A Led Zeppelinre mindannyian úgy emlékszünk, mint minden idők egyik legnagyobb hatással bíró hard rock bandája. A zenekar 2007. decemberében, az O2 Arénában rendezett koncertjükön lépett utoljára együtt a színpadra.
A 70-es éveket egyértelműen a Led Zeppelin uralta. Arénákat töltöttek meg, 1971-es Wembleyben adott koncertjük azóta is minden idők egyik legnagyobbika. A sikeres banda azonban 1980-ban elvesztette drog – és alkoholproblémákkal küzdő dobosát, John Bohnamet, az együttes feloszlott, hiszen megbomlott a kvartett egyensúlya – képtelenek voltak tovább folytatni minden idők egyik legnagyobb bevételt hozó rockzenekarát. Ezután a tagok szólókarrierbe kezdtek – persze Robert Planté volt a legsikeresebb. Ő mindig az aktuális zenei trendeket követte, sosem tűnt kiöregedett rockzenésznek. Egyedül Bob Geldolfnak sikerült összehoznia a legendás zenekart az 1985-ös Live Aid-re. Akkor Phil Collins ugrott be dobosnak.
2007-ben váratlanul újra összeálltak, ekkor már John Bonham fia ült be a dobok mögé. Több, mint kétórás koncertet adtak a londoni O2 Arénában teltház előtt – utóbbi nem okozott nagy meglepetést. Ezután 2012-ig kellet várni a koncertről készült film, a Celebration Day bemutatására.
Robert Plant azóta is folyamatosan visszautasítja az újrakezdést, állítólag már egy 800 millió dolláros szerződés is volt előtte, amit összetépett. Zenésztársai, Jimmy Page és John Paul Jones beleegyeztek volna egy reunion turnéba, de Robert Plant kitart amellet, hogy nem érdemes a múltba révedni, mindig a jövőbe, az új zenék felé kell tekinteni. Legutóbb az új Carry Fire című album megjelenése kapcsán kérdezték őt a Led Zeppelin esetlegesújraalakulásról: „Nem mehetsz vissza az időben – az egy évvel ezelőtti dolgokat is nehéz megismételni, nemhogy egy 49 évvel ezelőttit” – mondja Plant.
Jim Jarmusch rendező most sem okozott csalódást abban, hogy milyen lírai finomsággal tudja elénk tárni egy olyan ember életét, aki a legteljesebb nyugodtsággal éli mindennapjait és közben titkos hobbijának hódol. Vessük hát górcső alá a tavaly novemberben megjelent Paterson című filmet.
Történetünk egy Paterson nevű amerikai kisvárosban kezdődik, ahol megismerhetjük egy Paterson nevű buszsofőr életét. A fickó a feleségével él együtt egy kis házban és minden reggel ugyanakkor kel fel, elmegy dolgozni, végez a munkával, hazamegy, vacsorázik, megsétáltatja a kutyáját, betér a bárba egy sörre, hazamegy aludni és másnap minden kezdődik elölről. Ugyanazok az emberek, ugyanazok a helyek. Ugye milyen monoton? Egy menedéke mégis van a szürke hétköznapoktól: a „titkos jegyzetfüzete”. Paterson ugyanis verseket ír, még hozzá nem is olyan rosszul. Ezt a tehetségét szeretné elrejteni a világ elől, Laura, a felesége azonban noszogatja: a tehetségét meg kell mutatnia a világnak. Az asszony teljesen más személyiség, mint főhősünk, ugyanis mindennap új álmokat sző magának. Egyszer énekesnő akar lenni vagy festő, máskor pedig sütiket árul.
A film főszereplője Adam Driver más alakban jelenik meg előttünk, mint korábban. A Star Wars-ban, Kylo Renként nem mindenkinek lopta be magát a szívébe, de meg kell jegyeznünk, hogy egy nagyon izgalmas és tehetséges színészről beszélünk. Zseniális, ahogy eljátssza ezt a bölcs, hallgatag, ámbár unalmas életet élő figurát. Főszereplőnk ugyanis egy komoly, zárkózott fiatalember, aki csak szeretne boldogulni az életben. „Én csak egy buszsofőr vagyok, buszt vezetek.” – hangzik el a filmben is. Ám a fiatal buszsofőr szélvédőjén keresztül a várost szemlélve szövi verseit.
A rendező, Jim Jarmusch a fő hangsúlyt a monotonitásra fektette. A film lassú cselekményű, ám annál mélyebb tartalma van, hiszen bármivé válhatsz, mindegy ki vagy és honnan jöttél. A film árasztja a belső nyugodtságot magából. A főszereplő nem hajszolja a sikert meg a hírnevet, értékeket közvetít és pont a mai „értékekkel” szemben áll. Nézzünk csak körül, lépjünk fel akármelyik közösségi oldalra, mindenki sztárnak akarja mutatni magát. A film nem támad, nem kritizál, felállít egy értéket, példát mutat a mai közgondolkodással szemben, megszabadít a közösségi oldalak okozta frusztrációtól (hiszen Patersonnak még okostelefonja sincs), a siker és a boldogságkényszertől.
Véleményem szerint a Paterson egy zseniális alkotás, részletgazdag, mintha a film egy óriási plakát lenne száz és száz különböző ember történetével. Szinte látod magad előtt a várost, az ott élő embereket, az ott járó autókat, mindent apró kis részleteiben. Majd egyszer csak azon kapod magad, hogy még napokkal később is egy-egy nyugodt pillanatodban eszedbe jut egy-két filmkocka, és azt reméled, hogy a film soha nem ér véget.
Colin beleszeret Chloéba. Chloé beleszeret Colinbe. Chloénak lótusz nő a tüdejében. Egér.
Boris Viannak létezik egy kreálmánya, amit alkotott. Az lehetett, hogy keresett rengeteg betűt, ugyanazokat, amiket mások is szoktak, és valahogy olyan sorrendben illesztgette egymás mögé, hogy kialakult belőlük ez a nagyon jó dolog: Tajtékos napok. Teljes egészében igaz, ahogy a szerző írja, mert ő találta ki, és ami olyan, mint a New Orleans-i muzsika vagy a Duke Ellington-féle. Elolvasni érdemes, ajánlott, és ezeknek mind a szinonímái, de színházba vinni? Joggal kételkedhet az ember, jó ötlet-e. Lehet-e? Az Ódry Színpadra adaptálta Fehér Balázs Benő és Fekete Ádám. Jó ötlet volt. Lehet.
A Tajtékos napok a Színház- és Filmművészeti Egyetem 2014-ben végzett színész osztályának vizsgadarabja volt, azóta is repertoáron. Nem az az előadás, amire hétfőn vagy mondjuk csütörtökön beül az ember, mert aznap túlórázott, duplát, és hogy majd kikapcsol. Bekapcsolódik, inkább. A nézők folyamatosan vándorolnak, a padláson belül és kívül, a fizikai és minden egyéb más értelemben vett térben. Ajtót nyit egy egér, először is. Aztán belevilágít az arcokba egy különös világ, amit a Vian által megteremtett semmihez sem hasonlítható atmoszférából kiragadtak és továbbgondoltak az alkotók. A díszlet és jelmez- csillagos-csillagos ötös (két csillagot ítéltem meg) a színészi játéban pedig érezni ugyanazt a fűszert, ami Vian sorait is ízesíti. A könyv szürreális motívumai egy reális világ reális előadásában reális megoldásokkal valósulnak meg, a szürrealitás pedig a nézőben jön létre. A darab a regény elolvasása nélkül is önálló varázzsal bír, és a történet ismeretében sem csalódás. Abszurd színházi nyelvezetű, nagyon élénk, de nem csak látványban, harsány, de nem hangokban. Kimozdít a standard, battyogós mindigből, elragad, hatással van, sodor. A lélekgereblyézős fajta, ami aztán a kinti hidegben kicsit még meg is fagyaszt. Nem kímélnek, végignézzük ahogy egy fiatal aranyképű fiú lángoló mindennapjaiból, a borból és zongoraszóból hogyan lesz pirítós barackmaggal. Hazafelé a villamosút még mélyletargia, a másnap reggeli fogmosás alatt pedig már narancsalakú a szívünk, a lenyomat marad, amit az előadás maga után hagyott, és Duke Ellington Chloé című melódiáját hallgatnánk loopon, meg egy koktélzongorát is kellene valahonnan hozatni. Ilyenekre képes a Tajtékos napok.
Dudás Ernő fotója
Colin: Bán Bálint Chloé: Bach Kat Chick: Rada Bálint Alise: Szilágyi Csenge Nicolas Nagy: Dániel Viktor Isis: Kerkay Rita Frászpirin: Bárnai Péter Egér: Fehér László Jean-Sol Partre: Fekete Ádám Pegazus Desmaret: Bíró Bence Coriolanus Desmaret: Pomlényi Attila
Rendező: Fehér Balázs Benő Dramaturg:Fekete Ádám Zeneszerző: Dargay Marcell Díszlettervező: Szalai Sára Jelmeztervező: Szlávik Júlia Koreográfus: Widder Kristóf Rendező munkatársa: Mucsi Mesi Producer: Zsótér Sándor
A Zeneakadémia fogalma mára teljesen összefonódott a fiatal tehetségek és a minőségi kamarazene nyújtotta élményekkel. Ígéretes zenészek előadását hallhatjuk, akik valami újat, váratlant és érdekeset hoznak a klasszikus zene színterére. Nem feledkezhetünk meg azonban az ifjú kortárs zeneszerzőkről sem. A Tehetség kötelez programsorozat keretein belül ennek is részesei lehettünk.
A programsorozat harmadik eseményén négy fiatal tehetség vezetett be bennünket a kamarazene csodálatos világába. Kruppa Bálint (hegedű), Fejérvári János (cselló), Kurgyis András (brácsa) és Csabay Domonkos (zongora) előadása minden várakozást felülmúlt, nemcsak a szakmai nívó, hanem az érzelmek és a megragadó impulzusok tekintetében is. A kamaraest különlegessége, hogy a kortárs zeneszerző, Kecskés D. Balázs két kiváló művét is hallhattuk a zenészek előadásában. A fiatal zeneszerző elsőként bemutatott darabjáról, valamint a darabok és a teljes koncert koncepciójáról is mesélt nekünk.
fotó: Orbán Domonkos
Kecskés D. Balázs: Zongoranégyes
1. Molto agitato
2. Allegro
3. Aria. Cantabile
4. Scherzo. Presto
5. Largo
„Ennél a darabnál – a többi darabomhoz hasonlóan – sokat merítek a klasszikus zenei tradícióból. A komponálás megkezdése előtt meg szoktam hallgatni nagy komponisták olyan darabjait, amelyek ebben a műfajban íródtak. Ez segít abban, hogy megtaláljam azokat a pontokat, ahol kapcsolódni lehet az eddig született alkotásokhoz, ahol párbeszédet lehet kezdeni velük.” A kész mű valóban a klasszikus hangzás és a modern, új gondolatok arányos keveredését hozta el a hallgatók számára. A virtuozitás mellett a darab élménygazdag hangzásvilága rendkívül sokat hozzátett a közönség tetszésének az egyöntetű elnyeréséhez – erről a szűnni nem akaró tapsvihar mellett a ráadás „örömzene” sikere is tanúskodott.
forrás: fidelio.hu
Egy igazi, precízen felépített kortárs darabot hallhattunk az ősbemutatón, amely nemcsak a közönség, hanem a zenészek számára is élvezetes. „A koncepcióm az volt, hogy egy változatos és jól játszható darabot írjak, ezért sokat egyeztettem a hangszeresekkel a minél hangszerszerűbb szólam kialakítása érdekében.” A váratlan dallamok és hangulatváltakozás mellett a tudatos korreláció uralja a darab egészét. „Szerkezetileg az első, a harmadik és az ötödik tételek összefüggnek, egymás variációi, a közéjük ékelődő tételek (második és negyedik) pedig kontrasztokként szolgálnak. Így egy dinamikus forma jön létre, ahol egyszerre jelen vannak az összefüggések és a változatosság is.”
Az est folyamán Kecskés D. Balázs darabjai mellett Alfred Schnittke: Zongoranégyes, Mahler: Zongoranégyes-tétel a-mollban, valamint Guillaume Lekeu: g-dúr hegedű-zongora szonáta hangzott el. „A Schnittke-darab a Mahler műre reflektál, a saját kompozícióm pedig (bár öntudatlanul, de utóbb felfedeztem) a Schnittke-mű Mahler reflexiójára.” A tudatos összeköttetés végigvonult az egész koncerten, tökéletes keretbe foglalva az estet – amelynek érdekében még a műsor menetén is változtattak.
A zeneszerző mellett a koncert csellistája, Fejérvári János mesélt nekünk az EPER stúdiójában tapasztalatairól, a Zongoranégyesről, valamint fontos információkat kaptunk a fiatal művész karrierjéről és a jövőbeli koncertjeiről is.
A koncerten többek között ez a darab is elhangzott:
nő, kezében banánnal: ha végzek, de tudod ez nem egy év, talán [három is lehet]
férfi, hasán fekve a franciaágyon fal felé fordulva piszkálja a telefonját: [tökmindegy], addigra túl öreg leszek az ilyesmihez
nő: szóval ennyi? nem vagy valami kitartó
férfi, megvakarva a jobb kezével a jobb lábszárát: minek, elég kitartó vagy kettőnk helyett is. nézd * telefont odafordítja a nőhöz
nő: mi ez?
férfi: nem látod?
nő: sötét a [képernyő]
férfi: [nyomd meg a gombot az oldalán]
nő, banánnal a kezében meztelenül: hagyjál már *hangosan nyel* nem látod, hogy el vagyok foglalva? már megint a macskákkal baszogatsz, amikor [romokban állunk?] ezt dobd ki nekem
férfi visszahúzza a telefont: [ezek kutyák…] elfogyott a vécépapír
nő: mi legyen? megrendeljem?
férfi a telefonjából fel nem nézve: a vécépapírt?
nő: semmit nem hallottál abból, amit fél órán át beszéltem?
férfi: de, anyádnak a biciklit, naná hogy hallottam
nő sóhajtva: nem biciklit, triciklit
férfi a hátára fordul: minek anyádnak tricikli?
nő: most komolyan?
férfi: a legkomolyabban. azt hittem, anyád utál mozogni
nő: tényleg utál
férfi: ez ilyen gerald durrell-karácsony lesz?
nő: nem lesz az, mert azt mondtad, nem lesz gyerek
férfi: nem is, legalábbis amíg nem vagy hajlandó elköltözni anyádéktól
nő: de olyan egyedül van. ne kezdd már megint, úgyis tudod, hogy mit akarok
férfi: [mindig tudod, de ezt nem fogod megkapni] mégis hogyan, ha szabad kérdeznem?
nő: [gyereket akarok és meg is fogom kapni] ha nem tőled, akkor mástól
férfi feltérdel az ágyon kezében a csoffadt banánhéjjal: ugyan kitől?
nő: nem tudom, hagyjál. amúgyis, gyerekes vagy. ha elköltözünk, akkor ki fog ránk főzni?
férfi: gyerekes? és ez a legnagyobb problémád? hogy ki fog főzni?
nő sértődötten: anya jól főz, én meg terhes leszek. tudsz szalonnás fagylaltot készíteni?
férfi: szerintem anyád sem tud, de nem is ez a kérdés, mert tudok főzni, csak anyád nem hagy. láttad, mi történik, ha a konyhája közelébe megyek
nő: mert hagyod magad. ha nem hagynád magad, engedné
férfi: kurvára nem akarok anyáddal fakanálcsatázni. ha nem jössz, akkor elmegyek nélküled. mit akarsz jobban, anyád csirkepaprikását vagy
nő: most ezt miért kellett? jön fel. vegyél magadra valami ruhát
másik nő az ajtónyílásban a félfát szorongatva: mi van az én csirkepaprikásommal? már megint veszekedtek?
nő: anya, légy szíves menj ki. nincs semmi baj. misinek elment az esze. tudod, hogy milyen, amikor dolgoznia kell
férfi húzza a farmerét: mert anyád nem kopog és amúgy mindegy is mert amíg itt lakunk, nincs szex, én itt ülve[hugyozok]
nő: [misi hagyd ezt abba]
férfi: mit? ne húzzak fel gatyát? anyádnak mindegy, ő már látott mindent, például tagnap, amikor zuhanyzás közben bejött a fürdőszobába *idézőjelez* törölközőért. [jézusom hogy én minek jöttem ide]
másik nő: [mit nézegetnék a ványadt seggeden, hordd máshová, akkor aztán rejtve marad]
nő: az biztos csak véletlen volt. kicsi ez a lakás
férfi: tényleg? most vettem észre én is. de mert előzékeny vagyok, hagylak titeket kettesben, aztán csináljatok gyereket úgy, ahogy akartok
másik nő csípőre tett kézzel: gyereket? ettől?
nő: igen anya, miért, kitől?
férfi a táskájába dobál: tényleg, kitől? mert tőlem ugye nem, más meg nem bír elviselni
nő patakzó könnyekkel: most miért vagy ilyen?
férfi felemelt táskával felöltözve megáll a nő előtt: hagyd itt anyádat
nő lábát fixírozva, másik nő fenyegetőn benyomulva a szobába: [de nem akarom][meg még mit nem, te mész el]
férfi sóhajtva, kissé dühösen: ha elmegyek, nem jövök vissza, nincs gyerek, nincs misi, nincs banán *nő hangosan felcsuklik* nincs semmi, akkor aztán tényleg elmegyek
nő: de ne menj el
férfi: jössz vagy maradsz?
másik nő: most komolyan itt dramatizálsz nekem? marad
nő: vigyázz
*férfi nagyot nyekken a banánhéjon, elterül a táskán a küszöbnél, aztán felkászálódik és a maradék büszkeségéből feltankolva visszaszól: anyád volt az
nő megtörli az arcát és elszántan kivonul az ajtón: mehetünk. csak várj, amíg csomagolok a paprikásból
Hatalmas várakozás övezte az új nagyszabású Marvel filmnek már az előzetesét is. A videóanyagot ugyanis majd két hónapja zártkörű vetítésen bemutatták a leglelkesebb rajongóknak, mi pedig azóta is tűkön ülve vártuk az érkezését. És íme a héten imáink meghallgatásra találtak!
Az első Bosszúállók a mai napig közel áll a szívemhez (a top 3 képregényfilmben az elegáns második helyet tudhatja magáénak), ami egyáltalán nem véletlen. Azokat a karaktereket láthattam a vásznon együtt harcolva, akiket úgy imádtam, akiknek rajzfilmjein felnőttem. A rengeteg Marvel film végre összeért, a szuperhősök létrehoztak egy csapatot a világ megmentésére. A Bosszúállók minden téren erős volt. Remek CGI akcióorgiák, könnyed humor, epikus történet és a számomra legmeghatározóbb: a tökéletes zenei téma. Ha álmomban felkeltenének, hogy soroljak már fel öt zenei anyagot, amely teljesen passzolt az adott filmhez, nagy ásítások közepette ez a film lenne az első, amelyet mondanék.
Aztán jöttek az újabb és újabb kiváló és átlagos szuperhős alkotások az univerzumból és megkaptuk a második részt, amely még az elsőn is túltett. Igaz, érdemben Higanyszálon és Skarlátboszorkányon kívül nem kaptunk új szereplőket, de a történet és a főgonosz Ultronmindenért kárpótolt. Személy szerint az Amerika kapitány: Polgárháborút is a Bosszúállók érájához kapcsolnám, ugyanis szinte az összes szereplő megjelenik ebben a filmben is, és magának a szervezetnek a sorsa hatalmas fordulatot vesz a Vasember-Kapitány ellentéttel.
Tehát a Polgárháború óta nem láttuk hőseinket egy csapatban, maximum csak pár jelenet erejéig, ezért epekedve várjuk azt az epizódot, amelyben maguk a Galaxis Őrzői is tiszteletüket teszi. A Bosszúállók: Végtelen Háború nem kisebb feladatot vesz a nyakába, minthogy szinte az összes eddig bemutatott Marvel karaktert egy filmben szerepelteti. Ez egy hatalmas kihívás mind a forgatókönyvírók mind a rendező részéről. Lesznek persze karakterek, akik hangsúlyosabbak lesznek, de ennyi fontos szereplő felvonultatására még nem volt példa a filmtörténelemben.
Ellenségként megkapjuk a Galaxis Őrzőiből jól ismert Thanost, aki az eddigi legnagyobb fenyegetést jelenti világunkra. A harc mellett a szétzilált csapatnak újra össze kell fognia, ám ezt az ütközetet nem mindenki éli túl, ezt maguk a készítők árulták el.
Az előzetes tartalmaz pár spoilert, főleg a Thor: Ragnarok-el kapcsolatban, ezért érthető a videó késleltetése. Emellett a film egy nagy fordulatát árulja el nekünk Vízióra nézve, amit szerintem szükségtelen volt beletuszkolni az előzetesbe. Reméljük, ennek ellenére még tartogat meglepetéseket a Végtelen Háború.
Mit is várunk ettől az epikus ütközettől?
A karakterek megfelelő ábrázolását, ahogy ezt megszoktuk,
Az ellenfél, Thanos árnyalt karakterét,
A hatalmas csatát, látványos effektekkel melyet az előzetes ígér,
Fordulatos cselekményt
A gondosan felépített szálak találkozását
A film hazánkban április 28.-án debütál, mi pedig igyekszünk összeszedni az összes végtelen követ, hogy manipulálhassuk a teret és időt, tehát előbb megnézhessük a filmet.
Cro, a német rap-pop királya felnőtt. Harmadik albuma előtt kivett egy kis szabadságot: elvonult a fellépések, interjúk és közönség elől, hogy egy sokkal személyesebb lemezt készíthessen. Az Easy videó által sztárrá lett 22 éves hipszter srác most már a 27. életévét tapossa. Az elmúlt 5 évben megízlelte, milyen sztárnak lenni és milyen, mikor csak a sikere miatt barátkoznak vele.
Az album ezért eredetileg a Fake you nevet viselte, amit a megjelenés előtt változtatott át az énekes tru.-ra. (Egyébként mindkét dal megtalálható az albumon.)
Az előző két platinaalbumhoz képest rengeteget fejlődött és változott az előadó stílusa. Sokkal komolyabb dolgok foglalkoztatják: érzések, az igazi megtalálása, hűség, család stb. A márkaruhákat saját készítésű ruhái váltották fel és a stílusa is visszafogottabb lett. De a kedvenc fehér sneakerseiből nem adott lejjebb.
A borítón az énekes új, teljesen fehér pandamaszkja található, fölötte a nevével és alatta az album címével. Cro előszeretettel használja a tru. szót, ami japánul így fest: 真.
Már az album intrója is nagyon érdekes zeneileg. Nincs refrén, egy részbe sűríti bele az énekes a mondanivalóját. Olyan, mint egy ars poetica: kifejti, hogy csak reppelni akar, nem a zene miatt, hanem maga miatt csinálja. Nem érdekli mit ad el vele, és ha kell fel is adja az egészet. Neki csak szerelem kell és egy kis nyaralás, amiből ihletet meríthet. Érdekes, hogy a cím magyarul első fejezetet jelent. Tehát az, amit az album előtt csinált csak előszó volt, felvezetése a nagy műnek.
Cro saját magát hasonlítja a dalban Forrest Gumphoz, hiszen neki is futnia kellett, hogy elérjen valamit, lépést tudjon tartani.
Fkngrt
„Life is fuckin’ great” – szól a harmadik szám refrénje. A cím tehát a „fuckin’ great” rövidítése.
Tru
Ebben a dalban Cro kifejezi undorát azoktól a lányoktól, akik csak a pénze/sikere miatt szerették. Megénekli, hogy attól, hogy luxusházban lakik, és drága autókat vezet, az igaz barátai azok maradtak, akik már az elején vele voltak.
Az énekes elmeséli, hogy a semmiből kezdte, de az ember, ha nem adja fel és küzd, akkor megvalósíthatja álmait.
Todas
Cro egy fergeteges partyját meséli el a szám az elejétől (megérkeznek a haverok), a végéig (ül a háztetőn és gondolkozik).
Baum
A Baum és az azt követő szám, az Unendlichkeit egymásra épülnek. Ebben a számban az énekes balesetet szenvedett, egy fának csapódott (Baum=fa). Az ütközés után Cro visszagondol eddigi életére, majd a végén közli, hogy már mindent látott, úgyhogy eltávozhat („Ich kann geh’n, ich hab’ alles geseh’n”).
Ez az egyik legvitatottabb szám a lemezen, főleg a videóval együtt: lehet, hogy a régi Cro halott, tehát ez egy új, más Cro? Ez jelenthet stílusbeli, muzikális vagy bármilyen más változást is. A videóban az autó átmegy a pandamaszkon. Ez azt jelenti, hogy leveszi a maszkját az énekes? Erre több interjúban rácáfolt, hiszen így nem ismerik fel az utcán állandóan és bárhova mehet feltűnés nélkül.
A dal a párkeresés nehézségeiről szól napjainkban. Az énekes már unja a Tinder-hez hasonló társkereső portálokat, ahol egymás után jönnek a lányok. Aztán megismeri Mariat, akivel azt hitte más lesz. Mégis túl könnyen megkaphatná a lányt és ezért már nem is érdekli. A dal végén található egy rész Lauryn Hill beszédéből, a különbségről igaz szerelem („real love”) és feltétel nélküli szerelem („unconditional love”)között, illetve a szerelem a társadalomra való hatásáról.
Ebben a számban Cro megpróbálja összerakni a tökéletes nőt külsőleg-belsőleg. Ez már a 105. kísérlet, akivel minden hibátlan, mégis hiányzik neki, hogy nem lehet veszekedni a lánnyal/robottal, mert minden kívánságát teljesíti, mindig egyetért, nem sértődik meg, stb. Emiatt az énekes megkérdőjelezi a lány szerelmét és végül egy újabb kísérletbe kezd.
Az énekes veszekszik a féltékeny barátnőjével. A lány haragszik rá, a srác pedig fél vele beszélni, nehogy vége legyen a kapcsolatnak, mégis vele marad a lány és elszáll a haragja. Az énekes mégis inkább a szakítást választja, mert nem akarja többet megbántani a szerelmét. Annyira fáj ez neki, hogy elnyomja az érzéseit, de a különféle internetes portálokon követi, mit csinál a lány éppen. Elmondja, hogy próbált jobbat találni, de nem sikerült neki, mert ő olyan nagyszerű lány volt.
A dalban Cro egy újság borítóján látható lánnyal van együtt. Eleinte csak szép a lány, de nem sikeres, ezért szeretne megfelelni. A második részben már drogozik és elhagyja az énekest, aki közben rájött, hogy nem is illenek össze mert a lány nem „tru”.
Cro elérte már a célját, nem kell tovább rappelnie, ő mégis folytatja, mert szereti. Az emberek követik és lájkolják, amit ő csinál, ő viszont megéli az egészet, a való („tru”) világban él. Ezt jelenti tehát a cím:
Maga Cro, az alien. Idegennek érzi magát ebben a világban, ezért keres valakit, aki az ő nyelvét beszéli. Túl sokat volt már egyedül, és csak idő kérdése, mikor találja meg végre az igazit („Auf der Suche nach der Eins“).
A cím megjelöli az időt: 7 óra 11 perc. Az első részben Cro Sirivel sokkal személyesebb kapcsolatot épít ki, mint amilyet egy valós nővel tud, majd a második részben arról énekel, hogy a világ megváltoztatásához előbb magunkon kell változtatni.
Slow down
A dal az időlelassításáról szól. Az énekes a szerelmével töltött időt lassítaná le, annyira élvezi. Nem szükséges filmet nézniük, mert olyan Cro élete, mint egy film.
2kx
Az énekes ezzel a számmal a szüleitől szeretne bocsánatot kérni, mivel az elmúlt években elhanyagolta a velük töltött időt. Turnéról turnéra járt, vagy éppen a stúdióba. Mindkét szülőjének egy-egy részt szentel a dalban, ahol megszólítja őket és nekik énekel leginkább. Elárulja, hogy rengetegszer feküdt a turnébuszban éjszaka, mindenki aludt, neki pedig honvágya volt, ezért nem tudott. De az album elkészült, ezért most végre hazamegy.
Tokyo13317
Cro a dalban egy lányt győzköd arról, hogy repüljön vele Tokióba. A jegy olcsó és szép időket tudnának átélni ott kettesben. Ilyen képeket ír le, hogy meggyőzze a lányt, aki a végén mégis otthagyja, mert nem veszi komolyan.
Unendlichkeit (Video edit)
Ebben a számban mutatkozik meg talán leginkább, hogy az énekes felnőtt. Rájött, hogy a csillogás, a siker, a gyönyörű nők, a pénz múlékonyak, ezért inkább valami maradandót akar csinálni. Például ezt a számot/albumot. Tehát az énekes az örökkévalóság felé igyekszik, mert amilyen gyorsan jött minden, olyan gyorsan el is múlhat („So schnell wie alles kam ist es irgendwann vorbei“).
My life
Cro a saját életéről énekel. Fekszik a strandon, jönnek a jobbnál-jobb dalszövegek és gyönyörű nők veszik körül. A telefonját eldugja és csak a pillanatnak él, miközben zenét csinál.
Kevesen tudják, de Cro mielőtt befutott énekes lett, a Stuttgarter Zeitungnak rajzolt képregényeket. A képregényeket mára festmények váltották fel, amiket a berlini IPSE klubban ki is állítottak szeptember 7-én az album „release party”-ján.
Az album eddig főként jó értékeléseket kapott. A laut.de oldalon Robin Schmidt 4/5 csillagot adott rá, míg a rappers.in 6/6 csillaggal jutalmazta Cro munkáját, ami nem csak a német rappet, hanem az egész zenei tájegységet tartósan formálja(„das nicht nur Deutschrap verändern, sondern die gesamte Musiklandschaft hierzulande nachhaltig prägen“). A rap.de oldalon pedig Skinny az albumot „Magnum Opus-ként, amiről minden művész álmodik” jellemezte (http://rap.de/reviews/110331-review-cro-tru/).
Én a tru. albumot 5/5 csillaggal értékelném, mert zeneileg és szövegileg is nagyon jó. Sőt az előadó is tiszteletreméltó, hogy a zene mellett a festés területén is megállja a helyét, de közben mégsem szállt el magától, mint azt az albumból láthatjuk. Ha pedig valóban ez az album csak az első fejezet (Kapitel 1) volt, akkor kíváncsian várom a folytatást!
Az irodalmi toposzok közül talán a legismertebbek az évszakokhoz kötődő metaforák. Az őszt követően a tél megjelenését is megvizsgáljuk az irodalomtörténetben.
Míg az ősz az elmúlás és halál közeledtére lehet jelkép, úgy az azt követő évszak, a tél már konkrétan a halált, illetve az öregedést is szimbolizálhatja. A hideg, a szinte teljesen kihalt természet sok irodalmárt megihletett, legyen szó regényekről vagy versekről. Télen az éjszaka és a nappal egyensúlya egyértelműen a sötétség oldalára billen, ezzel okozva alapvetően melankolikusabb hangulatot az emberek számára. Azonban a tél a teljes újrakezdést is szimbolizálhatja, hiszen a The Dark Knight óta tudjuk, hajnal előtt van a legnagyobb sötétség. A természet azzal, hogy megdermed és sok része elpusztul, új táptalajt ad a közelgő tavasz számára, újjáéled.
A világirodalomban számos példát találhatunk a télre és hatásaira. William Shakespeare szonettjei közül a 97.-ben fogalmazódik meg a toposz.
William Shakespeare – XCVII. Szonett
De komor tél volt tőled távol élnem, ki a futó év boldogsága vagy! Hogy dideregtem, nappal is sötétben, a vén December tar ege alatt!
Pedig nyár volt e szakadék idő: a terhes ősz nehéz kincsgarmadát, Május kéjét hordozta, mint a nő özvegy méhe a holt férj magzatát:
e dús özön mégis szinte apátlan gyümölcs és csak árvák reménye volt, hisz minden csak veled örűl a nyárban s ahol nem vagy, ott a madár se szól;
vagy ha szól is, oly bús, hogy a haló lomb sápad, telet sejt és borzongva bólong.
Szabó Lőrinc fordítása
Charles Dickens klasszikus műve, a Karácsonyi ének mellett a Szép reményekből is kiragadható idézet a tél és a nyár elvont ellentétéről. Szintén az angol irodalomból példák William Wordsworth balladái, amelyekben a hó kegyetlen és halálos, a magányos Lucy Gray történetére gondolva. Az ír James Joyce The Dead című alkotásában egy családi dráma vázolódik fel a tél dermesztő hangulatában. Más tájakra tekintve Dosztojevszkij zord regényeiben, például A félkegyelműben tragikus változások sorát hozza a herceg érkezése télen a családba.
Julius von Klever: Téli táj (forrás: naver.com)
William Wordsworth – Ballada Lucy Grayről (Hungarian)
Hallottam róla már sokat; úgy hívták: Lucy Gray. S láttam egyszer a fák alatt, amint eltűnt az éj.
Nem kellett néki társ, barát, kinn élt a láposon, így nőtt az édes-szép virág, ilyen magányosan.
Fürkészd a hajnali mezőt: friss még a nyúl nyoma, surran a játszi őz – de őt nem láthatod soha.
„Vihar, vihar lesz éjszaka, siess a dombon át, gyerek, lámpással hozd haza a városból anyád.”
„Megyek örömmel, jóapám, hisz délután van még, az óra kettőt üt csupán, és holdas lesz az ég.”
És apja nem felel neki, rőzsét tör szótlanul, inog a lámpás – megy Lucy, s a fény a hóra hull.
Mint könnyüléptü őzike, a dombon úgy szökell, porzik nyomán a hópihe, füstként repülve fel.
Vihar támadt nagyon korán; a kislány bandukolt. És domb fehérlett domb után, s a város messze volt…
A boldogtalan pár rohan, de Lucy nincs sehol. Kiáltoznak a dombokon, de ő nem válaszol.
Kutatják késő hajnalig, s ím, látszik már a láp, amott a ház, s a kis fahíd pár lépéssel odább.
Búcsút zokognak a szülők: „Fogunk még látni – Ott !” S most meglátnak a hóban ők két csöppnyi lábnyomot.
Követték Lucy lábnyomát lejtőkön, völgyeken, a tüskés, tört sövényen át s a kőfal mentiben,
s egy tág mezőre értek el, a lábnyom arra vitt, mentek, egyet sem vétve el, s előttük állt a híd;
s tovább vezet, tovább kisér a parti friss havon – s a deszkapalló véginél csak megszakadt a nyom!
Mesélik róla még sokat, hogy él, s ha tűn az éj: kinn jár a csöndes fák alatt az édes Lucy Gray.
Hátra se néz, s mig hómezőn és lankán kóborog: magányos dal száll könnyezőn s a szélben fellobog.
A magyar irodalomból öt verset emelnék ki, amelyek a tél metaforáját mutatják. József Attila maga is melankolikus személyiség volt, így nem meglepő, hogy vágyakozó mondanivalója kisüt a Tél című verséből.
József Attila – Tél
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.
Ráhányni mindent, ami antik, ócska, Csorbát, töröttet s ami új, meg ép, Gyermekjátékot, – ó, boldog fogócska! – S rászórni szórva mindent, ami szép.
Dalolna forró láng az égig róla S kezén fogná mindenki földiét.
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, Hisz zúzmarás a város, a berek… Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni És rakni, adjon sok-sok meleget.
Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni, Hogy fölengednének az emberek!
Petőfi Sándor sokat foglalkozott általa oly nagyon szeretett tájaival, ahogy azt már az ősz témájában is láthattuk; A puszta, télen című versében gyönyörű képekkel találkozhatunk.
Forrás: gutenberg.org
Petőfi Sándor – A puszta télen
Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.
Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával, Sem a pásztorlegény kesergő sípjával, S a dalos madarak Mind elnémultanak, Nem szól a harsogó haris a fű közűl, Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.
Mint befagyott tenger, olyan a sík határ, Alant röpül a nap, mint a fáradt madár, Vagy hogy rövidlátó Már öregkorától, S le kell hajolnia, hogy valamit lásson… Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.
Üres most a halászkunyhó és a csőszház; Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz; Mikor vályú elé Hajtják estefelé, Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül, Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.
Leveles dohányát a béres leveszi A gerendáról, és a küszöbre teszi, Megvágja nagyjábul; S a csizmaszárábul Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol, S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?
De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak, Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak, Mert a pince kulcsát Akár elhajítsák, Senki sem fordítja feléjök a rudat, Hóval söpörték be a szelek az utat.
Most uralkodnak a szelek, a viharok, Egyik fönn a légben magasan kavarog, Másik alant nyargal Szikrázó haraggal, Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő, A harmadik velök birkozni szemközt jő.
Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek, A rónára halvány ködök telepűlnek, S csak félig mutatják A betyár alakját, Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló… Háta mögött farkas, feje fölött holló.
Mint kiűzött király országa széléről, Visszapillant a nap a föld pereméről, Visszanéz még egyszer Mérges tekintettel, S mire elér a szeme a tulsó határra, Leesik fejéről véres koronája.
Pilinszky János Téli ég alatt című verse a legkomorabb az eddig említettek közül, valamint vallási szimbolikát kever az amúgy is fojtogató képek közé.
Forrás: lifeofmegblog.com
Pilinszky János: Téli ég alatt
Fejem fölé a csillagok jeges tüzet kavarnak, az irgalmatlan ég alatt hanyattdölök a falnak.
A szomorúság tétován kicsordul árva számon. Mivé is lett az anyatej? Beszennyezem kabátom.
Akár a kő, olyan vagyok, mindegy mi jön, csak jöjjön. Oly engedelmes, jó leszek, végig esem a földön.
Tovább nem ámitom magam, nincsen ki megsegítsen, nem vált meg semmi szenvedés, nem véd meg semmi isten.
Ennél már semmi nem lehet se egyszerűbb, se szörnyebb: lassan megindulnak felém a bibliai szörnyek.
A karácsony alapvetően vidám, fényes napokat hivatott hozni a tél monoton szomorúságába, ez sokszor még szomorúbb eseteket is szülhet, azonban karácsonyi versekből bőven el vagyunk látva nemzetünk irodalmában. Ezek lehetnek teljesen az alkalomra írt alkotások; vagy például Márai Sándor Mennyből az angyal című verse szimplán a címével ad egyfajta pluszt a költemény értelmezéséhez, hiszen korántsem arról szól, amiről elsőre tűnik.
Márai Sándor – Mennyből az angyal
MENNYBŐL AZ ANGYAL – MENJ SIETVE Az üszkös, fagyos Budapestre. Oda, ahol az orosz tankok Között hallgatnak a harangok. Ahol nem csillog a karácsony. Nincsen aranydió a fákon, Nincs más, csak fagy, didergés, éhség. Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék. Szólj hangosan az éjszakából: Angyal, vigyél hírt a csodáról.
Csattogtasd szaporán a szárnyad, Repülj, suhogj, mert nagyon várnak. Ne beszélj nekik a világról, Ahol most gyertyafény világol, Meleg házakban terül asztal, A pap ékes szóval vigasztal, Selyempapír zizeg, ajándék, Bölcs szó fontolgat, okos szándék. Csillagszóró villog a fákról: Angyal, te beszélj a csodáról.
Mondd el, mert ez világ csodája: Egy szegény nép karácsonyfája A Csendes Éjben égni kezdett – És sokan vetnek most keresztet. Földrészek népe nézi, nézi, Egyik érti, másik nem érti. Fejük csóválják, sok ez, soknak. Imádkoznak vagy iszonyodnak, Mert más lóg a fán, nem cukorkák: Népek Krisztusa, Magyarország.
És elmegy sok ember előtte: A Katona, ki szíven döfte, A Farizeus, ki eladta, Aki háromszor megtagadta. Vele mártott kezet a tálba, Harminc ezüstpénzért kínálta S amíg gyalázta, verte, szidta: Testét ette és vérét itta – Most áll és bámul a sok ember, De szólni Hozzá senki nem mer.
Mert Ő sem szól már, nem is vádol, Néz, mint Krisztus a keresztfáról. Különös ez a karácsonyfa, Ördög hozta, vagy Angyal hozta – Kik köntösére kockát vetnek, Nem tudják, mit is cselekesznek, Csak orrontják, nyínak, gyanítják Ennek az éjszakának a titkát, Mert ez nagyon furcsa karácsony: A magyar nép lóg most a fákon.
És a világ beszél csodáról, Papok papolnak bátorságról. Az államférfi parentálja, Megáldja a szentséges pápa. És minden rendű népek, rendek Kérdik, hogy ez mivégre kellett. Mért nem pusztult ki, ahogy kérték? Mért nem várta csendben a végét? Miért, hogy meghasadt az égbolt, Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”
Nem érti ezt az a sok ember, Mi áradt itt meg, mint a tenger? Miért remegtek világrendek? Egy nép kiáltott. Aztán csend lett. De most sokan kérdik: mi történt? Ki tett itt csontból, húsból törvényt? És kérdik, egyre többen kérdik, Hebegve, mert végképp nem értik – Ők, akik örökségbe kapták –: Ilyen nagy dolog a Szabadság?
Angyal, vidd meg a hírt az égből, Mindig új élet lesz a vérből. Találkoztak ők már néhányszor – A költő, a szamár, s a pásztor – Az alomban, a jászol mellett, Ha az Élet elevent ellett, A Csodát most is ők vigyázzák, Leheletükkel állnak strázsát, Mert Csillag ég, hasad a hajnal, Mondd meg nekik, – mennyből az angyal
A karácsony által már említett vidám pillanatok gyermekversekben is megjelennek:
Weöres Sándor: Tél
Hó a mező takarója, hűvös a nap, fogy a láng.
Délen a fecske, gólya gondol-e ránk?
Nincs dal az ég hidegében, károg a varjusereg.
Mégis a szán fut a jégen, gyerekek!
A lírát félretéve Gárdonyi Géza Erdei történet című novellája gyönyörű és rettentően szomorú példa az epika műneméből. Két kisgyermek gyújtósnak valóért megy az erdőbe, ahol egymásba szeretnek majd reggelre megfagynak a hidegben. Itt a tél és a hó mellett az erdő és a szarvas szimbolikája jelenik meg hangsúlyosan.
Forrás: blog.hu
,,(…)A kelő napfény úgy találta őket, egymáshoz simultan, fejöket összehajtottan. A havas erdő mélyéből lassan legelészve lépegetett arra egy szarvas. Sokágú koronáján apró gyémántokként csillogott a napfényben a hó-por. Az orrával el-eltolta a havat a téli aszott fűről, lehullott moháról, és legelgetett. Amint a két gyermek közelébe ért, fölemelte méltóságos fejét. Mozdulatlanul ültek azok. A szeme mind a kettőnek be volt hunyva. Lábukat, vállukat beszórta a lengedező szellő selyemként fénylő fehér zuzmarával. A szarvas rájok bámult. Aztán nyugodtan legelt tovább.”
(Gárdonyi Géza: Erdei történet, részlet)
Ha kapásból belegondolunk a tél megjelenésére az irodalomban, nem kell feltétlenül a ,,szép” részénél leragadni, a szórakoztató irodalomban ugyanúgy találhatunk kifejezetten mély szimbolikát a télre, azon beül pedig a hóra. Napjaink egyik legnépszerűbb sorozata, mely George R.R. MartinA tűz és jég dala franchise-jára épül az évszakok évekig sőt, évtizedekig is tarthatnak; az északabbra, általában mindig hóban élő népeket pedig rigolyásabbnak és zordabbnak vázolja regényeiben a déli embereknél, a ,,közeleg a tél” mondat szállóigévé vált meme-es és popkult körökben. Egy másik fantasy regénysorozat szintén felhozható példának, C.S. Lewis Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény című alkotása, amiből a Narnia-filmek születtek meg. A fehér boszorkány eljövetelével a tavasz megszűnik a fiktív világban és a hosszú tél jelenléte mély reménytelenséget okoz az élőlények körében.
Tegnapelőtt, december 3-án volt nyolcvan éve, hogy elhunyt József Attila, a magyar irodalom nagy klasszikusainak egyike. Különleges helyet foglal el a magyarok szemében: születésnapját, április 11-ét napjainkban már a Magyar Költészet Napjaként ünnepeljük, s nem véletlenül, hiszen József Attila méltón érdemelte ki ezt a megtiszteltetést.
Talán ő az, akit a tanulók a leginkább megkedvelnek a tanórákat hallgatva, hiszen számos korombeli embertől hallottam már, hogy ő a kedvenc költője. Generációnk becsületére legyen mondva, hogy ez a költő számunkra nem csupán egyslágeresként van a topon. Nemcsak Tiszta szívvel című versét – amely nem mellesleg tényleg az egyik legütősebb költeménye – mondják a számukra legkedvesebbnek, hanem olyan műveket is, amelyeket nem biztos, hogy olvashattunk egykori irodalmi szöveggyűjteményünkben. Amit én észrevettem, és számomra kicsit szomorú, hogy az iskolában többnyire későbbi verseiről tanulunk, korai költészetét már kevésbé részletezzük, pedig azok az írások sem szorítandók a háttérbe. Nézzünk ezek közül például egyet, amelyik nem tartozik tipikus borús művei közé:
HYMNUS A BORHOZ
Bor, te dús örömelixír,
Bor, te táltos rőt pogány,
Csók az Élet ajakán,
Kedveseknek várva vitt hír.
Vérem forrjon véled össze,
Bor, te férfikor teje,
Mindeneknek elseje,
Torkom érced hadd fürössze.
Bor, te ünnep ékes gyolcsa,
Május hímes köntöse,
Víg tüzek víg kürtöse,
Őserők tüz-istenkorcsa.
Bor, ma téged megrabollak,
Mellem érted döng s tüzel,
Bor, téged vasárnapollak.
Bor, ó égjünk, égjünk együtt el!
1922. aug.-szept.
Mivel zárta be így magát a szívünkbe? Előbbi versén akár nevethetünk is, ha arra gondolunk, hogy mi is hasonlóan vélekedünk erről az italról. Viszont általában, amikor sorait olvassuk, olyan fájdalommal teli, végtelenül magányos hang csap meg bennünket, amellyel talán a kamaszok lelke tud a leginkább azonosulni. Ahogy felnövünk és komolyodunk, másfajta perspektívából látjuk ugyanazokat a sorokat. Amit először érzékeny serdülőként kedveltünk meg, azt már mélységeiben is tudjuk értékelni, saját élettapasztalatainkból is. József Attila költészete azért is különleges, mert amellett, hogy irodalomtudományi szempontból kiválónak értékelik, írásaiban is tükröződő életrajzi háttere, betegsége a pszichológusok számára is érdekes lehet.
Szimpátiánkat nemcsak borús hangvételű rímeivel nyerte meg, hanem lázadásával is. A Tiszta szívvelen kívül például egy másik, szintén elég híres versében is megmutatkozik ez, Születésnapomra című költeményében. Amióta ismerem ezt a verset, mindig egyből Horger Antal professzor úrra asszociálok, ahányszor a figyelmembe kerül a Szegedi Tudományegyetem.
„Ha örül Horger Antal úr, hogy költőnk nem nyelvtant tanul, sekély e kéj –
Én egész népemet fogom nem középiskolás fokon taní- tani!”
1937. április 11.
Viszont sokak kedvencéről tudni kell, hogy a sajátos lázadásában közel sem volt egy egyszerű ember. A kortársait nagyon megosztotta. Voltak, akik a magyar irodalom legnagyobb ifjú tehetségeként gondoltak rá – ilyen volt például Juhász Gyula – de voltak, akikkel nem kis vitákba keveredett. Holott egész életében felnézett Babits Mihályra, a kapcsolatuk elképesztően viharos volt. Ebben felfedezhetünk egy apa-típus iránti vágyat és versengést is. Babits lett Ady halála után a korszak irodalmi vezéralakja, amivel József Attila egészen addig ki is volt békülve, míg az öreg költő olvasatlannak nem titulálta és intellektuálisan fölé nem emelkedett egy beszélgetés során. Ezt követően kapcsolatuk romlott; vitákba, egymás kritizálásába fajult. Később ez az ellenszenv csillapodott, ezt a fiatal költő Magad emésztő című verse bizonyítja, melyet Babitshoz írt.
József Attila: Magad emésztő (részlet)
S még ottan egy pillanatig szórakozottan eltünődtem, – hiszen lehetnénk jóbarátok, együtt mehetnénk a kávéházba s teát kavarva, szépet, jót, igazat akarva beszélgethetnénk irodalomról, vagy más ily fontos emberi lomról és telt szavadra, mit óvatosan vetnél a latra, utalván a tapasztalatra, indulatom messze ragadna, te – hozzátéve: „Szivedre ne vedd” – leintenél, mint az öregebb, mint az apám s én bosszankodnék, de nem mondanám.
Egy roppant beszédes fotó; A képen láthatjuk a korszak irodalmi legnagyobbjait és köztük, pont középen, a kis József Attila, az árnyékban épp, hogy belefér a fényképbe (forrás: europeana.eu)
József Attila nem volt szerény ember, szerette volna megmutatni magát a világnak, de rá kellett ébrednie, hogy a társadalom nem így működik. Máig küzdünk azzal, – főként fiatalok – hogy megtaláljuk helyünket az életben, megmutassuk magunkat és talán ezért váltanak ki ekkora empátiát József Attila alkotásai mindnyájunkból. A melankólia nem a társadalom elől való menekülés, hanem a végtelen csalódás, ennek a képnek emel fájó példát ez a fiatalon öngyilkosságot elkövető, megfáradt ember. 1937. december 3-a után rengeteg költőt és írót ihletett meg József Attila. Márai Sándor (aki szintén április 11-ei születésű) így emlékezett meg naplójában a kegyetlen sorsú költőről:
„József Attila verseit megtalálom a belvárosi könyvtárban. Babitscsal egy időben a legjelentősebb magyar költő volt: másféleképpen volt »költő«, szó-látomásai voltak, s ez a másféleség, amelyet a tudat már nem kontrollált, nagy erővel szólalt meg költészetében. Látomásai, szóképei, titkos utalásai, az őrültnek és a költőnek ez a jajongó jelbeszéde ritka tünemény az irodalomban. Hölderlin és Verlaine, Kleist és Rimbaud között van valahol… De József Attila az őrület erejével, egy-egy szavával néha mélyebbre nyúlt, mint bárki más előtte”
Végezetül Zelk Zoltán háromrészes versével szeretnénk megemlékezni hazánk egyik, ha nem a legnagyobb hatású költőjéről:
Zelk Zoltán: József Attila halálára
I.
Ablakban állasz, nézed a sötétet,
a tájat, mely fölfalja önmagát,
szörnyű torkában tűnnek már a házak,
fogai közt megroppannak a fák.
Övé e táj, ez volt rút birodalma.
S most pusztul ím: nem is táj volt, de láz,
kigyulladt esze hímezte a földre
s hogy Ő elment, hát tűnik a varázs!
Zelk Zoltán: József Attila halálára II.
S a nyomor is! A végső-végső éj ez!
Elpusztulunk s majd károgva repül
gondjaink nagy, sötét varjúcsapatja
és boldog tájak tornyain leül.
s mit Ő dalolt, rekedt-károgva mondják
majd szüntelen az idők végeig
az aljas kort, az álmodott vidéket,
a városszélek bús szegényeit.
Zelk Zoltán: József Attila halálára III.
Beh jó lesz így! Beh nehéz volt az álom!
mind megtanuljuk, hogy a semmi könnyebb –
de morzsoljátok, mégis, morzsoljátok
fogak, a száj szélén bebújó könnyet:
mert sírnivaló, hogy még a nyomort is
e kígyó nyelvét, e hétágu lángot
csak álmodjuk, s nem hagyhatunk itt semmit,
ha elpusztítjuk bennünk a világot.
1999-ben a Bárka Színházban három legény elindult mulatságot keresni. Tizennyolc éve. Közben a Bárka bezárt, az előadás költözött, utazott, fesztiválozott, Ördögkatlan-produkcióvá vált. Elveszített alkotókat és nyert értő füleket. Slawomir Mrozek Mulatsága, Bérczes László rendezése átkúszott az idő téglái között, vitte magával a konfettiket meg papírdíszeket és egy éve beköltözött a Thália Színház mikroszínpadára.
Bámuljuk a színpadon szétdobált lufikat meg a színes krepplampionokat. Farsangot ígér a kép, vagy valami ünnepséget, minimum. Elég sokáig hagynak várakozni, elég sokan nem bírják a csöndet a nézőtéren, elég meleg van. Itt muszáj mulatságnak lenni. Egy idő után három férfihang szűrődik ki a takarásból, hallgatjuk, ahogy próbálnak bejutni. Ide, hozzánk, ahol szerintük a mulatság lesz. Mert ha ideát emberek, akkor muzsika, lagzi is van, és őket mulatni várják. Aztán végre betörik a falat, belépnek közénk és kiderül, hogy: itt sincs sokkal több, mint sötét.
Szóval elkezdenek keresni. Három figura – háromféle karakter. A hórihorgas hangulatember, a pirult arcú nebántsvirág, és a szavaszent tomboló. S legény, N legény, B legény. Mucsi Zoltán, Scherer Péter és Szikszai Rémusz. Bohócszerű alakok, valamiféle bujkáló, alapvető melankóliával a lényükben. Kicsit olyanok, mint Beckett Vladimirjeés Estragonja a Godot-ra várva-ban. Mert bár kevésbé vegetatív szinten, de ők is várnak, keresnek valamit, ami értelmet ad, ami miatt érdemes a világon lenni, ami egyszerűségével úgy jó, ahogy van. Réparágással töltik ki az idejüket, és még tovább várakoznak. Itt már nem lehet mást tenni, kiszolgáltatottak, a körülmények esetlen marionettbábukká teszik hármukat, oda hajtogatják őket, olyan hangulatba, amilyenbe akarják.
forrás: kikotoonline.hu
Finom pontossággal ívelik magukkal a közönséget is egyik vödörből a másikba, hidegből a meleg vízbe. Nem várják meg, míg egészen belesüppedünk egy állapotba. Követjük az útjukat, a kérdéseik a mi kérdéseink, ismerjük őket, mert mi is a mulatságot keressük. Egy életen át. Most velük gondolkodunk, aggódunk, keresünk, félünk, remélünk. Hol a mulatság? Létezik mulatság? Mi lesz, ha temetés van helyette? Figyeljük a jeleket, hogy vajon mi készül, készül-e itt bármi és mit tehet az ember, ha rettenetesen szeretné, hogy legyen muzsika és ő ott áll az üres csöndben hatalmas cipőkkel, amik miatt bármikor elbukhat, ráadásul tele vannak kaviccsal? Mulatságnak akkor is lennie kell. Az nem lehet, hogy nincs mulatság. Visszatérő, központi kérdéssé válik ez, amit körberakosgatnak személyiségtípusokkal, konfliktushelyzetekkel, mozgással és az ehhez szorosan kapcsolódó humorral. Sokat nevetünk, még az egészen banálisnak látszó, esetlen bohócmutatványokon és a karikatúraszerűen felnagyított, agresszív érzelmi kitöréseken is. A három színész olyan titokban figyel egymásra, hogy ezt csak akkor realizáljuk, mikor egy pontosan kiszámított koreográfia során minden repülő tárgy és elmozduló test pontosan oda érkezik meg, ahová érkeznie kell, egymást éppenhogy elkerülve. A figurák bejárják a tér és a lehetőségek minden pontját, többször egymás után, körbe-körbe, mert kialszik és újraéled a kicsi reményláng, hogy esetleg, hogy talán majd mégis, hogy lesz majd mulatság, maskarabál! Vagy nem lesz, és akkor ennyi, akkor hiába van ropogtatnivaló répa meg negyedliter alkohol, az csak pillanatnyi vigasztaló, nincs valódi értelme már semminek, valakinek ott meg kell halni. Akkor N legény fel akarja akasztani magát. A többiek pedig eldobnak minden addigi célt és aggodalmat, meg kell menteni N legényt! Majd muzsikálnak ők maguk. Aztán mégsem képesek rá. Nincsenek hangszerek, és olyankor az ember bármennyire akarná, a levegő nem szól, ha pengetik vagy megfújják. És ha tényleg nincsen mulatság, valami legyen helyette, lentebb kell adni az igényekből, legyen N legény temetése, akassza mégis fel magát. Akkor majd történik valami. Mert eltelt rengeteg idő, kivártak, de ugyanott tartanak, mint ahonnan elindultak, hiába minden próbálkozás és bizakodás. Vége van. És ahogy ott áll a három maskarába öltözött ember az asztalon elfáradtan, megfáradtan, egyikük szíjjal a nyaka körül a halálba készülve, körülöttük a rongyossá tépett papírdíszekkel meg kipukkasztott lufikkal, akkor hirtelen megszólal a zene. A távoli muzsika. Leereszkedik a kezük, a fény, meg egy kicsit mi is az ülésen, a szemünk csöndben követi a sötétben három kéz között vándorló cigaretta pislogó pirosát.
