Május 3-án az Akváriumban mutatta be márciusban megjelent Exotic Post Traumatic című nagylemezét az Ivan & The Parazol. A koncert különlegessége volt, hogy az első blokkban számról-számra hallhattuk az albumot, de felcsendült például a Hard as Gettin’ the Gold Out is, amit először játszottak koncerten a srácok.
Szollár Zsófia galériája
Hegedűs D. Géza Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, rendező: nevét minden kultúra-színház- és filmszerető ember kötni tudja valamilyen nagy alakításához. Két héttel ezelőtt, A Hentes, a Kurva és a Félszemű című filmben alakító hentes szerepével nyerte el a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat.
A színész, születésnapja előtt néhány nappal, egy csütörtöki este mesélt nekünk, egyik „otthona” közelében, az Ódry Színpad környékén.
Pár napon belül tölti be 66. életévét. Meg szokott állni – képletesen – körbenézni, hogy felidézze, hogyan jutott idáig a pályáján?
Nem szoktam megállni, bár olyan van, hogy eszembe jut a gyerekkorom. Amit akkor magamba gyűjtöttem, mindmáig abból élek. Persze, amikor az ember még gyerek, akkor nyilván nem tudhatja, mi lesz majd belőle; nem sejthettem, amikor nagyszüleim udvarán rohangáltam, a lovak, tehenek, aprójószágok között, hogy hatvan év múlva itt ülök majd Önnel, egy kellemes tea mellett, és szivarozva válaszolok a kérdéseire. De különös, hogy milyen erők mozgatják az embert, és hogy a sors, az a sok-sok emberi találkozás, segítség, szeretet hova röpíti vagy taszítja, milyen útra tereli. Elmesélek egy kis epizódot az első óráimból: falusi közegben nőttem fel, Ibrányban születtem 1953. május hetedikén. Édesanyám később mondta el, hogy amikor megszülettem, esett a hó. Képzelje csak el, azon a tavaszon, májusban, havazott! Szenet cipelt a pincéből és begyújtott a kályhába, hogy meg ne fázzak. Ahogyan Pilinszky János írta, a szeretet önmagunk meghaladása a másik ember érdekében, ha gyengének, kevésnek érezzük is magunkat.
És ebben a falusi környezetben hogyan találta meg a színház?
A középiskolás éveimet Debrecenben töltöttem, méghozzá műszaki iskolába jártam. Van például darukezelői igazolványom is! Az iskola utcája keresztezett egy másik utcát, ami pedig egyenesen a Csokonai Színházhoz vezetett. Nagyon sok előadást láttam, ráadásul abban az időben rengeteg nagy alkotó volt hihetetlen „erőben”, a színház mellett jobbnál jobb filmek születtek. Sokat jártam moziba, néztem a nagy rendezők filmjeit, mint Jancsó Miklós, Sándor Pál, Bacsó Péter, Szabó István, Fábri Zoltán, és volt az embernek egy érzése, hogy milyen jó lenne köztük lenni. Amikor eljött a pályaválasztás, beadtam a színműre a jelentkezést.
Noha édesanyjának nem merte elmondani, hova jelentkezett…
Apámnak viszont elmondtam, amikor kérdezte, és édesanyám kedvéért végül a műszakira is beadtam a jelentkezésemet. Meglepett, hogy felvettek a színműre. Tájékozatlan voltam, és éretlen. A Vígszínház két jeles rendezője, Horvai István és Kapás Dezső akkor indított először színészosztályt. Várkonyi Zoltán vezette a Vígszínházat, és volt egy olyan „szokás” abban az időben, hogy minden jelentős alkotó eljött a színműs vizsgákra. Harmadéves voltam, amikor Oidipusz király címszerepét játszottam és az előadás végén Várkonyi azt mondta: „Géza! Érezze úgy, hogy a Vígszínház tagja!” Tehát már ’73 óta „gyakornokoskodom” a Vígben.
Amikor bekerült ebbe a közegbe, már hitt abban, hogy igenis itt a helye?
Vágyaim voltak. Baromi erősen működött bennem valami, hogy ezt szeretném csinálni. Ugrifüles kamaszként kerültem a színműre. Legalább másfél évnek kellett eltelnie, amíg megértettem, hogy hol is vagyok. Emlékszem arra a másodévben készült Csongor és Tünde előadásra, ahol először megéreztem, hogy „jé, csönd van”, vagy éppen nevet a közönség. Megértettem, hogy én kezdtem el bánni az anyaggal, valamit teremtettem. Kapcsolatot találtam a nézővel anélkül, hogy velük foglalkoztam volna. Egyébként életem legboldogabb négy évét töltöttem itt az egyetemen. Kitűnő osztálytársaim voltak, bár azt is el kell mondanom, hogy kezdetben féltem a várostól, így csak az Emke és az Astoria között mertem jönni-menni. Aztán befogadott ez a csodálatos város, Budapest. Itt laktam a kollégiumban, az ötödik emeleten. (Felmutat az ötödik emeleti erkélyes kis sarokszobára.)
Amelynek falára egy elhíresült mondás volt írva: „Dolgozni kifulladásig.”. Akkor már tudta, mit is jelent a mondat?
Akkor még nem tudtam, csak Marc Chagall festőművész szavai, a szívemig hatoltak, de a mestereim éreztették velem, hogy nincs mese, sok-sok kínlódás és próbálkozás, amíg a munka átmegy minőségbe. Előtte sokszor földhöz vág az anyag. Próbálod megtalálni a rád rótt alakot, hogy abból művészet is lehessen. Ma már tudom, mi az a rengeteg munka, ez tölti ki az életemet, és ez így jó!
Egy laikus számára felfoghatatlan, hogy egy színész hogyan képes minden este fényben lenni, jelen lenni, mind szellemileg, mind lelkileg, mind pedig fizikailag…
Ez nyilván személyiségfüggő is: az ember hozza magával a mintát, amit otthon látott. A rokonság egy része – édesanyám részéről – főleg paraszti környezetben élt, míg apám ágán főként kispolgárok, mesteremberek voltak. A szüleim pedig magyar–történelem szakos tanárok voltak, így szellemi értelemben nagyon jó kezekben cseperedhettem. Na, ők reggeltől estig dolgoztak. Állandóan azt láttam, hogy már hajnalban ég a kislámpa, hogy még éjjel készülnek, sőt, az akkor még létező Dolgozók Iskolájában munka után, késő este tanították a felnőtteket. Ekkor, az 1960-as években a hiánygazdaság jellemezte a magyarországi életet. Így minden falusi ember, szociológiai, egzisztenciális helyzetétől függetlenül, kénytelen volt önellátásra berendezkedni. Szüleim is neveltek háziállatokat, disznót, kacsát, csirkét. Róluk, iskolából hazatérve én gondoskodtam, míg anyám, apám tanítottak, de játéknak fogtam fel az említett teendőket, büszkévé is tett, hogy rám bízzák az efféle feladatokat. Volt konyhakertünk is, ahol megtermeltük a háztartásban szükséges zöldségeket, gyümölcsöket, itt is sokat kellett kertészkednem, segítenem, cipelni a sok-sok locsolónyi vizet a kútról. Nagyszüleim is hatalmas gazdaságot vezettek. Lovak, tehenek, és mindenféle háziállat, békésen éltek egymás mellett az udvaron. Minden kultúrnövény megtermett a földeken, a hatalmas kertben, még dohány is, például, ez valamiért különösen rögzült bennem.
Mind a mai napig ezekből az élményekből táplálkozom. Ha kapok egy szerepet, arra gondolok, vajon apám meg anyám hogyan viselkedne, vagy voltak-e hasonló alakok a környezetemben. A személyes élményeken túl pedig az irodalmi élményanyag is segít.
A hetvenes évek végén forgattunk egy tizenhat részes tv-filmsorozatot, amelyben Liszt Ferencet kelthettem életre. Ez a forgatási élmény egy hatalmas európai kulturális beavatást is jelentett számomra, mert azokban az európai városokban, egyházi, művészeti központokban forgattunk, ahol Liszt is megfordult, koncertezett, alkotott. Bárhol jártam a világban, oda jórészt a munkáim révén juthattam el.
Soha nem gondolt arra, hogy vidéken játsszon?
Önálló estjeimnek köszönhetően alig van település az országban, ahol ne jártam volna.
De nem akart megállni valahol?
Így alakult a sorsom. Minden ideköt, a mestereim, a partnereim, az életem. Már ’87 óta tanítok az egyetemen, tényleg minden ideköt. Ez az otthonom, ami már egy kicsit az én teremtményem is. De akárhova hívnak, szívesen megyek.
Egy rendezés során lehet üzenetet megfogalmazni a világnak? Kell üzenni valamit?
Üzenni nem. Arra ott az SMS. A színházban az ember mindig folyamatban gondolkozik, nem pedig végeredményben. A végeredmény, a megszületett produkció, benne a színészi alakítások pedig gondolkodásra késztetik a befogadó nézőt, s ha ez sikerül, akkor ez lesz az üzenet. A színházban felfedezések vannak: felfedezünk valamit az emberről, a lélekről, az emberi viszonyokról, és azt úgy mutatjuk meg, hogy közben együtt gondolkozunk a publikummal. A közönség tehát egyfajta alkotótársunk nekünk, nélküle értelmetlen lenne a munkánk. Az említett színpadi alkotások – ha tetszik, egyfajta felfedezett szellemi földrészek vagy csillagok – nem meghaladhatók, mint a tudományos kutatások eredményei. Más művészek meg más földrészeket fedeznek fel, de nem annullálják a másik alkotó embert és alkotásait. Természetesen, mivel a színház morális intézmény is, nyilván szembesülünk azzal, hogy milyenek vagyunk, de nem ítélkezünk, nincs jogunk hozzá. A nézőkkel együtt kérdezünk, gondoljuk végig az adott drámai helyzetet, történetet. Segítünk abban, hogy mindenki maga alakíthassa ki véleményét a világról, de nem mi mondjuk meg, rágjuk szájba. Azzal a politika próbálkozik. De ahol a politika kezdődik, ott megszűnik a művészet, írta egyik levelében Bartók Béla.
(Közben jönnek-mennek a tanítványok, be-beköszönnek mesterüknek.)
Csak még egy biztató pillantást vetek rájuk így vizsgaidőszak előtt.
Sokat mesélt a Hentes szerepe kapcsán a külső átváltozásról, ahogy felszedett, majd leadott jelentős súlyt. De tud mondani olyan szerepet, amely nem külsőleg, hanem belsőleg igényelt hatalmas átváltozást?
Olyan szerep nincsen, ami könnyen adja magát. Minden megformált alak más, és minden darabnak más a stílusa. Tulajdonképpen szövegek és lelkek között kószál az ember, és aztán próbálja jól megragadni. Nehéz egyet kiemelni, de olyan például volt, hogy kínlódtam, mert egyszerűen nem tudtam rájönni, hogy ki is valójában a karakterem. Tankred Dorst, Merlin avagy a puszta ország című művében játszottam, “Sir Galahad, a hófehér” szerepét, aki egy albínó. Amikor színpadra lépett, mindig olyan furcsa transzcendens szövegeket mondott. Amikor már lekerült a darab a műsorról, akkor egy véletlen folytán „találkoztam” a karakterrel, ugyanis a kezembe akadt egy könyv – Maurice Béjart, korszakos koreográfus, Életem a tánc című könyve –, amelyben arról ír a szerző, hogy egyik kedvenc táncosának csinált egy szóló estet, benne pedig elhangoztak bizonyos szövegrészek a nagy balettművész, Nizsinszkij naplójából. Döbbenetemre, az én Sir Galahad szövegemet idézte. Nizsinszkij ugyanis naplójában, gyakran a túlvilággal kommunikált. Ennyi örömöm volt tehát, hogy bár csak visszamenőleg, de megfejthettem, hogy Tankred Dorst kitől is kölcsönözte az én színpadi mondataimat.
Itt járkálnak körülöttünk a tanítványai. Milyen érzés az, amikor a növendékből hirtelen kolléga lesz?
Az egy rendkívül jó érzés. Nagynevű kollégákká válnak, akik színházat hordoznak a hátukon. Az embernek egyfajta bizonyosság is arról, hogy van jövő. Van folytatás…
A Pécsi Egyetemi Napok története már a kilencvenes évek eleje óta rendületlenül halad előre, és évről évre nevesebb előadókat, hangulatosabb eseményeket szerveznek. Idén, a hagyományokhoz hűen, április 25-étől kezdve háromnapos szórakozást biztosított a pécsi Egyetemi Hallgatói Önkormányzat a Pécsi Tudományegyetem hallgatói és a város lakói számára. Többek között színpadra lépett a Halott Pénz, az Irie Maffia, a 30y, a Vad Fruttik, az új lemezzel turnézó Ivan & The Parazol, a Blahalousiana és a Tankcsapda is.
Pál Zsombor galériája
Már nyakig ülünk az esőben, de még mindig boncolgatjuk a múlt hétfő hajnali eseményeket, amelyek Deres vára körül és belül folytak. Vannak, akik derülve, izgatottan várják a negyedik részt, mások inkább még keserű utóízzel kóstolgatják az előzőt.
Magamat rendíthetetlen rajongónak tartottam. Elolvastam a könyvsorozatot (a hozzá tartozó novellákkal együtt), illetve mélységes buzgalommal néztem végig az évadokat. Miért is ne beszélhetnénk akkor az előző kettő részről is? Nos a válasz egyszerű ebből a szempontból. Azok nem borították ki annyira azt a bizonyos fan bilit, maximum csak lögyböltek rajta egyet. Írásom meglehetősen ambivalens hangulatú és spoilerben bővelkedő, így erősen ajánlom a részek megnézését, mielőtt a közösségi portálok, vagy én rántom le a leplet a „nagy” és „megrendítő” csavarokról.
Kezdetnek haladjunk szépen, komótosan felfelé azon a bizonyos katarzishoz vezető úton, majd zuhanjuk egy mélyet a Másoktól és sárkányoktól hemzsegő gödörbe. Sokan panaszkodtak a hadi taktikára, a totális sötétségre, miszerint egy éjjellátót csatolhatott volna a HBO a rész úgy nyolcvan százalékához, a végletekig elnyújtott csatajelenetre és a végső döfésre, ami nem csupán az Éjkirály oldalában, de egyaránt a rajongók szívében is mérhetetlen károkat okozhatott.
Első és irányító elemnek a karakterek megérkezését, fejlődését tartom, amely már az előző két részben is uralta a légkört. Most, hogy a sorozat záró évadához érkeztünk, lecsökkentek a történetszálak, amik kifejezetten szerethetők voltak eddig a Trónok harcában. Szűkült a folyamatosan változó viszonyrendszer, amelyben a szereplők közvetlenül, közvetetten érintkeztek valamilyen módon egymással. Most pedig Cersei kivételével, a Másoknak és az Éjkirálynak köszönhetően, mindenkit bevezényeltek abba a bizonyos karámba, ami jelen esetünkben Deres várát jelenti. Ez az összekötés pedig igencsak nehéz helyzetbe hozta a készítőket, hiszen a sorozat karakter-központúságát nem tudták már egyenletesen lebontani, mindenkivel külön-külön foglalkozni, tették ezt egyrészt idő hiányában, másrészt a történet végéhez közeledve az eddig lezáratlan kérdések tisztázására.
A szereplők egy csapattá formálódtak, aminek egyetlen célja van, mégpedig legyőzni a végtelen éjszakát. Természetesen a helyzet adott, mind tudtuk a végkifejletet, hiszen egyedül Jon nem nyerhetne csatát. Ezért innen nézve szép is ez a nagy összefogás, csak a kivitelezésben adódtak problémák.
Kezdeti lődörgéssel indít a rész, mindenki sajnálkozik a múltbéli gonosz tettei miatt, és igyekszik tisztára mosni magát (lásd Jaime vagy Theon, akik ezt a korábbi részben is megkezdték már). Halál előtti bűnbocsánat – gondolhatjuk, hiszen hét évad igencsak sok idő arra, hogy legalább egyszer megölj, megerőszakolj, vagy kilökj valakit egy ablakból. Feszültségfokozásnak, nosztalgiának teljesen korrekt, hiszen ezek a régi elemeket hordozó képsorok már a mi lelki szemeink előtt is lepörögtek. Így nemcsak a Mások leszámolásával, de magával a gonosz eltörlésével is összekapcsolják a szereplőket. Egyedüli feszültségforrás a hölgyek körében leledzik, mégpedig Deres úrnője és a Sárkánykirálynő között (korábbi részekből átívelően). Itt röviden megemlíteném, hogy plusz pont Sansának, amiért a sztorival sodródó kolonchercegnő után egy igazán badass-latex úrnővé nőtte ki magát, aki képes kiállni Északért, és igenis foglalkozik a csata utáni önálló királyság megalakulásának jövőjével, míg Jon továbbra is csak igen szomorúan néz azokkal a kiskutya szemeivel, még azután is, hogy megtudta, ki is ő valójában. A királynők körüli feszültségbe nem mennék most bele, hiszen ez a korábbi részekben és – feltehetően – ezt követően lesz újra hangsúlyos, pusztán még egy fontos megjegyzés fűzhető ide, amire jobb lesz figyelni: igen, mind tudjuk, Dany más mint az ősei, ő különleges és nem a kegyetlenség a fő profilja. Mégis, mind tapasztalhattuk, hogyha a trónra kerülése forog veszélyben, nincs senki a világon, aki megakadályozhatja.
A karakterfejlődésen és a havas hegyeken túl beszélnünk kell valamilyen formában arról a bizonyos mindent eldöntő sötét (nagyon sötét) és viharos csatáról is (ha már a nyolcvan perc nagy részében ezt a fekete káoszt láthattuk). Az első és kifejezetten nagy problémának tartott tény a semmit sem látáson kívül a Dothrakiak előlovaglása. Gyertyafényes díszmenet, amelyet a forgatag csak úgy huss elfújt – természetesen – végtelenül nevetséges könnyedséggel. Erre a lépésre azért is volt szükség, hogy a hordát, néhány lovas kivételével kitöröljék a történetből, hiszen életmódjuk és barbár szokásaik miatt az új birodalomban még Daenerys hatására sem változtak volna meg, így nincs helyük a „civilizált” társadalomban. A holtak hömpölygése igazán megnyerő volt, ember (vagy holt) fölényük egyáltalán nem meglepő, hiszen az Éjkirálynak volt bőven alapanyaga az idők során, amelyből folyamatosan gyarapíthatta a kékszemű lavináját. A kilátástalanságot, az erőviszonyok totális elkülönülését láthattuk kifejlődni szépen lassan. Azaz nagyon lassan. Igen, itt ütközünk bele a következő halottaktól megpakolt buckába, mivel a harcot bitang mód elnyújtották, még olyan részekkel is, mint Arya, a kommandós önálló estje. Miért is törődnénk most kedvenc nagykorúvá vált hősnőnk assasinkodásával a várban, ahol húsz más ellen játszik bújócskát, amikor kint százával, ezrével tódulnak be mindenhova a halottak?
Azt is láthattuk, hogy valójában mindenkit visszahelyeztek a megszokott életritmusába. Sam malacmód visít a harctéren, a két szőke hercegünk (Brian és Jaime) vállt válna vetve küzdenek, Brandon Stark még mindig csak kint ül a hóban, a sárkányok dominanciája, elsöprő ereje abszolút nincs kihasználva, Dany meg csak kóvályog a vaksötétben. Számomra ebben merült ki a „nagy” deresi harc. A végéhez közeledve elnézést kell kérnem a túláradó negatív hangvételért, de a sok gyengébb – főként szerkezeti – megoldás között az a kicsi pozitívum is elhalványul.
A végjátékról annyit jegyeznék meg , hogy nagyon megúszósra vették a figurát. Talán úgy tudnám elképzelni a stábot, hogy: „Na gyerekek, eltököltük az időt a sok üres jelenettel, pici szúrd már le no, azt’ menjünk haza!”. Kérdezhetnétek, hogy akkor te, aki kritikát fogalmazol meg, hogyan csinálnád? Hogyan oldottad volna meg? Egy vitahelyzetben nagyon sok érvvel tudok felsorakozni, ámbár itt felteszem a két kis kezemet az égbe, és elgyengülten, megrökönyödve suttogom azt, hogy nem tudom, de nem így! Egész eddig úgy gondoltam, hogy az Éjkirály lesz a legnagyobb ellenfél az egész birodalomban, erre egy kicsit megvakarják az epéjét belülről és vége. Persze az is benne lehet ebben, ami több, a részt védő írásban is megjelent, hogy a mágia nem volt végig szerves része a GOT világának, alapvetően, ahogy a címben is van, Trónok harcáról beszélünk. Korábban is volt, hogy egy erős király, aki átszervezte volna az addigi történetet teljesen, egy gyors késszúrással életét vesztette (Robb Stark), ami szintén nem tartogatott kevesebb váratlanságot, mint az, hogy az Éjkirály ennyi volt. Tekinthetünk akár erre, mint egy brutálisan jól megkomponált késleltető és feszültségfokozó elemre, de kétségkívül jobban meglepett minket, mintha az Éjkirály onnan folytatta volna, ahol az előző váraknál abbahagyta. Más megközelítésben, ha reálisan nézzük, négy rész van hátra, Cersei-vel pedig muszáj lesz kezdeni valamit.
Összességében, ha mást nem is tehetünk, de legalább morfondírozhatunk azon, hogy mi következik. Mit tartogathatnak számunkra az utolsó részekben. Természetesen meg kell küzdeni az anyaoroszlánnal, egy meglehetősen megcsappant hadsereggel, és családi viszályokkal karöltve, de úgy érzem, a prioritások felborultak, ha nem is bennem, a sorozatban biztos. Hiszen miért is izgulnánk a Cersei ütközetben, ha van egy kislányunk, aki legyőzi magát a végtelen éjszakát?
Kiemelt kép: roboraptor.24.hu
Az állítólag magyar felmenőkkel is rendelkező, bipoláris személyiségzavarral küzdő énekesnő, Halsey első nagylemeze, a BADLANDS 2015-ben jelent meg, azóta pedig négy országban arany, az Egyesült Államokban pedig platinaminősítésben részesült.
A 16 dalt tartalmazó, közel 1 órás BADLANDS összes dalát az énekesnő szerezte mindössze 19 éves korában, azután, hogy 17 évesen öngyilkosságot kísérelt meg, majd bipoláris személyiségzavarral diagnosztizálták. Elmondása szerint az album címe (Badlands = Rossz földek/Rossz helyek) arról a helyről árulkodik, amellyé magányában a saját elméje vált. Ennek ellenére a szintipop-elektropop stílusú BADLANDS nem nevezhető kifejezetten szomorú vagy melankolikus albumnak, inkább misztikus, figyelemfelkeltő.
A rajta szereplő összes dal leginkább balladákra emlékeztet, mivel egy-egy önálló történetet mesélnek el, emiatt elsőre mindenképp érdemes úgy hallgatni, hogy igazán odafigyelünk a szövegre és hagyjuk, hogy Halsey a saját elméjébe kalauzoljon minket. Bár stílusában nem meglepő módon egészen hasonlóak a dalok, a szövegük és a hangulatuk miatt mégis élesen eltérnek egymástól. A Castle nem véletlenül vált A vadász és a Jégkirálynő című film tökéletes betétdalává, hiszen valószínűleg minden fantasyt kedvelő hallgatóban felidéz valamilyen emléket a kedvenc fantasy történetéről.
A Strange Love furcsa szerelmes történetét tökéletesen ellensúlyozza a Roman Holiday, a Haunting, a Control és a Gasoline pedig egyenesen elvezet minket arra a helyre, amelyről a lemez a címét kapta. A BADLANDS tökéletes társaság egy olyan esős napon, mint a mai, vagy ha hosszasan és zavartalanul utazunk valahová. Elsőre azonban mindenképp érdemes nyugodt körülmények között, figyelmesen hallgatni, és igazán elmerülni a szöveg, a zene, és Halsey füstös hangjának összhatásában. Azok, akik kedvelik Lana Del Rey-t, Lorde-ot, vagy csak nem riadnak vissza egy különleges énekesnő különleges albumától, ezt is szeretni fogják.
Kiemelt kép: www.youtube.com/watch?v=aoA_yTGij0E
A pályakezdők és a rendszeresen publikáló szerzők részére az f21.hu elindította Kortárs rovatát. A cél megjelenési lehetőség biztosítása, ahol kizárólag a szövegek értékére helyezzük a hangsúlyt, erőteljes nemet mondva ezzel az ismertség alapján történő publikációkra.
Ezúttal Majláth Ákos versét olvashatjátok.
Majláth Ákos 1996-ban született Nyíregyházán.
Egy kicsi faluban, Apagyon nevelkedett. A Nyíregyházi Krúdy Gyula Gimnáziumba járt. Jelenleg az ELTE pszichológia szakos hallgatója.
Verseit és novelláit közölte többek közt a Hévíz, a Vörös Postakocsi, a Helikon és a Rost. Kedvenc állatai a teknősök.
Kiemelt kép: https://www.instagram.com/avant.arte
Tegnap este az Ivan & The Parazol bemutatta legújabb, Exotic Post Traumatic című lemezét Budapesten is az Akvárium klubban. Ez a szülővárosi fellépés volt az albumról elnevezett turné harmadik állomása, amit rögtön követ a negyedik, hiszen ma (április 4.) történetük során először lépnek a szombathelyi Végállomás Klub színpadára. A zenekar frontemberét, Vitáris Ivánt kérdeztük egy villáminterjúban a lemezről, Vas megyéről és a nyári tervekről.
Mik az eddigi visszajelzések a lemezről?
Tetszik az embereknek, egyelőre nagyon pozitívak a vélemények. Úgy érezzük ezzel a lemezzel egy felnőttebb korszakába ért az együttes, és szerencsére az eddigi visszajelzések szerint erre a közönségünk is ráérzett.
Hogyan jött a lehetőség, hogy Amerikában vegyétek fel a lemezt?
Ez egy elég hosszú történet. Röviden összefoglalva: kerestük évek óta, hogy hogyan is lehetne más inspirációt találni a lemezkészítéshez, és amikor sok szerencsés véletlen egybejátszása során adódott a lehetőség, hogy Los Angelesben az EastWest Studiosban a Grammy-díjas hangmérnök, producer Wil Anspach közreműködésével felvehetjük az anyagot, összedobtuk az összes pénzünket és természetesen belevágtunk.
Hogy sikerült a lemezbemutató?
Még mindig a hatása alatt vagyunk, hosszas várakozás után jelent meg a negyedik lemez. Nagy öröm, hogy egy telt házas koncerten mutathattuk be. Az volt a koncepciónk, hogy az albumon szereplő új dalokat sorrendben végigjátsszuk, ilyen formában ez egy egyszeri esemény volt. Utána pedig végigvettük a legkedveltebb slágereket és pár olyan dal is repertoárra került, amit koncerten még sohasem adtunk elő. Nagyon sok jó energia jött vissza a közönségtől, reméljük ma este Szombathelyen is vissza tudunk ebből adni valamit.
Játszottatok korábban Szombathelyen? Ha jól tudom az Alterábán már felléptetek. Milyen élményeitek vannak Vas megyéből?
2014-ben a Heaven Street Sevennel játszottunk még a Savaria Moziban, és az Alterábán is voltunk már igen. Kemény ez a Vas népe!
Hogy néz ki eddig a nyár? Fogtok külföldön is fesztiválozni?
Természetesen végigmegyünk az összes komolyabb fesztiválon Magyarországon, és lesz egy négykoncertes miniturné júniusban Amerikában. Ennek ellenpólusaként pedig elmegyünk életünkben először Oroszországba is. Meghívtak egy nagyon menő fesztiválra minket Tulába, és előtte adunk Moszkvában is egy klubkoncertet.
Esemény: Ivan & The Parazol / Végállomás Klub, Szombathely
Kapunyitás 8-kor, belépő: 2.500.- Ft
Jegyelővétel: https://tixa.hu/IATP_20190504_Vegallomas
Papírjegy: Végállomás Kiskocsma (hétfő-péntek 13.30-22.30 és a koncertek idején), Fészek Söröző (Szombathely, Petőfi S. u. 41., hétfő-vasárnap 08.00-00.00)
A hangulat izzításáról az érdekes stílusban, Italo-Psych-Beat nyomuló Carson Coma gondoskodik.
Technikai információ: A papírjegyeken tévedésből május 3-i dátum szerepel, de természetesen a május 4., szombat a jó időpont! Megértéseteket köszönjük!
A koncert a Nemzeti Kulturális Alap és a Hangfoglaló Program támogatásával valósul meg.
Május 9-én az Instantban tartja közös lemezbemutatóját a GranCanada és a Lépjünk a holdra. Ez alkalom apropójából kérdeztem a két fiatal banda frontemberét, Gáll Barnit (GranCanada) és Ombódi Andrist (Lépjünk a holdra) az eddigi visszajelzésekről és jövőbeni tervekről.
Milyen különlegességekkel készültök a lemezbemutatóra?
Gáll Barni: A koncepció az volt, hogy most igazán dobjunk egy nagyot, mutassuk meg, mit csináltunk az elmúlt fél évben, mire lehet tőlünk a jövőben számítani. Egy nagyon tömör, nagyon lényegre törő setlistet állítottunk össze, semmi felesleges időkitöltés nem lesz a színpadon. Természetesen az egész konci a lemez dalai köré fog épülni, de lesz új dal is, például amit Bodó Bence barátommal írtunk közösen. Vizuális dolgokra is odafigyeltünk, nekem sajnos, vagy nem sajnos, mániám ez, fogunk a fényekkel játszani, lesznek még meglepő húzások. A vendégek névsora pedig már nem titok, Perrin, Ombódi Andris, és nem utolsó sorban Langó Ádi fog közreműködni néhány dalban.
Ombódi Andris: Teljesen új szettel, új instrumentális részek lesznek a dalok között, lesz majd közös dal a GC fúvósaival és Zsófival. És teljesen megújult a színpadképünk is.
Milyen visszajelzéseket érkeztek eddig az EP-re?
G.B.: Elég meleg fogadtatása van, nyilván bemutatkozó lemez egy friss bandától, a realitás talaján akartunk maradni, de eddig nagyon tetszik az embereknek. Érdekes, hogy miután kijött a lemez, nagyon sok olyan kommentet kaptunk, amiben azt tanácsolták, hogy mindenképp külföldben gondolkodjunk.
O.A.: Szerencsére a sok munkának megvan az eredménye, rengeteg pozitív visszajelzést kaptunk, várjuk, hogy élőben is élvezhessék az emberek.
Mit vártok a lemezbemutatótól?
G.B.: Elvárás nincs, egy rakás fal van, amiket át akarunk törni, de ezt nem feltétlen közvetlenül a lemezbemutatótól várjuk. Szeretnénk élvezni azt az egy órát, amíg színpadon leszünk és nem azon agyalni, hogy vajon ki és mit fog hozzá szólni.
Honnan jött a közös lemezbemutató ötlete?
G.B.: A Lépjünk a holdra dobosa, Boti, meg a mi szaxisunk, Máté, osztálytársak, Tomi már a másik bandájával tolt közös bulit velük, illetve Zsófi is zenélt már köztünk, szóval egy ideje már tervben volt a közös koncert. Az eddigi alkalmaknál nem jött össze, de nem is baj, mert így most meg tudjuk csinálni. Tervben vannak amúgy később is közös koncertek, tök jól összespanolt a két banda, lesznek feat-ek a bandák között a koncerten.
Kezdő zenekarként elég hamar adódott lehetőségetek fellépni például az A38 hajón, ami a legjobb klubbok közé tartozik, a mostani koncert pedig az Instantban lesz. Szép nagy léptekkel haladtok előre. Mit gondolsz, minek köszönhető, hogy ilyen hamar adódtak ezek a lehetőségek?
G.B.: Az A38-as buli egy nagyon nagy ajándék volt nekünk, nem gondoltam volna, hogy első szezonban eljutunk oda, gyakorlatilag a TOP3 magyar klubszínpad egyike. Felléptünk a Vad Art kiállításon is a Brody-ban, ami meg az eddigi legjobb bulink volt, de írt rólunk a Recorder is, mint feltörekvő új remek banda, király albummal, az is elég megtisztelő. Nagyon szerencsések vagyunk sok szempontból, de persze rengeteget teszünk is azért, hogy ezek a lehetőségeink meglegyenek. Én elég türelmetlen ember vagyok, de itt megtanultam, hogy egy zenekar felépítéséhez rengeteg idő-áldozat-idegrendszer-alázat meg tudatosság kell. Hál’ Istennek imádom a srácokat, ők is imádják egymást, meg itt mindenki mindenkit, szóval hatékonyan tudunk dolgozni.
Közeledik a fesztiválszezon. Milyen terveitek vannak erre az időszakra, és hosszabb távra?
G.B.: Az Instant után egy hosszasabb alkotómunka veszi majd kezdetét, nem fogunk teljesen visszavonulni, lesz pár fesztiválbulink, de a hangsúly más dolgokon lesz. Elkezdjük csinálni a következő albumunkat, nagylemez lesz, nagyon izgi. Őszre meg úgy alapvetően a következő szezonra nagyon fix, nagyon komoly terveink vannak, ezekről úgyis esik majd szó, ha odajutunk és aktuális lesz.
O.A.: Szeptemberben jelenik meg a nagylemezünk, azon fogunk még dolgozni, és tervezünk egy lemezbemutató turnét is.
Tehát még egyszer, május 9-én az Instantban GranCanada és Lépjünk a holdra közös lemezbemutató-koncert. Elővételes jegyeket itt találtok.
Esemény: https://www.facebook.com/events/379047722933730/
GranCanada:
Lépjünk a holdra:
A kiemelt kép Balsay Dorina fotója
Bizonyára már mindenki találkozott azzal a fogalommal, hogy „kultuszfilm”. Általában akkor szoktuk használni, ha valami különösen jó alkotásról beszélünk – mint például a Forrest Gump -, esetleg különösen népszerűről – akár a Gyűrűk Ura-filmek -, de akad olyan is, hogy a különlegesen minősíthetetlen alkotások érik el a titulust – mint a The Room vagy a 9-es terv a világűrből. Egy biztos, ezek a filmek így vagy úgy, de kiemelkednek az átlag szcénából. Cikkemben azt próbálom megfejteni, milyen okai lehetnek a kultikussá válásnak.
A kultusz és a kultúra szinte kéz a kézben járnak. Nem csak hangzásuk nagyon hasonló, de eredetük is a latin colo, colere azaz művelni igéből vezethető le. A kultúra egy embercsoport által művelt általános szokások és hagyományok összessége, míg a kultusz az új-latin cultus-szá képződve az odaadást és a tiszteletet hangsúlyozza. Ezen felül még a fogalmaik is szorosan összefüggenek, hiszen a kultúra prominens részét képezik a kultikus művek. Ám míg a kultúra, mint robosztus rendszer, képes az értékek csiszolására, addig a kultusz könnyen átcsaphat tömeges rajongásba, az értéket feledve csak az élményért.
Tömeges imádatot csak az a termék élvezhet, ami eljut a tömegekhez. Ehhez a legkönnyebb út pedig a tudattalanon keresztül vezet. Már a pszichológiai legkoraibb szakaszában is igyekeztek megérteni a tudósok a tömegek lélektanát, az 1980-as évekre pedig Tajfel nyomán jól megragadhatóvá vált, hogy az ember a tömegben elveszíti személyes identitását. Ezt ábrázolta jól művészet formanyelvén Karinthy Barabbás című novellája, ahol minden egyes személy Jézust kiáltott, a tömeg mégis Barabást. A tömegben megfigyelhető ego-vesztés vezet ahhoz, hogy az ember elkezd olyan törzsi rituálékhoz visszatérni, mint például a verekedés, a táncolás vagy az ütemes éneklés egy focimeccs után.
A tudattalan uralkodik el tehát ilyenkor, így a tudattalan nyelvén kell szólni. Joseph Campbell, aki Jung nyomán a kollektív tudattalan narratíváit kutatta, felfedezte, hogy van egy olyan történeti modell, amellyel minden kultúrában találkozhatunk. A Hős Útja, ahogyan elnevezte, annak a története, ahogy az egyén önmagát megéli, és ahogyan képes felülemelkedni a gondjain. A kultuszfilmek rendkívül nagy sokasága élt már ezzel a narratívával. A legkisebb királyfi, legyen az Luke Skywalker, Harry Potter vagy Zsákos Frodó, találkozik a bölcs mentorral, legyen az Obi-Wan Kenobi, Albus Dumbledore vagy Gandalf, és egy elhivatásban részesül, hogy legyőzze a gonosz sárkányt, aki akár lehet Darth Vader, Voldemort vagy Szauron. Sokan ilyenkor úgy érzik, tetten érték az alkotó fantáziátlanságát, és a házi feladat lemásolásán kapták, az igazság azonban sokkal mélyebben van. Ezek a történetek befutnak, népszerűek lesznek és az emberek tömegével fogyasztják őket, pontosan azért, mert a legemberibb nyelven íródtak. Egy emberről, egy jelképről s ezáltal mindenkiről szólnak.
Ugyanakkor nemcsak az egyetemes narratívák megírása, de azok kifordítása is mélységesen izgalmas és vonzó az ember számára. A Trónok Harca például azért lett óriási siker, mert szembement a megszokott toposzokkal és megszegte az elvárásokat. Azonban nem csak ilyen egyértelműen lehet szembe merészkedni a narratívákkal. Douglas Rushkoff Jelensokk című könyvében kiemeli, hogy az új kor médiájában minden egyszerre és időtlenül történik. A Jóbarátok szereplői sosem hagyják el a megszokott italozójuk időtlen terét, Tarantino hősei pedig folyamatosan egy időt meghajlító filmes nyelvben úszkálnak, így maradnak örökké izgalmasok a kor emberének.
A különös kettőssége a kultuszfilmeknek az emberi gondolkodás dinamikáján alapul. Mindannyian ismerjük a jelenséget, amikor az emberek elkezdenek rajongani egy tömeges cikkért, mint például az Avatar vagy a Sötét Lovag című filmekért tették 2009-ben. Hamar kialakul azonban egy ellenhatás és egy szűkebb csoport abból formál identitást, hogy nem szereti azt, ami mainstream – az ilyet nevezik rosszmájúan hipsterkedésnek is. Később aztán egyik vagy másik csoport megigazul, és Christopher Nolanből (Sötét Lovag) szupersztár válik, míg az Avatar folytatásai máig is „hamarosan megjelennek”.
Az emberek imádnak rajongani azért, ami a sajátjuk. Így tehát vannak egyes filmek, amelyek már induláskor egy szűkebb réteget céloznak meg és ott teljes körben beépülnek a szubkultúrába. A Vissza a Jövőbe-sorozat például azoknak a generációknak szólt, akik vagy megélték a 80-as éveket, vagy nagyon szívesen éltek volna benne. Ezek a személyek aztán nem csak rongyosra nézik a filmeket, de folyamatosan idéznek belőle vagy hasonlatokat hoznak a való élet eseményeire. Így válhat kultusszá a Monthy Python és szállóigéi („A nyúlon túl?”), Tarantino filmes idézetei („Mondd még egyszer, hogy…”), a Jóbarátok tipikus sorai („Ó-te-jó-ég!”), vagy hazánkban a Tanú című film örökzöldjei („A nemzetközi helyzet fokozódik”). Sőt, vannak filmek, amik kifejezetten egy-egy rövidebb eseményre, ünnepre játszanak rá és épülnek be a tradíciók repertoárjába, ami miatt például „nincs karácsony Kevin nélkül”.
Természetesen a kultusz nem csak a tömeg vagy a szűk csoport mérhetetlen szeretetéből és szubjektív élményéből származhat. Vannak esetek, amikor valóban a kulturális érték az, ami meghatározza e státuszt. A kiemelkedő jelenségek mindig nagyon vonzóak. Az emberek imádnak rekordokról hallani, holdra szállást vagy űrutazást nézni a tévén (napjainkban online). Így tehát a kultúra kiemelkedő eredményei is azonnal nagyobb visszhangot kapnak, mint a középszer. Sajátos azonban, hogy a szélső értékek a tengely mindkét végén nagy figyelmet kaphatnak: a Darwin-díjasokat (akik valamilyen hihetetlenül banális módon hunytak el) ugyanúgy megnézi az ember időről-időre, mint a Nobel-díjasokat.
Rengeteg film nyert kiemelkedő figyelmet kiválósága miatt. Az Aranypolgár, amelyet a szakma az első modern kamerakezelés és plánolás (a film történései három jól elkülöníthető térben játszódnak) példájaként, valamint a nem-lineáris történetmesélés forradalmasítójaként tart számon, a nézők számára is kultikussá vált. A Pszicho, ami szinte minden későbbi horrorfilm alapja és ezzel együtt számtalan (az IMDb szerint 1294!) film utal rá, szintén hatalmas kultusznak örvend. A Keresztapa egy teljes zsáner korszakalkotó forradalma, valamint számtalan filmes elismerés birtokosa (szám szerint 28 díjé) lett, és így vált ráadásban kultfilmmé. A Mátrix, a számítógépes technika forradalmasítója és egy újfajta sci-fi alapköve, szintúgy kiirthatatlan darabja lett a kultuszfilmeknek.
Ezek mellett persze a filmes förtelmek is megkapták a maguk rajongóit. A 9-es terv a világűrből és a The Room című filmek is fórumok sokaságát töltik meg azokkal, akik végtelenszer újranézik és az amatőr pillanatok nüánszait elemzik ki vagy találják meg. Egyfelől vonzó az, hogy mennyire rosszak ezek a filmek, másfelől az alkotók teszik őket még szerethetőbbé és emberibbé, ugyanis az őszinte, ám tehetségtelen rajongás és lelkes igyekezet látszik mögöttük. Nem véletlenül készült mindkét alkotóról az utóbbi 30 évben egy-egy mélyen azonosulható film, az Ed Wood valamint a Katasztrófaművész.
Végül azok az alkotások maradtak, amik kultuszukat annak köszönhetik, hogy rengeteg megfejthetetlen szimbolikus réteggel bírnak. Ilyen volt például az ezredforduló nagy sorozat kedvence, a Lost is, de David Lynch filmjei jó példák lehetnek erre. Rajongói még máig is teóriák százait gyártják egy-egy művéhez, hogy a legkisebb részletekre is koherens magyarázatot tudjanak adni. A Twin Peaks sorozat még rá is játszik erre és a maga misztikus hangnemével, illetve a fő rejtélytől való teljes elsodródással csak még jobban feltüzeli a lelkes rajongókat. A kultusz egyébként Lynch esetében egészen a személyéig tartott markáns stílusa miatt. Idén például Budapesten is megnyílt egy róla szóló kiállítás.
Természetesen a kult-státusz felsorolt lehetséges okainak száma korántsem teljes, és talán nem is lehet az. Mert minden döntés, minden fogyasztói viselkedés, minden rajongás és kultusz mögött ott az emberi tényező. Az a része a számításnak, amit nem lehet egyszerűen behelyettesíteni, ami sosem nulla vagy száz százalék. Hiába készül el egy alkotás a nézők tolongásának reményében, könnyen lehet bukás belőle (lásd: Warcraft-film), de ugyanígy előfordulhat az is, hogy egy film csak olcsó próbálkozásnak indul és kultuszt nyer magának (lásd: Fűrész-filmek). Így tehát valójában a kultikusság az, amit nem biztos, hogy minden esetben meg tudunk fejteni.
A kevésbé sikeres idei évad után trendváltással és gazdagabb repertoárral készül a Weöres Sándor Színház a 2019/2020-as évadra, melyet kedden reggel ismertetett Jordán Tamás igazgató. A sajtótájékoztatón Réthly Attila főrendező és Németh Károly produkciós menedzser mellett részt vett két külföldi rendező is, akik darabjaikkal a jövő évi repertoárt színesítik majd.
A sajtótájékoztató elején Jordán Tamás színházigazgató felidézte, hogy ő a kezdetektől fogva olyan színházat igyekezett teremteni a vasi megyeszékhelyen, amit ő szeret; ez határozta meg kezdetektől fogva a műsorterv elkészítését. Hozzáfűzte, hogy igényes, jó színházat csak akkor lehet csinálni, ha az alkotótársak elfogadják ezt az ízlést, és ebben partnerre talált mind a társulatban, mind a rendezőgárdában – ez utóbbi egyébként az országban egyedülálló módon rangosnak mondható.
Az előző évadot tekintve nem elégedett maradéktalanul a Weöres Sándor Színház vezetése, sőt, Jordán Tamás úgy fogalmazott, hogy az előadások nem találkoztak a közönség elvárásával. Úgy véli, ha a városban egy színház van, akkor annak bizony minden igényt ki kell elégítenie, ám ez az előző évadban közel sem sikerült. A legnagyobb hiányosság szerinte az, hogy nem volt zenés darab, amire a közönségnek igencsak igénye volna.
Az évadnyitó Revizor bár nem volt a legjobb Mohácsi–rendezés, mégis szerethető volt, ám ezt követően a Lukáts Andor rendezte Médeia egyszerűen nem felelt meg a nézők ízlésének. A Titus Andronicus, az „előadhatatlan rémdráma” sokaknál kiverte a biztosítékot, de emellett a fiatalok megszólítása is sikertelen próbálkozásnak bizonyult, hiába helyezte – a Szombathelyen első alkalommal rendező – Pálfi György történelmi kor helyett a death metal világába.
Ezzel szemben Nagy Cili jó érzékkel nyúlt az Acélmagnóliákhoz, mely az egyik legsikeresebb darab volt az évadban, ahogyan a Három lány is, ami Réthly Attila Három nővér-interpretációjaként elevenedett meg. Az első látásra statikusnak tűnő, Jordán Tamás által rendezett Terror is megtelt élettel, amely a rendezője szerint elsősorban a jól összeszokott színészgárdának köszönhető. „Majdnem nagy siker” – így jellemezte a színházigazgató a szerinte rendkívül finom, mindent telibe találó humorú, Sosem lehet tudni címet viselő vígjátékot, melyet Valló Péter állított színpadra. Ehhez hasonló stílusú volt a Diploma előtt is, mely a fiatal színésztehetség, Matusek Attila számára főszereplőként adott lehetőséget a bizonyításra.
Az idei évad számos új kihívást tartogat a színház számára, amelynek lényeges eleme a nemzetközi kapcsolatok erősítése. Ennek jegyében csatlakoztak 2017-ben az európai színházat tömörítő Európai Színházi Konvencióhoz (ETC). Ezen belül valósult meg a két hete bemutatott, Czukor Balázs rendezte Gátak és gátlások, amely − szombathelyi civilek által alkotott − közösségi színház a szülés és születés témáját járja körbe. Noha az osztálytermi és ifjúsági színház hazai tradíciókkal rendelkezik, újításnak számít az úgynevezett kutatás alapú színház, mely az XYZ munkacím alatt futó darabban valósul majd meg. Lényege, hogy kérdőívek és videóinterjúk segítségével kutatják a témát, ezután születik meg a pontos irányvonal, melyhez egy kortárs drámaíró (jelen esetben Lőrinczy Attila) csatlakozik, és ezt viszi színpadra a rendező, Réthly Attila. Így fog megszületni a darab, mely a düh témakörét boncolgatja majd a fiatalok szemszögéből. Ennek a bérleten kívüli előadásnak a bemutatója december 18-án lesz. Az ETC biztosított lehetőséget arra is, hogy külföldi rendezők jelentkezhessenek, hogy bemutathassák munkájukat Szombathelyen. A színház vezetésének két olyan rendezőre esett a választása, akik a 2019/2020-as évad első két bérletes előadását vihetik színpadra.
„Az idei év gyengébb pillanatait talán feledtetni tudják a következő évad órái.” – fejtegette a színházigazgató, majd ismertette a következő, gazdagabb repertoárt. Elsőként az 5 fiú kortárs drámát állítja színpadra szeptember 13-án a Márkus Emília teremben Jaša Koceli szlovén rendező; őt szeptember 20-án, a Nagyszínpadon olasz kollégája, Luca Cortina követi. Ő rendezi a szintén kortárs Terrorizmust, mely nem keverendő össze a Jordán Tamás-féle Terrorral. Luca Cortina szerint lényeges különbség a címekben, hogy előbbi egy bizonyos viselkedésformára, míg utóbbi egy érzésre utal, s ez a különbség magában a koncepcióban és az előadásban is érződik majd.
November 8-án klasszikus zenés magyar darabbal, a Liliomfivel tér vissza Mohácsi János, míg ezzel párhuzamosan a Márkus Emília teremben november 15-én kortárs magyar művet mutatnak be. Ez a Márton partjelző fázik színmű lesz, melyben annak idején Jordán Tamás élete egyik legjobb alakítását nyújtotta a címszereplő karakterébe bújva. A rendező Valló Péter szerint még aktuálisabb, mint akkor, ugyanis kortárs problémával foglalkozik: az életről, a reményekről és a kudarcokról szól.
A tavasz folyamán a nevetést helyezi főszerepbe a Nagyszínpadon Réthly Attila a Kis hölgy a Maximból február 14-i bemutatója során, valamint − a WSSZ-ben elsőként rendező − Székely Kriszta a május 8-án debütáló Mirandolinában. Zsótér Sándor rendező a Márkus Emília teremben folytatja az előző évad sikeres filmklasszikusainak (Acélmagnóliák, Diploma előtt) sorát az Equusszal, bár az előző kettőhöz képest különbség, hogy ez a színpadról került a filmvászonra, nem pedig fordítva. Czukor Balázs újra rendezni fog a Weöres Sándor Színházban, de a 2020 áprilisában esedékes, Játéktér munkanév alatt futó előadás címét és szerzőjét még nem árulták el.
A Karneválszínház keretein belül A főnök meg én meg a főnök című darabot Réthly Attila rendezésében láthatják majd az érdeklődök (bemutató: augusztus 15.). Ez Goldoni klasszikus vígjátékának, A két úr szolgájának Hamvai Kornél-féle átirata, így jövőre is folytatódik a szoros munkakapcsolat a rendező és a fordító között.
A színészgárdát illetően is változásokat hoz az új évad: Hartai Petra, Kiss Mari és Fekete Linda nem szerződött, ellenben érkezik Simon Kornél, Lábodi Ádám, Major Erik, Herman Flóra és Nagy Katica.
Az évadismertető végén Németh Károly elmondta, hogy a Nagyszínpadon bemutatandó darabok elsődleges célja a közönség megnevettetése, így ezek nem keresik majd a művészi mélységeket. Ebből a koncepcióból a neve ellenére nem lóg ki a Terrorizmus sem, mely a produkciós menedzser szerint „fanyar humorral átitatott történet”, melyben az, ahogyan terrorizáljuk otthon és a munkahelyünkön egymást, különlegesen érdekes és vicces szituációkat tud szülni. A Nagyszínpaddal ellentétben a Márkus Emília teremben inkább érzelmesebb darabok kapnak majd helyet, így a tíz bemutató közül mindenki találhat majd a kedvére valót.
Lutor Katalin galériája
