A spanyol és francia dalokat játszó Tuan Limited egyedisége és kreativitása nyerte el legjobban a zsűri tetszését vasárnap a Jam Music Öröm a Zene Tehetségkutatón az AGORA-Művelődési és Sportházban.
Nem a versengés, sokkal inkább a zenés együttlét öröme itatta át a vasárnapi tehetségkutatót a Sportházban. Több zenekar már sokadjára mutatta meg magát a világot jelentő deszkákon – a küzdőtéren elhelyezett asztalok körül örömteli találkozások, nem kezdetleges ismerkedés kapott helyet. A zenekarok bátran buliztak a mini-koncertek alatt, biztatták egymást, szurkoltak a másiknak. Nem volt hiány szakmai megbeszélésekből, a hangzás, valamint a hangszerek kielemzéséből sem.
A győztes Tuan Limited zenekar – Fotó: Lutor Katalin
A zenekarok között szólisták is megmutatták tudásukat: Laki Menyhért és Szabó Rita, aki tavaly még zenekari szólógitárosként vett részt a versenyen. Emellett voltak még pályájuk elején álló zenekarok is, akik nem azért jöttek el, hogy a dobogó felső fokára álljanak, hanem a nagyszínpad, a fergeteges hangosítás, a fények, maga a fellépés lehetősége volt az, ami idecsalogatta őket. Valamint nem utolsó sorban a szakmai kritika, amelyért színvonalas zsűri felelt: Andrásik Remo, a rendezvénysorozat főszervezője, Prieger Szabolcs, az Anima Sound System gitáros-dalszerzője és Füstös Bálint, a Margaret Island gitárosa, aki néhány éve hasonló színpadon kezdte el pályáját a mára már népszerű zenekarral. A műsor lebonyolításáért a vasárnapi rendezvény szervezője, Holdosi Attila felelt.
Jánny Dominik a kiemelkedő dobolásért kapott díjjal – Fotó: Lutor Katalin
Bár a zenekarok között itt-ott barátságokat is felfedezhetünk, ez akkor is egy tehetségkutató volt, amelynek a végén kihirdetik a győztest. Hihetetlen dobolásáért idén Jánny Dominik, az Eticatt zenekar dobosa vehette át az Újfalusi Gábor Kiemelkedő Zenei Tehetségért-díjat. Harmadik helyre az Eticatt zenekar léphetett, megosztva a Visionless Humanity zenekarral. Második helyet a Name Project győri formáció érte el, első helyen, ezáltal pedig a megyét képviselve a budapesti döntőn, a Tuan Limited zenekar végzett.
Idén február 6-10 között került megrendezésre a budapesti Finn Filmnapok, amelynek első napján premier előtt megtekinthető volt a Heavy Túra című film, a készítők jelenlétében. Az f21.hu is kint volt a helyszínen, most pedig elolvashatjátok kritikánkat a filmről, megfűszerezve a Filmnapokról alkotott véleményünkkel.
A Finn Intézet (FinnAgora) a Toldi Mozi jóvoltából immár nyolcadik alkalommal szervezte meg a Finn Filmnapokat, ahol idén olyan különlegességek is napirendre kerültek, mint egy finn szauna a Toldi Mozi előtt, vagy egy finn heavy metál koncert (Everwave) a Dürerben. Az első nap is nagyon autentikusan telt, a Heavy Túravetítésén már-már a későbbi koncertet megelőlegező hangulat uralkodott. A közönség nevetett, énekelt és hangos metál hörgésekkel fejezte ki tetszését a betétdalok iránt. A vetítés végén az alkotók vastapsot kaptak, és kissé zavarban, de nagyszerű hangulatban válaszoltak a magyar közönség kérdéseire, akiket a „második legjobb közönségükként” aposztrofáltak. Persze ehhez az is kellett, hogy a filmjük tényleg igazán jó legyen és hangulatos. Lássuk, hogy sikerült ez nekik.
A történet egy észak-finn kis faluban kezdődik, ahol négy különc barát (Johannes Holopainen, Samuli Jaskio, Antti Heikkinen, Max Ovaska) egy disznófarm pincéjében közös garázsmetál-zenekarban játszanak. A 12 éve zenélő banda még sosem mozdult ki a kis pincéből, jóformán még igazi nevük sincsen, amikor egy napon egy norvég fesztivál ügynöke véletlenül felfedezi őket és egy félreértés során lehetőséget ad nekik, hogy egy nagynevű fesztiválon játszanak. A banda tagjai ettől fogva mindent megtesznek azért, hogy image-et építsenek, valamint hogy befussanak először kicsiny falujukban, hogy márkellő rutinnal érkezzenek meg a fesztiválra, anélkül, hogy bármelyikük is elhányná magát az izgalomtól.
Szinte el sem kezdődik a film, már érezhető a legnagyobb erőssége. Mind a tájképek, mind a disznófarm nyers ábrázolása, a narrátor által pedig a karakterek bemutatása az autentikusság érzetét növeli. A helyszín szinte megelevenedik a szemünk előtt és a klasszikus falusi lét dinamikáját idézi, ahol mindenki mindenkinek köszön, és minden lakos ismeri a másikat. Ezáltal mi is egyből részesei leszünk a cselekménynek és a közösségnek, amiben segít, hogy a jellemek is nagyon valóságszerűen vannak megírva. A vetítés után a rendezőpáros azt válaszolta, hogy egyikük a metálos hátteret, míg a másik a falusi érzésvilágot adta hozzá a történethez. Ezáltal a film apró mozzanatai építenek az emberek előismereteire, illetve azokra a személyiségjegyekre, melyeknek mindannyian szemtanúi lehettünk a hétköznapokban. Turo például, aki egy basszusgitár szólam alapján meg tudja mondani melyik előadó melyik albumáról szólal meg a zene, mindenkinek eszébe juttathatja azt a havert, aki nem tűri, hogy a death metalt bárki összekeverje a goth metal-lal. A főszereplő esetlensége, ahogyan csak sokkal később gondolatban talál ki frappáns választ egy korábbi beszólásra, pedig mindenkiben szimpátiát kelthet.
Amitől azonban a film karakterei többek, mint ezek a hétköznapi pillanatok, az maga a stílus és a műfaj. A Heavy Túra egy ízig-vérig vígjáték, abból is az abszurdabb fajta. A cselekmény a félreértések nagyon ősi helyzetkomikum eszközén nyugszik, azonban a képi, nyelvi és groteszk poénok átlendítik egy teljesen egyedi atmoszférába. Előkerül a történetben disznóvérben fürdőzés, koporsószállítás egy leharcolt turnébusz tetején vagy éppen egy rakétavetőkkel felszerelt határőrség akció közben, hogy csak párat említsek. A felsorolásból is kitűnő hektikusság és véletlenszerűség adja a film kiszámíthatatlanságát és azt a hatást, mintha a két forgatókönyvíró a film végére egyre inkább csak felül akarta volna licitálni az addigi cselekményt. Ez az egyetlen igazi hátulütője is a filmnek, ugyanis egy-egy jó poénért vagy pillanatért sokszor a teljes film ritmusa és ütemezése megakad, olykor pedig nagyon nagy időugrásokat látunk mindenféle magyarázat nélkül, néha pedig irreálisan sok történés játszódik le egyetlen nap alatt.
Ez utóbbin könnyű átlendülni, az élményt és az élvezetet nem kifejezetten zavarja. A film teljes mértékben jól kommunikálja, hogy mi szeretne lenni, és a stílusát soha egy pillanatig nem engedi el.Ebben segítenek az elképesztő technikai elemek is. A betétdalok például fantasztikusak. Ezek többsége ikonikus metál-zene, az eredeti műveket pedig Mika Lammassari adta elő, akivel a rendezők már dolgoztak korábban is. A színészi játék még az, ami mellett nem lehet szótlanul elmenni, minden egyes szereplő szinte bele van festve a környezetbe és a karakterjellemek körvonalaiba. A rendezők – szintén a vetítés után – nyilatkozták, hogy a színészeknek semmilyen metálos hátterük nem volt, ami miatt még lenyűgözőbbnek hat az az életszerű koncert-fellépés, amit elő tudtak adni.
A filmet bárkinek szívesen ajánlom, de főleg olyanok élvezhetik, akiket érdekel a skandináv filmgyártás, a metál-zene vagy a teljesen elborult poénok. Ha pedig valakinek van metal-head ismerőse, bármi áron rángassa el magával, hiszen vele garantáltan még szórakoztatóbb lesz az élmény. A Filmnapok vetítésén többen is headbangelés közepette élték át a koncert-jeleneteket, ami még egy plusz réteget adott az élményhez. Ezzel együtt mindenkinek javaslom a részvételt a Finn Filmnapokon, ahol mind a szervezés, mind a közönség, mind a moziélmény nagyszerűen kiegészíti egymást. Én jövőre is egészen biztosan ott leszek.
Mandatory Credit: Photo by Rob Latour/REX/Shutterstock (10112915jm)
Best Picture - 'Green Book'
91st Annual Academy Awards, Show, Los Angeles, USA - 24 Feb 2019
Ma hajnalban lezajlott a 91. Oscar-gála, amely meglepetései ellenére is az egyik leggyengébb volt az utóbbi évek átadóit tekintve. Idén a szervezőknek köztudottan meggyűlt a bajuk a műsorvezető kiválasztásával, így a gála végül konferanszié nélkül maradt – a műsor totálisan szürke lett az egyéni átvezetések nélkül, amiket a műsorvezetők szoktak szolgáltatni, viszont az időtartamra jó hatással volt a jelenség, így mindössze tizenöt perccel lépték túl a tervezett három órát.
Az idei szezon rémesen gyenge felhozatalából könnyű lett volna választani, ha valóban a kategóriák legjobb alkotásait emelik ki, de hát ez már régóta nem így megy, így az erőltetett politikai korrektség és a közönség véleményének túlzott figyelembevétele azok, amelyeknek köszönhetően a totál közepesFekete párduc és a még közepesebb Bohém rapszódiais három, illetve négy díjat tudhat magáénak. A legtöbb technikai kategóriánál hatalmas meglepetés volt, hogy az előbb említett filmeket díjazták, méltatlanul mellőztek más alkotásokat (First Mannekdobtak egy csontot, de gondolva még A Quiet Place–re, The Favourite–re), így már szabályosan rettegtem, hogy a finishbe is lesz beleszólása ennek a két filmnek. Szerencsére nem lett: egyedül Rami Maleknek adták oda az aranyszobrocskát, aki bár tényleg remek volt, kétlem, hogy egy ilyen erős mezőnyben bármi esélye lett volna, ha egy hasonló színvonalú, de nem Freddie Mercury-alakítással jelölték volna. Christian Bale, Bradley Cooper, Willem Dafoe és főleg Viggo Mortensen mind megérdemelnek egy virtuális kalapemelést, óriásiak voltak, de hát így járt, aki nem a ,,frenetikus” Queen–filmben szerepelt.
Rami Malek a Legjobb férfi főszereplő. Forrás: ew.com
A pozitívumokat tekintve egyébként több díj is jó helyre került: Lady Gaga és Bradley CooperShallow-előadása lemosta a színpadról az addig kissé nyugdíjas klub hangulatú betétdalokat és meg is kapta a díját, Spike Lee pedig már nagyon megérdemelte az aranyszobrocskát és magához hűen didaktikus köszönőbeszédet tartott a rasszizmusról, de őt nem lehet nem szeretni. Lelki szemeivel már mindenki Glenn Close kezeiben látta a legjobb női főszereplőnek járó díjat, de a legnagyobb – kellemes – meglepetés egyértelműen a fantasztikus Olivia Colman díjazása volt a The Favourite-ben nyújtott alakításáért. A köszönőbeszéde bájos, őszinte és megható volt, már csak emiatt is érdemes volt végigkínlódni a gálát, ha már a fináléban megint gyáva döntés született. A mezőny legjobbja toronymagasan a Roma volt, amit abszolút megérdemelten a legjobb idegen nyelvű film, a legjobb operatőri munka és a legjobb rendező kategóriákban díjaztak is, de az Akadémiának már nem volt annyi vér a pucájában, hogy végre megújuljon és fődíjjal jutalmazzon egy fekete-fehér, Netflixen forgalmazott, művészfilmet – így az előzetes sejtéseim beigazolódtak, és egy tökéletes tanmese lett a legjobb film, a Green Book. Egyébként jó kis alkotás, de azért van különbség egy nagyon jó film és egy mestermű között. Összegezve, gyenge évünk volt, tele politikai és társadalmi atrocitásokkal, így köszönjük szépen azt a pár gyönyörű momentumot (Lee, Colman, a Roma díjai), amit az idei Oscar-gála adott. Talán jövőre jobb lesz.
A legjobb film
Zöld könyv – Útmutató az élethez, Jim Burke, Charles B. Wessler, Brian Currie, Peter Farrelly és Nick Vallelonga
Csuklyások – BlacKkKlansman, Charlie Wachtel és David Rabinowitz, valamint Kevin Willmott és Spike Lee, Ron Stallworth Csuklyások – BLACKkKLANSMAN c. memoárkötete alapján.
A legjobb eredeti forgatókönyv
Zöld könyv – Útmutató az élethez, Nick Vallelonga, Brian Currie, és Peter Farrelly
A legjobb élőszereplős rövidfilm
Skin, Guy Nattiv és Jaime Ray Newman
A legjobb vizuális effektek
Az első ember, Paul Lambert, Ian Hunter, Tristan Myles és J. D. Schwalm
A Cinema Café szervezésében újra Szombathelyre látogatott az Intim Torna Illegál zenekar, a fiúk pedig nem hazudtolták meg magukat, és ezúttal is igazán lehengerlő koncertet nyomtak a vasi megyeszékhelyen. A moziaula ismét csordultig telt emberekkel, ami a Vágjál lyukat a kádba című számuknál volt igazán földrengetően feltűnő, hiszen a közönség szinte egy emberként ugrált és visszhangozta az ikonikus számot. Egyszálgitáros daloktól a rappig, a zene szerteágazó stílusaiban hallhattuk a számokat nagy örömünkre. A hangulatra pedig senkinek nem lehetett panasza, hiszen előzenekar nélkül is egész estés szórakozást nyújtott az ITI.
A Berzsenyi Dániel Könyvtár Bájoló sorozata fiatal tehetségeknek kínál bemutatkozási lehetőséget, ám az idei évad más: ez már a harmadik olyan alkalom volt, amikor kezdőnek kicsit sem nevezhető művész került kíváncsi szemek kereszttűzébe. Ezúttal Boros Ferenc az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő, Kiss Sándor-díjjal kitüntetett és a Universal Pictures-szel leszerződött 22 éves tehetséges zongoristával, Kendik Péterrel beszélgetett.
Ismerősen csenghet a neve, hiszen az utóbbi időben különösen sokat lehet hallani róla: könnyűzenei stílusú, zongorára átírt, érdekes képi világot teremtő, híres slágereket feldolgozó videoklipjei – egyebek mellett az, ami a szombathelyi tizennégy emeletes tetején készült – felkapottak az interneten, nem mellesleg nagy sikernek számít az amerikai filmvállalkozással kötött szerződése is.
A fiatal tehetség hat éves kora óta játszik zongorán. „Szerintem ezzel a hangszerrel lehet leginkább visszaadni az adott dallam mondanivalóját” – hangsúlyozta, kiemelve: a sok billentyű miatt lehetősége van az embernek ugyanarra a motívumra különféle változatokat eljátszani. Azok a zenék, amiket nap mint nap hallgat, alapvetően befolyásolták azt az irányt, amelyen elindult, ezek alapozták meg művészetében a könnyűzenei vonalat. Lost Frequencies, Elvis Presley és Ed Sheeran dalai azok, amelyek már pár évvel korábban szerepeltek a repertoárjában; ezeket mind a mai napig játssza, hiszen – ahogy fogalmazott – „Minden gyakorlással érik bennem, hogy ezeket hogyan lehet még szebbé tenni, hogyan tudom még jobban beletenni magamat ezekbe”. A feldolgozandó zenék kiválasztásánál egyébként azt tartja fontosnak, hogy dallamosak és hallás után lejátszhatók legyenek, és hogy valamilyen érzést kiváltsanak belőle. „Mivel klasszikust játszottam korábban, hasonló technikával állok hozzá a könnyűzenéhez, szerintem nem lehet a kettő között különbséget tenni” – fejtegette. De az biztos – teszi hozzá –, hogy „Akönnyűzene ad egyfajta szabad szellemiséget és lelkületet a feldolgozásához; a könnyűzenébe én könnyebben rakom bele saját magamat”. Ezekben gyakran él az improvizáció eszközével is, ugyanis szerinte sokszor élesben jönnek ki olyan dallamok, amiket érdemes megjegyezni és alkalmazni a későbbiekben.
Fotó: Lutor Katalin
Boros Ferenc kérdésére, miszerint mikor volt az a pont, amikor eldöntötte, hogy a zongorázás többé már nem csak a hobbija lesz, így felelt: „Nehéz kérdés, a videoklipek megjelenésétől datálnám”. Ekkor érett meg benne, hogy ez jó irány lehet, jól is érezte magát közben, másoknak is tetszett, fellépni is hívták; ezek együttesen nagy löketet adtak neki. Az első jó minőségű klipje egy Imagine Dragons feldolgozás volt (Radioactive), melyet az Abért-tónál forgattak. A helyszín nem véletlen: nagyon kettős kinézete van a gátnak, a kietlen, kopár betontömb mellett van, ahol csordogál a víz, mely kettősséget a videoklip nagyon jól visszaadja.
Ezt ismét egy Imagine Dragons dal követte (Believer), melyet a szombathelyi tizennégy emeletes tetején vettek fel. Hogy miért pont itt, arról Kendik Péter így nyilatkozott: „Mindenképp tervben volt egy panelház tetején készített videoklip, csak nem akartunk alacsonyabb helyen forgatni, mint a tizennégy emeletes”. Olyannyira jól sikerült feldolgoznia a dalt, hogy a Universal Pictures amerikai filmvállalat szerződést ajánlott neki, hogy felhasználhassák a zenéjét reklámokba, filmelőzetesekbe és különböző TV műsorokba, az ifjú zongorista pedig nagy örömmel fogadta el az ajánlatot. Ez tehát az amerikai vonatkozás, de emellett a magyar oldal felajánlotta, hogyha készít egy saját számot, akkor az bekerülhet egy nemzetközi portfólióba, ami 92 országot foglal magában. Ez azt jelenti, hogy itt jelen lehet azok között a dalok között, melyekből a film- és reklámipari cégek válogathatnak.
Az Imagine Dragons számok után jött a Most múlik pontosan feldolgozása, melynek felvétele hajnali kettőkor a Fő téren volt, végül a Trónok harca klip érkezett – ennek helyszínéül a kőszegi Csónakázó-tó szolgált. Érdekesség, hogy a forgatás előtt nagyon jó idő volt, de aznap pont esett a hó. A következő klip egy Camila Cabello dal lesz, a közismert Havana, melyet a kőszegi Zwinger (Öregtorony) téglás pincéjében vettek fel; különböző fényekkel fognak rásegíteni benne a mediterrán hangulatra. Az új klip várhatóan 1-2 héten belül érkezik, úgyhogy érdemes figyelni a pianista YouTube-csatornáját.
Fotó: Lutor Katalin
A videoklipek egyébként a Pannonia Pictures-nek köszönhetők, Tóth Gergely keze alól kerülnek ki a végleges verziójú felvételek, melyekhez napi 3-4 órás forgatás és körülbelül húsz alkalommal való folyamatos zongorajáték szükséges. A napi két óra általános gyakorlás mellett videoklip-felvétel előtt nagyjából másfél hónap gyakorlás kell, vallja. De vajon mi lehet a népszerűségének titka, érdeklődött Boros Ferenc. „Talán az, hogy a feldolgozott dalok könnyűzenék.” – hangzott a válasz. Ez persze önmagában nem elég ahhoz, hogy valaki eljusson a Universal Pictures-höz; közrejátszik az is, hogy igyekszik gyorsan reagálni a friss slágerek egy-egy új feldolgozásával úgy, hogy közben minőségi produktumot kíván létrehozni.
Fotó: Lutor Katalin
A beszélgetés közben élőzenés játékkal örvendeztette meg a hallgatóságot; népszerű slágerek feldolgozott változata mellett felcsendült két saját szerzeménye is, melyek egyelőre cím nélküliek. Nagyjából öt éve kezdett el dalokat komponálni, de szerinte egyik sincs még kész: „Egy saját dal folyamatosan alakul, hiszen később is elő lehet venni, formálni lehet őket.” Úgy véli, mindenféle érzést át lehet ültetni zongorára, ám a melankolikusabb témájú dalokat szebben el tudja játszani, ezekben sokkal jobban is érzi magát. Szerzeményeiben visszaköszönnek bizonyos elemek a korábbi slágerek feldolgozásaiból, de ahogy ő fogalmazott, megpróbálja a lelkét is beletenni ezekbe.
Kendik Péter célja, hogy a jövőben minél több fellépése legyen, amelyek most is vannak szép számmal – hívják zenélni éttermekbe, hotelekbe, kávézókba, esküvőkre és vállalati rendezvényekre –, hiszen inkább a közönségnek szeretne játszani, mint otthon saját magának vagy kedvesének, aki egyébként a legfőbb kritikusa. Folytatni szeretné a videoklipek gyártása mellett az utcazenélést is, mert szereti, hogy közvetlenné teszi az embereket, akik meg-megállnak azonnali visszajelzést adva játékára.
Garcilaso de la Vega, spanyol költő mondta egyszer, hogy „Jól lefordítani egy könyvet, van annyira nehéz, mint megírni egy újat”[1]. Ezzel az állítással a fordítók és a szerzők biztos jót tudnának vitázni, főleg pár pohár bor után, és kezdő fordítóként könnyű kitalálni én melyik oldalon állnék. Viszont gondoljunk csak a régi példára: miért is a nyuszi hozza nálunk a tojást? Egy félrefordítás miatt.
(A cikk egy részlete a KultAgorával folytatott együttműködésünk nyomán kerül közlésre.) Szerző: Raposa Renáta
Manapság úgy tűnik, mintha egyre kevesebben szeretnének ezzel a művészeti ággal foglalkozni. Egy szemináriumon például az is elhangzott, hogy a fordítógépek miatt a szakfordítóknak lassan nem is lesz munkájuk. Részben igaz, viszont egy jó műfordítót semmi sem tud helyettesíteni, még akkor sem, ha mindenki beszél valamilyen nyelvet. Batsányi János Fordításról[2] című művében értekezett arról, hogy a fordítás azoknak a nemzeteknek is jó, akik nem jártasak tudományokban, de szeretnének fejlődni benne. Gondoljunk azokra a mai fiatal tudományágakra, amik Magyarországon most kezdenek csak fejlődni. Nagyobb valószínűséggel találunk szakirodalmat és tanulmányokat idegen nyelven, mint magyarul. Ez történt velem is, mikor kifejezetten a gyerekirodalom fordításáról készültem egy referátummal, és németül vagy franciául kaptam volna csak segítséget felhasználható tanulmányok terén. Mivel nem beszélem a nyelveket, mondjuk úgy, nehezen értettem volna belőlük bármit is. Ilyenkor elengedhetetlen egy jó fordító a pontos információk átadására. Ennek a megléte nélkül hamar egy olyan játékban találhatjuk magunkat, mint mikor egy körben ülve kell egymásnak ugyanazt a mondatot súgni: az utolsó csak nyomokban tartalmazza az elsőt.
Akik fordítással foglalkoznak, azoknak ismerős lehet a leiterjakab kifejezés. Olyan félrefordításokról van szó, ahol a fordítónak rossz a nyelvtudása, nincs meg a megfelelő szakszókincse, vagy a szövegkörnyezet hiányában és a gyors, feszített tempójú munka miatt egy-egy szó teljesen más jelentését használja. Ezekből gyűjtöttem össze párat, több területről.
Hogy mekkora szerepe van a jó fordításoknak, a közkedvelt Hamupipőke-történetből is kiderül, mely eredetileg egy francia mese Charles Perrault tollából. Kis(és nagy)lányok ezrei vágyakoztak a hercegnő híres és csoda szép üvegcipellője után, pedig a „pentoufle en vair” valójában mókusszőrből készült papucsot jelent. A vair és a verre – mely üveget jelent – annyira hasonlított egymáshoz, hogy az angol fordító összekeverte a kifejezéseket és így maradt meg a köztudatban[3]. Pedig mennyivel kényelmesebb lenne a (természetesen mű) mókusszőr cipellő a Hamupipőke-imitátoroknak Disneylandben?
GRIMM -- "Season of the Hexenbiest" Episode 212 -- Pictured: David Giuntoli as Nick Burkhardt -- (Photo by: Scott Green/NBC)
Nem ez az első alkalom, hogy olyan sorozatról írunk, ami a Grimm testvérek meséin alapszik. Azonban az eddig bemutatott Mondj egy mesét című pszichotrillerrel ellentétben az amerikai NBC Grimm című sorozata teljesen más megközelítéssel szemléli az örök klasszikusokat – ez pedig egyáltalán nem hátránya.
„Egy zsenge fiatalka jobb falat ám, mint az öreg – gondolta magában a farkas.” Portland, 2011. Egy fiatal egyetemista lány futás közben meghal, szétszaggatták – piros pulcsit viselt. Másnap egy piros kabátos kislány szintén eltűnik az úton, mikor éppen a nagypapájához igyekszik. Ismerős a történet? A Grimm legelső epizódja Piroska és a farkas történetére asszociálva vezet be minket Nick Burkhardt, a portlandi rendőrség detektívjének mindennapjaiba, akinek élete ekkor örökre megváltozik.
A
cikk a továbbiakban spoilert tartalmaz.
A sorozat készítői, Stephen Carpenter (Soul Survivors), David Greenwalt (Buffy, a vámpírok réme), Jim Kouf (Csúcsformában) egy olyan világot képzeltek el, ahol egymás mellett élnek átlagemberek és rejtve, de köztük maguk a wesenek (magyarul: keveréklények). Ők félig emberek, félig „szörnyek” – de ezen formájukat csak tudatosan vagy erős érzelmi állapotban mutatják meg. A két világ között pedig maguk a Grimmek állnak, amilyen magaNick Burkhardt (David Giuntoli) is. Ők rendelkeznek azon különleges képességgel, hogy akkor is láthatják a wesenek átalakulását, amikor ők ezt nem is akarják. Ennek következtében a Grimmek generációk óta egyfajta vadászként dolgoztak és weseneket gyilkoltak– az emberek és az uralkodó családok igényeit figyelembe véve.
Nick élete akkor változik meg, mikor képessége egyik napról a másikra megjelenik és a világot olyan szemmel kezdi látni, amihez nagyon keveseknek van lehetőségük. A gyilkosság-gyermekrablási ügy pedig az első alkalom, hogy egy wesen elkövetővel találja szemben magát. Nyomozása alkalmával találkozik az órakészítő, átalakulva leginkább farkashoz hasonlító bludbad (magyarul: dúvad)Monroe-val (Silas Weir Mitchell), aki a sorozat hátralévő részében Nick egyik legjobb barátjaként tartható számon – annak ellenére, hogy kapcsolatuk egyáltalán nem mondható „természetesnek” az évszázadok óta fennálló ellentétek miatt.
Forrás: michaelhewitt.artstation.com
Mikor Nick beteg nagynénje, Marie (Kate Burton) megérkezik a városba egy utánfutóval, ami fegyvereket, könyveket, mérgeket és minden Grimm számára fontos tudást tartalmaz, innentől kezdve Nickkel együtt fedezzük fel ezt az új, wesenekkel teli világot.
A sorozat hat évada alatt közel ötven különböző lényt mutatnak be nekünk a készítők és majdnem az összes epizód egy, a Grimm testvérek által gyűjtött történetet dolgoz fel. Minden történet egy-egy újabb csavarral kerül megkoronázásra, így a számunkra már kívülről fújt történetek, mint a Hamupipőke vagy a A kis hableány is képes meglepetést okozni és új fénybe helyezni Walt Disney varázslatos feldolgozásait.
Nick élete innentől kezdve morál, kötelezettség és hagyományok új tükrében mozog és meg kell találnia az egyensúlyt, hogyan legyen egyszerre nagyvárosi detektív és egy új világ rendfenntartója. Ugyanis a wesenek világa nem csak bűncselekményekről és gyilkosságokról szól. Rejtve élnek közöttünk, de nekik is megvannak a saját szokásaik és törvényeik, amik a káosz eluralkodását akadályozzák meg – és persze a lebukást az átlagemberekkel szemben.
A sorozat azonban remekül ötvözi a grimmi világot a miénkkel. Százhuszonhárom részen keresztül ragad magával és az utolsó pillanatig az érzelmeinkkel játszik.A szereplőit megszeretjük, de ez szinte évadonként változik, ha a készítők úgy akarják. Egyik epizódról a másikra szaggatják szét az elképzeléseinket, ha kell össze is törnek minket egy picit – csak hogy később kellemesebb legyen. A CGI és maszk csapat pedig említésre méltó munkát végez, ami kifejezetten szerencsés, hiszen nagyon nagy rész múlt rajtuk, akár a kezdetektől bukhatott volna miattuk az egész sorozat, de szerencsére nem így lett.
Az NBC 2017-ben vetett véget a sorozatnak a rajongók bánatára, aminek következtében az eredetileg huszonkét részes évad mindössze tizenhárom lett. Ennek ellenére a készítők nem siették el, és egy, a sorozathoz méltó befejezést kaptunk tőlük – haraggal, nevetéssel és könnyekkel egyaránt.
A rajongók sokáig reménykedtek miután a sorozat felkerült a Netflix felületére, hogy a streaming szolgáltató esetleg újraéleszti és folytatja a sorozatot, de ez közel két évvel a befejezés után sem látszik megvalósulandónak. A Variety tavaly októberi értesülései azonban mégis okot adnak az ünneplésre, hiszen mint az NBC-től megtudták, a készítők már dolgoznak egy spinoff elkészítésén, ami szintén ezen univerzumban fog játszódni, és már ismert és szeretett arcokkal is találkozhatunk majd az ígéretek szerint.
Aki tehát egyaránt szereti a meséket, a fantasy és bűnügyi sorozatok világát, annak kihagyhatatlannak mondanám az NBC sorozatát, mert kétlem, hogy csalódás érné.
A
sorozat jelenleg a Netflix kínálatában tekinthető meg.
Újabb premier az újonnan megnyílt Nemzeti Táncszínházban a Budapest Táncszínház előadásában. Zachár Lóránd koreográfiájában került színpadra a Léthatár című táncelőadás, amelynek zeneszerzője Kovács Benjámin. A darabot Bulgakov és Chagall munkássága ihlette. Az alkotófolyamatról, a koreográfus és a zeneszerző közös munkájáról, valamint az előadás főbb motívumairól beszélgettünk a két művésszel.
Miért éppen a Léthatár című darab került megrendezésre? Mi a történet vezérfonala?
Zachár Lóránd: Most már, az ötvenhez közeledve, úgy éreztem, nehezebben újulok meg, nem könnyű új utat és izgalmas témát találnom. Szerencsére már sokadjára olvastam újra Bulgakov A Mester és Margaritáját, és feltűnt, hogy teljesen mást jelent a regény ma, mint évekkel, évtizedekkel ezelőtt. Felfigyeltem arra, hogy ma inkább a mélabús, szomorkás részletekre figyeltem főként, míg régebben inkább a történet bohókás, vicces, és persze groteszk elemei kötöttek le. És megértettem, hogy az élet ilyen: azok a részletek fognak uralkodni rajtad, amelyekre odafigyelsz. A Léthatár saját fizikai, szellemi és érzelmi határainkat feszegeti, és a születésünktől a halálunkig aktuális. Nem lehet véletlen, hogy negyvennyolc éves voltam, amikor a mű újra a kezembe került. Éppen ennyi volt Bulgakov is, amikor hosszas betegségében elhunyt. Neki nem volt lehetősége, hogy végleges formát adjon a műnek. A regénnyel kapcsolatos javításokat is már vakon diktálta feleségének. Az én vízióm a színpadon a regényből esetlegesen kimaradt dolgokat fogja közölni. Azokat a gondolatokat, amelyek talán Bulgakovban is megszülettek, de „léthatára” már nem engedte, hogy ebben a világban materializálódjanak.
Bulgakov és Chagall nevét olvasva a plakáton, akarva-akaratlanul is az orosz hangzásvilág juthat az eszünkbe. Mennyire lesz uralkodó az említett világ?
Kovács Benjámin: A hangszerelésben sokkal inkább arra a kulcsszóra figyeltem, amelyre Zachár Lóránd figyelmeztetett a próbafolyamat alatt: „abszurd”. Próbáltam egy olyan hangzásvilágot megteremteni, amely egyszerre érinti a mennyet és a poklot. Ami az időt illeti: a jelenben vagyunk, tehát nem nyúltam vissza a bulgakovi időkbe. Abszolút a kortársból indultam ki, és igyekeztem modern maradni az abszurd hangburokban még akkor is, amikor chansont kellett írnom a darabba.
Kovács Benjamin
Hogyan tudnád elkülöníteni azt a két munkafolyamatot, amelyekben egyrészt koreográfus és rendező vagy, de adott esetben felcserélődnek a szerepek?
Z. L. Jóval könnyebb feladat, ha az adott darabban a koreográfusi munka csak a mozgásanyagra korlátozódik, hiszen akkor nem kell a dramaturgiával és a rendezéssel törődni. Elég csak apró részleteiben ismerni azt a néhány percet, amiről az éppen aktuális jelenet szól, és arra „passzintani” a táncokat. Ha viszont a rendezés is a koreográfus feladata, akkor az egy jóval összetettebb folyamatban nyilvánul meg, hiszen a gondolatiság nem állhat meg egyetlen jelenet végén.
Nem először írsz zenét a Budapest Táncszínháznak. Milyen jellegű kihívást jelentett a Léthatár megkomponálása?
K. B.: Nem mondom, hogy gyerekjáték volt, hiszen a kihívás jelen esetben nem az volt, hogy megfeleljek magamnak, a darabnak, a koreográfusnak és az igazgatónak… sokkal inkább egy gondolatnak, egy érzésnek, és magának a fejlett táncnyelvnek akartam megfelelni. Zachár Lóri táncnyelve a bizarr és a komplexen modern között mozog, nagyon át kellett állnom az ő gondolkodásmódjára is. Még nem írtam zenét „koreográfusra”, a kettőnk munkája pedig – Bulgakovhoz visszakanyarodva – A Mester és Margaritára emlékeztetett. Nekem Lóri volt az ihlet.
Azt mondod, Lóri volt az ihlet. Ezt hogyan kell elképzelni a gyakorlatban?
K. B.: Hívószavakkal, kulcsszavakkal látott el, mint például az abszurd, őrület, bolondok háza, álom, és hasonlók. Voltak számomra nagyon bizarr kérései is, amelyeket először meg kellett értenem, hogy később az elképzelése megvalósulhasson. Lóri ihletettsége, a bulgakovi mű és Chagall munkássága, ami nekem nyilván mást jelent, mint neki. Ez tehát az ő személyes darabja, amelyhez nekem igazodnom kellett.
Zachár Lóránd (forrás: Art-Management Agency)
Ismét Földi Béla társulatával, a Budapest Táncszínházzal dolgozol. Van ennek különleges jelentősége számodra?
K. B. Bár független vagyok, bizonyos emberek és munkák felé elkötelezett is. Földi Béla számomra az a szaktekintély, akinek valószínűleg soha nem fogok nemet mondani. Mindig nagy megtiszteltetés számomra, ha ők megkeresnek. Ráadásul az első kortárs táncszínházi élményem is Földi Bélához és a Budapest Táncszínházhoz kötődik, általuk ismerhettem meg ezt a világot. Mind érzelmileg, mind pedig szakmailag kötődöm hozzájuk. Jó érzés az is, hogy itt nem csupán a pénzről szól a dolog, ami azért elég nagy szó! Zachár Lóránd nemzetközileg is elismert koreográfus, táncművész, nekem pedig, mint fiatal zeneszerzőnek, kötelességem az ilyen munkák felé ácsingózni.
Milyen korosztálynak ajánlod a Léthatárt?
Z. H. A Léthatár nincsen korhoz kötve, természetesen mindenkit szeretettel várunk, de azért inkább felnőtteknek javasolt.
A hazai ravekultúra erősen földalatti, kibontakozni nem tudó részlegben áll bezárkózva, így kibontakozására csupán pár esemény akad. A pár esemény egyike volt a Február 18-ai Tommy Cash fellépés is, ahol a normális ruhában érkezők számítottak számkivetettnek, és megtelt a Dürer Nagyterme susogóskabátos, párduc és 90-es évekbeli mintákkal átitatott felsős, gusztustalancipős, néhol papucsos arcokkal.
A beharangozott előzenekar Dé:Nash volt, aki legnagyobb meglepetésünkre egyből Krúbival érkezett, hiszen az egyedüli lemeze sajnos nem elég hosszú, hogy kitöltse a felmelegítésre szánt időt. Dé:Nash színpadi jelenléte egyenlő egy 80-as éveit taposó bíboroséval, és a mozgáskultúrája is hasonló. Végül előkerült a Nehézlábérzés, illetve a politikuslegendáról szóló Schmuck.
Azt már rengetegszer megszokhattuk, hogy ismert külföldi előadók külföldi hallgatóságot is vonzanak – legutoljára Dubioza Kolektiven az első 4 sor csakis balkáni nemzetiségekből állt, mégis Tommy Cash koncerten volt a leginkább szembeötlő a kulturális sokszínűség: oroszok, ukránok, angolok, és a legérdekesebb, hogy észtek is érkeztek, ha már hazájukat képviseli a keleteurópai művészet fejedelme. A sokszínűség atrocitásokat is szült, hiszen az előzenekar alatt a komolyabb szereket fogyasztó igazi raverek nem tudtak kibontakozni önfeledt csapkodásukban, hiszen azt a laikus hazai közönség szimplán úgy értékelte, hogy arcon csapja őket egy szúnyoghálóruhás ember, amely meglepően gyors megbeszélés után okozott mikrovilágbékét.
Forrás: Dürer Kert Facebook-oldala
Hétfői naphoz képest teltházközeli létszámmal várta a Dürer Kert közönsége Tommy Cash észt rappert, szupersztárt, prófétát. Az előadó mindezt egy laza 30 perces késéssel hálálta meg.
Végül olyan negyed 11 tájékán Tommy kijött, a közönség pedig teljesen megőrült. Az intró után gyors Yes, majd Leave Me Alone és Euroz Dollaz, Yeniz, amitől minden jóérzésű tájékozott Cash rajongó arcontáncba ment át. A hatást fokozta a hátsó falon lévő vetítések sora, ami egyszerre volt zseniális,közben pedig nehezen értelmezhető. Az egyik dal alatt meztelen nők pózolnak halakkal, a következőben különböző kínzási eszközök, egybeolvadó vallási motívumok (a kereszt eggyé válik a buddhizmus jelképeivel, majd összefolyik a Dávid-csillaggal, végül egy Jin-jangban egyesül). A felkészült, Tallinnt is megjárt újságíró észrevette, hogy a „Leave me alone” alatti refrénnél az „I don’t wanna live no more” sornál állandóan az észt fővárosban található Szent Miklós templom festményét mutatták részleteiben, amely a „Halál mindenkivel eltáncol” címre hallgat, így erős az átfedés. Valószínűleg minden egyes sornak és képnek összhangja volt, amit ott helyben maximum óriási figyelem mellett lehetne követni, de koncertre érkeztünk, nem diavetítésre, így ez elmaradt. Igaz, hogy a Painttel rajzolt Sonic figura sehogy sem akart értelmet nyerni, de nem is nagyon zavart.
A következő 2-3 szám nagyon ismeretlen volt a közönség számára, fennállt a veszélye, hogy kudarcba fullad a buli. Aztán megjött a Pussy Money Weed, és az ezt követő Little Molly, amely alatt metál-koncerteket megszégyenítő moshpitek alakultak ki.
Itt állnék meg egy percre, hogy szóbeli csokit adjak a Dürer Kert hangosításának, hiszen a mélynyomó a legtöbb nagy helyszínen vagy torz, vagy túl hangos, vagy akármilyen baja van. Itt tökéletesen szólt, amely segítette a közönség megmenését, Cash pedig a saját hangjával hálálta meg a lelkesedést, még félplaybacknek sem lehetne nevezni, hiszen annyit sem hallottunk alatta, a fellépés 80 százalékában Tommy Cash énekelt-üvöltött.
Ami engem meglepett, hogy keveset beszélt a közönséggel, vagy nem volt kedve (ami napi egy koncert mellett teljesen érthető), vagy azt az elérhetetlen, kirekesztett fiút akarta mutatni, aki mindig is volt valójában. A klasszikus „hogyérzitekmagatok” mellett az elején kijelentette, hogy „mindig varázslatos hazatérni hozzátok”, ami miatt már becsületből is headbangeltünk az ismeretlenebb dalokra.
Forrás: Dürer Kert Facebook-oldala
Az egész nem tartott tovább 45 percnél, már csak a visszataps volt hátra, ahol minden pokol elszabadult. A Winalotonál azt hittük, hogy ez már a legteteje, aztán a dal végén a teljes Nagyterem szélességű Wall of Deathetkért, majd elindult a Rawr, amit szintén ő üvöltött végig. Szabályosan mozgott a Dürer, számomra ennél a pontnál bizonyította be, hogy ő több, mint a Little Big kisöccse. Bár az orosz banda a legújabb számaival és kihívásaival kezdi túlnőni önmagát, ezt jelzi az is, hogy az Akváriumos koncertjük után már a Budapest Parkot töltik meg, ahol korábban a Brains előzenekara is voltak.
Remélni tudom csak, hogy Cash felnő a feladat mellé, és akár saját útján, a Little Bigtől külön berobban újra. Ez az egy óra bizonyíték volt arra, hogy messze még a vége, és a cigizni rohanó emberek már egyből azt mondogatták, hogy a következőre is eljönnek. Cash magát Kanye Eastnek is nevezi, én sokkal inkább a balti Tyler The Creatornak tartom különcsége miatt, igaz, az kevésbé lenne erős marketingfogás.
A koncert minden értelemben 10/10-nél állt meg, ahonnan kilépni a valóságba olyan kiábrándító volt, mintha legszebb álmainkból ébredtünk volna.
Szerelemről szólni, a színház bármely műfajában, legyen az vígjáték, operett, opera vagy a balett, mindig a klisé veszélyeivel fenyeget: ez az a csont, amiről mindig van mit lerágni, unalomig ismételgetni a számtalanszor eldurrogtatott közhelyeket. A Kecskemét City BalettTraviata című előadása nem ezt tette: olyan játékot mutatott be, amely nézése során a szerelem, féltékenység és félelem legmélyebb völgyeiben barangolhattunk, miközben a zene és a táncosok lélegzetelállító játékának egyvelege érzékeink legérzékenyebb húrjait pengette meg.
Alexandre Dumas A kaméliás hölgy című művét Giuseppe Verdi Traviata című operájában dolgozta fel; a Kecskemét City Balett táncjátéka ezt a történetet mutatja be a népszerű opera zenéivel együtt mozogva. A traviata szó jelentése: útról letért, ami az igaz történet által ihletett regény főhősnőjére, Violettára utal, aki kicsapongó élete közepette szerelembe esik, mindent felad, majd összetörik, végül pedig belehal betegségébe.
Az előadás kezdetével a néző szeme előtt először csupán egy fehér vetítővászon feszül, felcsendülnek Verdi dallamai, és látszólag néhány percig nem történik semmi – valójában éppen felkészül fülünk és szemünk az elkövetkező kilencven perc varázslatára. A vászon felemelkedik és elkezdődik a tánc: a Violettát alakító Szőllősi Krisztina egyetlen nőként mozog a férfiak között. A díszlet egy, a színpadot félkörként ölelő, szinte láthatatlan ajtókkal ellátott építmény, tökéletesen együttműködik a történettel. A darab maximálisan használja ki a forgószínpad által nyújtott lehetőségeket is, a fel-felbukkanó zöld szoba a nyugalom szigete a szerelmeseknek. A fényekkel és színekkel való játék valóságos idegenvezetőként kalauzol minket az érzések rengetegében.
Barta Dóra, a Traviata koreográfusa és rendezője az alapműtől eltérve új karaktert hoz a táncjátékba: ő a Jurák Bettina által táncolt és alakított Halál, aki végigkíséri, kommentálja, terelgeti a szerelmesek útját az utolsó percig. Jurák Bettina elképesztő játéka nem csupán mozdulatai tökéletességében rejlik, a bőrét és haját elfehérítő smink segítségével arckifejezéseivel is idézi rémálmaink groteszk világát. A táncosokat figyelve egy absztrakt valóság elevenedik meg előttünk, az előadás tulajdonképpen az élet hétköznapi történéseiben rejlő művészet másfél órás sűrített kivonata.
A szimbolikával telecsempészett táncjáték egyik legerősebb jelenetében maszkokkal fokozódik a groteszk hatás, a szerelmi négyszög szereplői zavarodottan keringenek egymás körül. A maszkok mozdulatlanul merednek a nézőre, borzongató az ellentét a táncosok mozgalmassága és arcukat eltakaró merev papír között. A darabban figyelemreméltó egyensúly alakul ki a történetvezetés és a benyomásszerű, érzésekre összpontosító elemek között: a történet fonalát követjük, miközben nem kényszerülünk folyamatos összpontosításra, bőven marad hely az egyszerű szemlélődésnek, az érzések befogadásának és áramlásának. A szerelmeseket alakító táncosok elképesztő ügyességgel mutatják be a játékosság, a vágy, majd a ridegség jeleneteit, a Halál pedig állandó felbukkanásával, borzongatóan groteszk mozdulatsoraival emlékeztet a szerelemben mindig ott rejtőző elmúlásra.
A jó művészetet hatásáról lehet felismerni, és ebben kiválóan vizsgázott a Kecskemét City Balett produkciója: a Traviata magasba emel és mélybe visz, az álomszerű élmény pedig sokáig kísérti a nézőt az előadás után is.
