiállítása, mely szerintem nagyon jó volt és többször is megnéztem, pedig sokkal kevesebb munkával, szép rendezéssel operált.
Becsüljük meg ezt a több száz négyzetméter kiállítóteret, azt a sok-sok gyűjteményben lévő alkotást, és a közönséget, mert addig ez a csodás épület csak pazarlás és nincs sok értelme felújítani sem!
Múlt héten jött a hír, hogy visszanyalt a fagyi az amerikai Republikánus Párt több, szabad fegyverviselést támogató tagjának. Négy kongresszusi képviselőre baseball-gyakorlás közben nyitott tüzet egy támadó fegyvereivel, amiket amúgy teljesen legálisan vásárolt.
Természetesen sajnáltam a sebesülteket (halálos áldozat nem volt), de némi kárörömmel: lám, végre azok az emberek, akik annyira szívügyüknek tartják, hogy a lehető legkevesebb törvény és megkötés szabályozza a fegyverőrületet az óceán túlpartján, szintén megtapasztalhatták, hova vezet ez: több fegyver meglepő módon azt jelenti, hogy több lesz a lövöldözések száma is. Nincs ebben semmi különös. Sajnálkoztam egyet, nevettem egyet, és majdnem meg is feledkeztem róla.
Igen ám, de ezután nem sokkal megjelent a Facebook-falamon egy korlátozatlan fegyvertartást támogató, hangsúlyosan konzervatív amerikai ismerősöm posztja, amelyben az úriember a helyzet iróniáját és az azáltal felvetett, kínzó kérdéseket figyelmen kívül hagyva csupán azt nehezményezte a helyzetben, hogy a szóban forgó politikusok állítólagosan az adófizetők pénzén baseballoznak. Az írás idiótaságát látva nem tudtam megállni, hogy oda ne kommenteljek, hogy “egyetértek, [baseball helyett] inkább a fegyverviselési törvények szigorításával kellene foglalkozniuk.”
A csodásabbnál csodásabb reakciók hada nem maradt el. Hamarosan számos, az előbbi úrhoz hasonló lelkületű emberek jelentek meg a poszt alatt, és többek között közölték velem, hogy “baszd meg a fegyver-kontrollodat,”“menj és törődj a saját szutykos problémáiddal,” valamint hogy “te kínai vagy, neked nincsenek jogaid” (amúgy nem vagyok kínai), illetve egy kommentelő azzal a fantasztikus oximoronnal zárta a thread-et, hogy “A fegyveres erőszak oka a fegyver-kontroll.”
Ettől ismét elgondolkodtam azon, hogy a túróba lehetséges az, hogy ilyen hévvel és intenzitással ragaszkodnak ezek az emberek minden bizonyíték és statisztika ellenére is egy olyan, európai ésszel alig felfogható dologhoz, hogy szinte háztartási eszközként tekintsenek egy pusztán emberölésre alkalmas tárgyra. Miért és hogyan lett Amerikában ekkora kultusza a fegyvertartásnak, és mennyi esély van rá, hogy véget érjen ez az őrültség?
Szóval, hogy is néz ki valójában ez a helyzet, és miért kell ezzel nekünk itt, Magyarországon foglalkoznunk?
Vásároljunk fegyvert!
Amerikai ismerőseimmel beszélgetve néha-néha illőnek tartom kiröhögni őket az országukban fennálló nevetséges fegyverviselési törvények miatt. Aki látta már Michael Moore Bowling for Columbine-ját, vagy járt egy átlagos szupermarketben az óceán túloldalán, tudja, hogy néz ki a dolog: vannak államok, ahol ha elmúlt az ember tizennyolc éves (amely korban alkoholt egyébként még tilos vásárolni), simán bemehet a boltba, levehet az édességek alatti polcról egy pisztolyt – vagy akár egy gépkarabélyt -, beállhat a hétvégi nagybevásárlást végző nénik mögé a sorba, és személyi igazolványának felmutatása, valamint fizetés után viheti is haza új játékszerét.
Nem csoda hát, hogy az Államokban tízszer annyi az esély arra, hogy fegyveres erőszak áldozatai legyünk, mint más fejlett országokban, és hogy a rendőri erőszak gyakorisága is jóval magasabb. Ezen nincs is mit meglepődni: magától értetődik, hogy az amúgy állig felfegyverzett rendőrség jóval gyorsabban folyamodik erőszakhoz, mert tudják, hogy gyakorlatilag bármelyik hőzöngő járókelőnél, akivel a magyar rendőr csak ordibálna, ott lapulhat egy félautomata Kel-Tec PMR-30, vagy akár egy shotgun. Jómagam összeszámolni sem tudom, hogy Amerikában töltött fél évem alatt hány fémdetektoros ellenőrzőkapun kellett áthaladnom különböző intézményekbe való belépéskor felfegyverzett biztonsági őrök tekinteteinek kereszttüzében, akiknek fogalmuk sem lehetett, hogy vajon a táskámban a laptopom és a tankönyveim mellett nem próbálok-e egy pisztolyt is bevinni az épületbe.
Veri Big Biznisz
Ennek a fegyvermániának nyilvánvalóan megvannak az okai. A National Rifle Association (NRA), az ország legnagyobb fegyverlobby-ja évente átlagosan három millió dollárt (800 millió forint) költ a fegyverekkel kapcsolatos törvényhozás befolyásolására, illetve még 247 milliót (67 milliárd forint) egyéb, fegyverviselés népszerűsítését célzó kampányokra, rendezvényekre, gunshow-kra, stb. Nekik ez üzlet. Amerika fegyveriparának 2015-ben tizenhat milliárd dolláros bevétele volt, és ebből a pénzből mindenkinek jutott: a fegyvereket áruló szupermarketeknek, az NRA-nak, illetve azoknak a főként republikánus politikusoknak, akik a Kongresszusban lobbiznak a szigorúbb fegyvertartási és -árusítási rendelkezések ellen.
Ezért hát nem is tartom túlságosan nagy bunkóságnak, ha néha kinevetem ezen, a magukat fejlett világ vezetőinek tartó nemzet képviselőin annak okán, hogy egy szutykos közép-európai országban élve kevesebb fegyveres erőszak van a környezetemben (már ha nem Győrkös István szomszédjában lakom), mint nekik a nyugati civilizáció fellegvárában.
Lövöldözésből egyes
Ezért is érintett olyan érzékenyen a KLIK eheti indítványa, ami komolyan megfontolja, kellenek-e lőterek a magyar iskolákba. Az indítvány szerint, az arra alkalmas oktatási intézményekben kialakított lőtereken a kisdiákok sportlövészettel válthatnák ki néhány testnevelés órájukat.
A kormánynak nem ez az első, lövöldözést népszerűsíteni vágyó indítványa. A tavalyi év végén történt bejelentés szerint22 milliárd forintnyi közpénz lesz félretéve a következő három év során lőterek építésére, amiből országszerte 197-et akarnak létrehozni. (A lőterek a tervek szerint az újonnan toborzott területvédelmi tartalékosok számára készülnek. A Szerk.)
Miért aggasztó ez?
Nyilvánvalóan nem mondom azt, hogy ezeknek az intézkedések végrehajtása után hirtelen nálunk is meg fognak ugrani a fegyveres erőszakkal kapcsolatos statisztikák, hogy enyhülni fognak a fegyvertartással kapcsolatos, amúgy igen szigorú törvények, illetve hogy Pest egyik napról a másikra Csikágóvá változik.
Azonban igenis félő, hogy az ilyen intézkedések elindítanak minket egy úton, ami a fegyverek normalizálódása felé vezet: afelé, hogy természetesnek vesszük, hogy sok pisztoly-puska van a környezetünkben. Afelé, hogy akárcsak Amerikában, a mindennapok részeinek tekintsük őket, illetve hogy kifejlesszünk egy mentalitást, amely azt súgja nekünk: “Ha ennyi fegyver van a közelemben, nekem is szükségem van egyre, hogy meg tudjam védeni magam, ha minden rosszra fordul.”
Nyilván tudjuk, ez hosszú távon hova vezet. Ha van kereslet fegyverekre, előbb utóbb megjelenik a kínálat is, és félő, hogy az egyik nagyobb fegyvergyártó/kereskedő cég mikor fogja úgy gondolni, hogy Magyarországra is érdemes lenne terjeszkedni.
forrás: Faktor.hu
Hogyan lett általános a fegyvertartás az USA-ban?
Mielőtt túl nagy általánosításokba bocsátkoznánk, fontos leszögezni, hogy az amerikai nép nem teljes egészében vált fegyverbolonddá. Akadnak józan hangok, főleg demokrata oldalról, elég csak megnézni John Oliver vagy a The Daily Show egy-egy riportját. Nem, a fegyverviselés fő védelmezői azok a konzervatív, republikánus tömegek, akik a Második Alkotmánymódosítás-béli jogaikra hivatkozva az amerikai életforma fundamentumának tartják azt, hogy gyakorolják fegyverviselési jogaikat. Ez a Második Módosítása az alfája és az omegája a kritikátlan fegyverőrületnek, és a jogaik mellett érvelők gyakorta hozzák fel ezt fő érvükként.
A már említett Facebook-os ismerősöm is ebbe a vonulatba tartozik. Nem sokkal azután, hogy odarondítottam a korábbi posztja alá, ezt írta ki a falára: “Ezért a nagyszerű országért fegyveres emberek harcoltak. Sokszor történt ilyen az elmúlt 250 évben, és így is lesz az idők végezetéig, amikor a trombiták szólnak (sic). Gonosz emberek sokszor próbálták elvenni a szabadságokat és jogokat, amiket ez az ország adott nekünk. Velük szabad és bátor, fegyvert viselő emberek szálltak szembe, és hamar ráébresztették őket, hogy jobb, ha békén hagynak minket. Ma ez a veszély belülről jön. El akarják venni az országunkat, és elvenni a szabadságainkat, azzal a kifogással, hogy így „nagyobb biztonságban leszünk.” Fegyveres emberek fognak szembeszállni velük, akik máshogy gondolkodnak. Férfiak (és nők), fegyverrel a kezükben.”
A Brody Campaign felmérése szerint azalatt a tizenöt perc alatt, amíg az úriember megírta ezt a termetes posztot, 2.84 ember esett fegyverek áldozatául Amerikában. A poszt megjelenése és e cikk írása között hat nap telt el. Ezalatt ez a szám 1638-ra nőtt. – Ezúttal már nem volt kedvem semmit se kommentelni.
Egy olasz dizájner többet lát bele a színmintákba, mint egy átlagember. Ezzel a tudásával hatvannégyezer követőt szerzett Instagramon. A világ számos magazinja lehozta már képeit, mi sem maradhatunk ki, hiszen nem véletlenül szerzett hírnevet: a színmintás művészet meglepően dekoratív.
Sokan a színmintákba nem látnak bele semmit, csupán színminta nekik, tartják a kezükben, odarakják a falhoz, megnézik hogy mutatna az adott szín. (A festők két rekesz sör után végeznek.) Aztán később megbánják, mert felfestve már nem tetszik nekik, nem illik a szobához, a bútorokhoz, lelkük karakteréhez. Andrea Antoni olasz dizájner fogta a Pantone színeket és olasz tájakhoz, vidékekhez tartotta, felülírva az egyszerű tájképfotózást.
Az eredeti fotón szereplő színeket használja, de a nagyobb kontraszt elkerülése miatt (a tökéletességre való törekvés érdekében) néhány színt elhagy. Bárhogy is csinálja, a végeredmény szemkápráztató.
Vizi Luca írásán keresztül képet kapunk az irodalmi mémek és Instagram-oldalak világáról: új, fiatalos, feltörekvő közeg, rengeteg lehetőség a kultúra közvetítésére. Luca ugyan nem ítélkezik a hírfolyamokban felbukkanó versek felett, de a hagyományos folyóiratok szerkesztőinek azért odaszúr, a mindenkori szerzők pártján áll. Az f21.hu minden ízével szeretne bekapcsolódni az irodalom új vérköreibe, de fontos leszögezni, hogy nagy tisztelői és követői vagyunk a klasszikus irodalmi fórumoknak is; nélkülük nem létezne a magyar irodalom.
Sokáig azt hittem, hogy a kultúra elveszik életünkből. Úgy tűnt, elértéktelenedett a tanulni akarás, az ész, a tudás. Aztán kiderült, hogy csak rossz helyen kerestem. Az irodalom csodálatos dolog, és nem csak a görcsös verselemzésekből áll. Két hónapja indítottam útjára az Irodalmi Lépegetőt Instagramon. Talán három olyan dolgot tudok kiemelni, ami elvezetett odáig, hogy magam is részt vállaljak (elsősorban) az irodalom, főként a versek népszerűsítésében.
Az első ilyen az Irodalmi Mémek nevű Facebook-oldal. Januárban kezdte meg működését, mára pedig csaknem harmincezer követővel büszkélkedhet. Engem nem is az ilyen mértékű érdeklődés nyűgöz le, hiszen a viccoldalak általában nagy számokat generálnak, hanem, hogy az oldal követői értik a legapróbb utalásokat is. Nyilván népszerűbbek a Petőfiről vagy Adyról szóló viccek, de a kevésbé alapműveltségnek számító mém-alapanyagok is több száz lájkot gyűjtenek. Úgy gondolom, ez bizonyíthatja, hogy a korábbi elképzeléseim hamisak, és a hitemmel ellentétben igenis vannak még, nem is kevesen, akik értik, értékelik, szeretik az irodalmat. (Egyébként az egyik képük miatt döntöttem az Irodalmi Lépegető név mellett.)
Fotó: Irodalmi Mémek
Nem sokkal azután, hogy megismertem az oldalt, eljött Április 11., kedvenc költőm, József Attila születésnapja, ami 1964 óta a magyar költészet napja. Korábban is hallottam már a Posztolj verset az utcára!-mozgalomról, de sosem mélyedtem el abban, hogy mennyien is vehetnek részt benne. Idén 1266 posztoló tett ki 1991 verset, ahogy az a Posztolj verset! oldalán olvasható. Emellett még ott vannak azok is, akik nem küldték be a megmozdulás oldalára az utcán elhelyezett versposztjaikat, valamint azok, akik ha az utcára nem is, de a különböző közösségi oldalaikra kiírták kedvenc költeményeiket, vagy akik nem is tudnak a szervezett versnépszerűsítésről, csupán szeretik és olvassák őket. A résztvevők között is rengeteg a fiatal, ami még egy pont az eddigi véleményem ellen. Remélem, jövőre még ennél is többen leszünk!
Az utolsó ok talán a legfontosabb. Mind a zenében, mind az irodalomban, illetve különböző más területeken is fontosnak tartom a kezdők támogatását. Sajnos nem sok helyet találtam, ahol a költők szárnypróbálgatásainak teret adnak. Természetesen vannak olyan irodalmi lapok, ahova lehet beküldeni verseket, véleményt kérni róluk, de számos alkalommal csak a hibákat emelik ki, illetve más költők másolására biztatnak, a pozitívumokról pedig szót sem ejtenek. Szerintem ez nincs rendben. Nyilvánvaló, hogy kell a gyakorlás, és mindig van hova fejlődni, de ha csak negatív fogadtatásban részesül az ember, elmegy a kedve az írástól.
Szóval megtettem az első lépést, és regisztráltam a Lépegetőt Instagramra. Kezdetben még csak verseket posztoltam, aztán az Irodalmi Mémek engedélyével kitehettem az általuk szerkesztett képeket is. Alig egy hónapos volt az oldal, mikorra már kialakult mögötte egy biztos mag, minden poszt elért legalább száz lájkot, ami azt mutatta, hogy van értelme csinálni. Ha csak az emberek fele olvassa el a verseket, akkor is eredményes a munkám.
Ekkor elérkezettnek láttam az időt, hogy kezdetét vegye a projektnek azon része, amit a legjobban vártam, és a legfontosabbnak tartok. Ez nem más, mint a kezdő költők támogatása. Ehhez eszközöm csupán a verseik posztolása, de hiszem, hogy ez is nagy segítség. Nem vagyok irodalmár, sem kritikus, tehát nem az én tisztem eldönteni, hogy ki ír jól és rosszul. Ezért igyekszem kirakni az összes beküldött verset, és az oldal követőinek kell eldönteni, hogy milyennek ítélik azokat (ezt lájkok és kulturált hozzászólások formájában tehetik meg). A kezdeményezés pozitív visszhangját mi sem bizonyítja jobban, mint hogy jelenleg 83 alkotás áll sorban (néhány embertől többet is kaptam). Azon túl, hogy ez mélységesen megtisztelő a számomra, egyben meg is döbbent. Bár korábban azt írtam, hogy nincs jogom kritizálni, ki merem mondani, hogy egytől egyig jó versekről van szó. Más miért nem értékeli? Mi nem tetszik a szerkesztőknek? Lehet, hogy hiba a kedvelések számában bízni, de nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy legalább száz ember értékesnek tartja őket. Innentől kezdve nekem már nem sokat jelent, hogy mit mond a szakma, azoknak a szavára adok, akik „csak simán” olvassák a műveket.
Mindezek mellett célom az elkövetkező időkben az is, hogy tanítsam az oldalra tévedőket nemcsak a mémeken keresztül, hanem kicsit komolyabban is. Műfajok, stílusok, életrajzok, verselések és fogalmak, mind okoznak problémákat a diákok számára (is). Talán ha néha belebotlik az ember pár hasznos információba az interneten, könnyebben megjegyzi azokat, mintha a könyv felett görnyedve magolna. Itt bátran említem meg a nemrégiben alakult Gizdaszavak elnevezésű Instagram-oldalt, ami az átlagember szókincsének bővítése céljából egy kiváló kezdeményezés. Bizonyíték lehet arra, hogy mennyit tanulhat az ember, ha görgetés közben találkozik egy-két érdekes szóval. Ugyan még kevésbé népszerű, de ki merem jelenteni, hogy az ilyen és ehhez hasonló oldalak azok, akiket érdemes követni.
A Lépegető általam van, de általa egészen új utakra sodródtam, egy új világ kapuit döngetem. Neki köszönhetően kerültem kapcsolatba az f21.hu-val. Miatta látom, hogy nem egy elvadult tájon gázolok, és van itt bőven virág. Az irodalom csodálatos dolog, és nem csak a görcsös verselemzésekből áll. Szeressétek, mert többek, okosabbak, bölcsebbek, kulturáltabbak lehettek.
2017 nyarának egyik legjobban várt blockbusterje, A majmok bolygója: Háború, mely az új trilógia lezáró darabjának ígérkezik. De honnan is indult ez az egész?
A majmok bolygója franchise 1963-ban indult útjára, Pierre Bouelle novellája alapján. Az azóta eltelt fél évszázad alatt a téma kinőtte magát, a filmek, könyvek, sorozatok, és még a képregények világába is eljutva. Mindenki emlékezhet az 1968-as filmre, amely hatalmas siker lett a jó öreg Charlton Heston főszereplésével, azonban ezzel már egyre kevésbé találkozhatunk a televízióban. Összesen négy folytatás követte a klasszikust, valamint tv-sorozat is készült belőle.
Részlet az 1968-as a majmok bolygója kultfilmből
Napjainkban – sokak örömére és bánatára – egyre népszerűbbé vált hozzányúlni a régi klasszikusokhoz (lásd Star Wars, Blade Runner), és ezt a majmok sem úszták meg. 2001-ben volt egy kísérlet az újraélesztésre, de Tim Burton filmjét nem övezte osztatlan siker, bár a régi motorosok közül tiszteletét teszi Charlton Heston mellett Linda Harrison is, és még egy aranyos csimpánz, plusz Tim Roth és Mark Wahlberg sem tudta megmenteni a helyzetet. Na jó, utóbbitól nem is vártuk el.
2011-ben, tíz év elteltével viszont kezdetét vette egy új éra, aRise of the Planet of the Apes-szel, amit Rupert Wyatt rendezett. A film egészen kedvező kritikát kapott (és amúgy egész jó is volt), ami a remek bevétellel épp elég volt ahhoz, hogy ki tudjanak építeni egy trilógiát. Az első film szerethető, elgondolkodtató és erős alap, de semmi eget rengetőt ne várjunk tőle. James Franco egy tudóst alakít, aki magához vesz egy genetikailag módosított majmot, Caesart, akit a motion-capture mestere, Andy Serkis formál meg. A motion-capture történetében ez a film az elsők között volt abban, hogy igazi helyszíneken forgatták az adott jeleneteket, nem pedig a stúdióba zárva.
James Franco és Caesar A majmok bolygója: Lázadás (2011) című filmben
A Dawn of the Planet of the Apes az első rész után három évvel készült el, a stafétát viszont átvette Matt Reeves, a Cloverfield rendezője, és ezzel jól is jártunk. Ez a film már sokkal feszesebb, ridegebb az elődjénél, Caesar jól megalapozott karakterét pedig tovább indítja egy úton, amivel őszintén szólva kivívja a nézők szimpátiáját, hiába áll az emberekkel szemben. Itt már Jason Clarke és Gary Oldman erősítik az emberek táborát – kifejezetten érdekesnek tartom, hogy míg a majmok közül több visszatérő karakter van (Caesar mellett Rocket, egy másik csimpánz és Maurice, az orangután mindhárom alkotásban szerepelnek), addig az emberek figurái mindhárom filmben cserélődnek.
A majmok bolygója: Forradalom (2014), Caesar, Rocket és Maurice
A trilógia befejező része két évvel az előző darab után játszódik. A War for the Planet of the Apes egy vérbeli háborús filmnek ígérkezik, ennek ellenére a készítők elmondása szerint több humor lesz benne, mint az előző két részben. A második film gárdájából a rendező, az író, az operatőr, a producer és a zeneszerző, a csodálatos Michael Giacchino is maradt, ami jó jelnek számít. Woody Harrelsont is nagyon szeretjük, nemsokára kiderül, hogy milyen is lesz az emberek vezetőjeként. Ez a rész le fogja zárni a trilógiát, a franchise-t azonban biztosan nem (már tervben van a negyedik rész). Az előzetes alapján jóra lehet számítani, mind az akciójelenetek, mind Caesar személyes vívódásának terén, azonban már csak pár hét és magunk is eldönthetjük, milyen lett a film. Filmpremier kis hazánkban: Július 13.
Inkább szépen, nyugodtan, mint kitörő fergetegességgel zárult le harmadik napján a nyári Kerekdomb Fesztivál. És ez így volt jó. Folytatás ősszel, szeptember 8-10-ig!
A Kerekdomb Fesztivál utolsó napjára nem jutott egy nagykoncert, pedig erre az idő egy egész hétvégényi sárban tocsogás és esernyő alatt lángosozás után végre tökéletes volt hozzá. A napsütés és a meleg inkább egy laza, eseményekkel azért szépen megtűzdelt vasárnap délutánt hozott, ami tökéletes lezárása volt a még gyerekcipőben járó, de magát már egyre inkább megtalálni látszó fesztiválnak.
Fotó: Horváth Franciska
Erre a napra már kiderült, hogy a Kerekdombnak bőven van potenciálja kis méretét előnyére fordítani, így lesz kihalt helyett emberközeli, unalmas helyett családias. Beállok a sorba palacsintáért Nyáry Krisztián mögé, később a boromat Scherer Péter mögött nyújtózkodva kérem ki. Ezután elindulok befejezni az előző nap félbehagyott pincetúrámat, és sok gazda az elhagyott borútlevelemmel mit sem törődve megkínál a nedűjéből, miközben beavat a hely és a föld alatt húzódó pincelabirintusok történetébe.
Fotó: Horváth Franciska
Tömeg ma már csak színházra verődik össze. Nyáry „Így szerettek ők” színpadi változatára megtelik a Közösségi Ház, a Mucsi-Scherer-féle Nézőművészeti Főiskolára még egyszer utoljára az Oroszlános Borhotel hűvös pincéje. A látogatók az előadások között hozzám hasonlóan a pincék között lődörögnek, helyismereti sétára indulnak, kevésbé prózaibb része pedig simán csak kocsmázik. A nap szinte egyik pillanatról a másikra észrevétlenül megy le.
Fotó: Horváth Franciska
Kora este Belau koncertjén még ott álldogál a közönség maradéka, mielőtt elszállingózna a vasútállomás, a szállás, vagy a kocsi felé. Véget ért a fesztivál. És habár a Kerekdomb nem volt egy intenzív, mindenki ízlésének megfelelő esemény idén, a nyugodtabb, lassabban lefolyó, de tartalmasabb programok után vágyóknak érdemes lesz odafigyelni erre a kis tiszántúli községre ősszel és jövő nyáron is – mert valami igazán különleges kuriózumot találhatnak majd Tállyán.
A szombati napon új magasságokba emelkedett a tállyai összművészeti együttlét, a Kerekdomb Fesztivál. Horváth Franciska élménybeszámolóját olvashatjátok a fesztivál második napjáról az általa és Mohos Máté által készített galériával fűszerezve:
A tállyai Kerekdomb Fesztivál második napján újfent esőre ébredtek az összművészeti fesztivál levegőjét magukba szívni vágyók. Szerencsére sok fedett helyen vártak minden korán ébredőt finomabbnál finomabb reggelivel, és az éhes gyomorral együtt az eső is csendesült.
A Vincellér Házban elfogyasztott kávénk után már mi is napsütésben bandukoltunk programok után kutatva, mikor az út szélén kisebb tömörülésre lettünk figyelmesek. Közelebb érve a kedves Kokjankovszkij István úr invitálására kőbe faraghattunk bármilyen mintát, ami csak éppen eszünkbe jutott.
Fotó: Horváth Franciska
Miután megtanultuk használni a vésőt, és megismertük Tállya kőfaragó mesterét, folytattuk programvadászatunk. Az Oroszlános Borhotel pincéjében meg is találtuk utunk következő állomását. Áfra János, Nagy Kata, Szabó Imola Julianna és Kele Dóri előadásában hallhattunk InstaVerseket.
Kisebb ebédszünet után, amit mi a Maillot-kastély udvarán költöttünk el, visszatértünk az előző helyszínre, ahol Áfra Jánosék kreatív feladatokkal pezsdítették fel a mindannyiunkban rejtőző költői kedvet. Itt találkoztunk Kemény Zsófival, aki esti fellépése előtt hangolódott rá a rímelésre.
Fotó: Horváth Franciska
Mindeközben a nagyszínpadon a kisgyerekek Gryllus Vilmos Biciklizős koncertjére táncolhattak, bemelegítésként pedig közös biciklitúrára invitálta őket a kortalan Vilmos bácsi.
Mi pedig az esti bortúránkra Szalóki Ági és Palya Bea hangjának kíséretében indulhattunk. Borbérlettel a zsebében, és pohárral a kezében összesen tizenöt pincében kóstolhat Tokaj legfinomabb boraiból a fesztiválozó, nekünk az este folyamán a felét sikerült meglátogatnunk. No, nem mintha a kedvünk fogyott volna el, egyszerűen csak mindenhol olyan vendégszeretettel fogadtak bennünket, hogy észre sem vettük az idő múlását, és így is éppen hogy csak odaértünk Fábián Juli és a Zoohacker fergeteges koncertjére. Itt is megtapasztalhattuk az egész fesztiválon uralkodó szeretetteljes hangulat megnyilvánulását. Az emberek önfeledten táncoltak a Fényszóró Visual falra vetített mintáinak fényében.
