Kezdőlap Blog Oldal 223

Képregény-memoár – Stan Lee: Fantasztikus életem

„Hihetetlen, de életem különös küszködésekkel teli korai éveiben nagyon szégyelltem, amiért csak képregényíró vagyok. Most pedig a képregényeknek köszönhetően, íme, itt vagyok, egy igazi, felnőtteknek szóló könyv címszereplőjeként a saját élettörténetem hőseként.” – meséli Stan Lee saját élettörténetét felvezetve.

Májusban jelent meg a tavaly, 95 éves korában elhunyt Stan Lee képregény-memoárja magyar nyelven, amely a Fantasztkus életem – a Marvel Comics története címet kapta. A kötet méltó emléket állít a képregény műfaj egyik legismertebb alakjának, aki olyan legendás szuperhősök és szuperhőscsapatok megálmodója volt, mint a Pókember, az X-Men, a Bosszúállók, a Hihetetlen Hulk. Stan Lee neve összeforrott a Marvel Comics-szal így nem csak az ő életébe, hanem ahogy az alcím is mutatja, a kiadó történetébe is bepillantást nyerhetünk.

A negyedik falat áttörve az idegenvezetést nem más, mint maga a képregény „főszereplője” vállalja, hogy bolondos őszinteséggel, a történetmesélői tehetségét kiaknázva vezessen végig minket életútján, amely magába szippantja az olvasót.

Bár kicsit Tony Starkra jellemző narcizmussal próbálja elhitetni, hogy csak róla lesz szó a történetben, mégis bepillantást enged nemcsak a kiadó, hanem a képregénygyártás történetébe, valamint azok készítéséhez is ad egy-két jó tanácsot. „Valószínű, hogy nagy tanulság rejlik ebben a történetben. Miközben elmesélem, keressétek meg, mi lehet az.”  – szögezi le az alapvetést Stan Lee, mégis úgy érezhetjük, hogy ezekkel a kitekintésekkel csak megnehezíti az ember dolgát, és már egyáltalán nem értjük, hogy az írásnak mi köze van a filmelemzéshez.

„Amikor egy filmet vagy tévéműsort néztek, ne csak a történetben merüljetek el. Próbáljátok meg kielemezni mindent, ami a képernyőn látható. Miért adta hozzá az író azt a párbeszédet? Drámaibb lett volna, ha a hős nem szól semmit abban a jelenetben? Ez a jelenet miért volt rövidebb, mint az előző? Miért van olyan sok hosszú snitt és közelkép?” – mondja Stan Lee egyenesen kiszólva az olvasóhoz, ezzel kizökkentve őt. De ha egy kicsit elgondolkodunk ezen a kis jelzőfényen, rájöhetünk, hogy ezt a saját művére is értette.

Marvel ≠ Stan Lee

Vitathatatlan tény, hogy a Marvel Comics szerkesztőségében Stan Lee jelentette sokáig a fő kreatív hajtóerőt, így érhető, hogy sokak számára ő vált a cég arcává, amely többekből féltékenységet váltott ki, mint a cég korábbi tulajdonosából Martin Goodmanből. Bár a vele kialakult rossz viszony előtt is értetlenül áll, igazi megbánást csak alkotótársaival szemben tanúsít.

Bár ez hihetetlenül hangzik azok számára, akik a Marvel-filmek nyomán váltak rajongókká, sokan nem kedvelték „the Man”-t, mivel úgy vélték, többször is jogtalanul aratta le a babérokat, ezzel kiszorítva a rivaldafényből olyan nagyszerű alkotókat, mint Jack Kirby-t, Steve Ditkot vagy saját testvérét, Jerry Liebert. Sok rajongó szerint a Stan Lee-vel kialakult vitáik miatt hagyhatták ott a kiadót és mentek a konkurenciákhoz, hogy ott végre megkaphassák a megfelelő elismertséget.

Képek forrása: Stan Lee: Fantasztikus életem képregény

Hogy mekkora szerepet játszott a valóságban Stan Lee az alkotók távozásában, azt talán már sosem fogjuk megtudni. Saját állítása szerint Jack Kirby esetében is csak értetlenül állt a kialakult helyzettel szemben: „Jack soha nem ült le velem és nem mondta el, mi zavarja őt, ha zavarta bármi egyáltalán. Nehéz elsimítani egy félreértést, ha az ember azt sem tudja, mit értett félre a másik. Gyanítom, hogy telebeszélték a fejét, hogy a Marvelnél csak kihasználjuk őt. És akárhányszor valaki elégedetlenné vált a Marvellel kapcsolatban, rajtam töltötte ki a mérgét.” Mégis érződik egyfajta megbánás és bocsánatkérés a kialakult helyzet miatt, amely nem is inkább a szavakban, hanem a képeken sejlik fel. Míg testvérétől valamilyen szinten a sorok között bocsánatot kér, addig Steve Ditko és Jack Kirby irányába Colleen Doren hősi magaslatokba emelt rajzain keresztül nyújtja a békejobbot, elismerve és kiemelve a tehetségüket.

Átérződik a képregényen az a rengeteg munka, amit belefektetett a Marvel Comicsba, hogy mára azzá válhasson, ami, de valahogy azt is átakarta adni, hogy a kiadó életében ugyanúgy fontos szerepet játszottak munkatársai is, akik nélkül nem sikerülhetett volna.

Marvel Comicson kívüli élet

A memoár nem lenne teljes, ha nem nyújtana betekintést a magánéletébe, így megismerhetjük gyermekkorát, vagy a feleségével való megismerkedésének történetét. A kiadón kívüli munkásságába is betekintést enged, ezzel is kicsit sugallva, hogy nagyobb életművet hagy ránk, amely nem csak Marvel képregényekből áll. A képregény tele van jó pár humoros kis történettel, de a drámaibb pillanatoktól sem mentes. A híres emberekkel való találkozások esetében azonban vegyesek az érzéseim, hiszen nem egy feleslegesnek érződik annak ellenére is, hogy elméletileg megvan a maga célja.

Kinek ajánlom?

Minden képregénykedvelőnek, de főleg a Marvel rajongóknak merem ajánlani a képregényt, akik szeretnének megismerkedni Stan Lee életével. Persze sok olyan információt tartalmaz, amelyet már nem egyszer hallhattunk róla, mégis tartogat meglepetést mindenki számára. A magyar rajongókat kicsit bosszanthatja majd az a pár fordítási hiba, amelybe belefuthatnak az olvasás közben, mégis ellensúlyozza mindezt az a lehetőség, hogy nem csak a képregény-történelem egyik fontos alakjának életébe nyerhetnek bepillantást, hanem az amerikai képregényipar jelentősebb pillanatával és személyével is megismerkedhetnek. Végeredményként, bárki bármilyen indíttatásból is vette a kezébe a művet, annak örökre a szívébe lopja magát Stan Lee. De mi mást is várnák el attól, aki a 60-as évek háborúellenes hangulatában is sikeresen kedveltetett meg az olvasókkal egy katonai gyáriparost (Vasember)? Maximum a DC rajongók nem fogják jobban szeretni, mivel annak ellenére, hogy a konkurens kiadó számára megírta a tizenkét legnépszerűbb hős alternatív történetét, nem fél többször is keményen beszólni nekik. Úgyhogy ők csak óvatosan lapozgassák.

Képek forrása: Stan Lee: Fantasztikus életem képregény

Kiemelt kép: marvelmagyarorszag.blog.hu

Szüleik tetteiért gyermekeik szenvednek – Mami filmkritika

A Blumhouse Production leginkább az olyan alacsony költségvetésű filmjeiről ismert, mint a Boldog halálnapot!, az Üveg, valamint a Paranormal Activity, és bár a tulajdonos-producer Jason Blum olyan igazán jó horrorfilmeket is jegyez, mint a Tűnj el!, a Mami mégis harmatgyenge lett, horrornak pedig a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető. 

Az egyik első dolog, amit gyerekként a fejünkbe vésnek, hogy ne álljunk szóba idegenekkel. Pláne ne kérjük meg őket, hogy vegyenek nekünk alkoholt, és ne menjünk el a pincéjükbe bulizni. Nos, ezt nem fogta fel az a néhány tinédzser, akiken Mami bosszút áll. 

Sue Ann egy magányos, kissé szétszórt, de kedvesnek tűnő nő, aki egy csendes ohio-i városkában él, és az állatklinikán dolgozik. Számos visszautasítás és lerázás után őt is kiszemeli magának az a pár fiatal, aki kétségbeesetten próbál alkoholhoz jutni, élükön Maggie-vel, aki az édesanyjával akkor költözött vissza annak szülővárosába. 

Már az alaptörténet is meglehetősen bizarr és szürreális, bár az Octavia Spencer által megformált Mami karaktere és az általa közvetített üzenet igenis elgondolkodtató. Mindenesetre azt képtelenségnek tartom, hogy egy középkorú nő nem csak alkoholt vásárol egy csapat 16-17 éves gyereknek, hanem – miután saját maga buktatja le őket – felajánlja, hogy a pincéjében bulizzanak, mivel ott nagyobb biztonságban vannak. Mami egyetlen kikötése, hogy ne menjenek fel a házába, ez azonban olyan kérés, aminek egyetlen kíváncsi tini sem tud eleget tenni. 

A kezdetben kedves, jófej nő, aki maga is együtt bulizik a fiatalokkal, egyre furcsábban viselkedik, már-már megszállottá válik, sms-ben, videochaten, és az iskolában is zaklatja őket, akik közül néhányuk szülei felismerik Sue Ann-t, egykori évfolyamtársukat, akiből gúnyt űztek és zaklatták. A nő a gyerekeken áll bosszút szüleik tette miatt, miközben a saját lányát szinte elzárva tartja a világtól, folyamatosan gyógyszerezi és bebeszéli neki, hogy komoly betegségei vannak.

Bár a film pszichothriller és horror besorolásokat kapott, viszont nem nevezhető egyiknek sem. A szürreális alaptörténet, Sue Ann kettős természete, és a rengeteg rossz poén miatt a néző akarva-akaratlanul felnevet, vagy éppen folyamatosan kacag a komolytalan történéseken és amatőr, kidolgozatlan, szedett-vedett karaktereken, amik már a Boldog halálnapot! mindkét részére is jellemzőek voltak. Természetesen vannak benne olyan jelenetek, amik nem teszik lehetővé, hogy komédia vagy vígjáték besorolást kapjon, de ezek nem tesznek ki talán tíz percet sem a film teljes játékidejéből, ellentétben azzal, hogy egy horror vagy pszichothriller esetében a feszültség az egészet behálózza. 

Rettentően széthúzza a történéseket a szülők fel-felbukkanó karaktere, akiket kilencven százalékban egyáltalán nem érdekel, hogy hol vannak hétköznap éjszaka a gyerekeik, a fennmaradó tízben viszont annyira aggódnak, hogy néhányuk egyenesen a vesztébe rohan emiatt. A Mami áldozatául eső tinédzserek idegesítően buták és meggondolatlanok, emiatt pedig lehetetlen megszeretni, vagy sajnálni őket. Ront a színvonalon az is, hogy meg sem próbálják titkolni, hogy a film kifejezetten egy olcsó tinihorror, amiben az üzenetváltások fő eszköze az okostelefon, és ami maximum a horrorfilmet sosem látott gyerekek számára ijesztő.

A Mami egyetlen értékelhető tulajdonsága az az üzenet, amit az iskolai bántalmazás és annak következményei által magában hordoz, valamint Octavia Spencer frenetikus játéka, aminek egyetlen hátulütője, hogy sokszor épp ez a komikum forrása. A színésznőben minden megvan ahhoz, hogy kedves, bociszemű, bohém Mami legyen, aki fokozatosan mániákus zaklatóvá, majd egy teljesen őrült nőszeméllyé válik, aki még így is képes magánál tartani és befolyásolni egy maréknyi fiatalt. Ez azonban nem elég ahhoz, hogy egy szürreális eseményeken alapuló, életképtelen karakterektől hemzsegő film horror legyen, ahhoz pedig pláne nem, hogy a kategória egy értékelhető darabjává váljon. Szimplán csak nevetséges.

Kiemelt kép: thrillist.com

„Megvan a saját utunk, és ebben szeretnénk fejlődni” – Interjú Kiss Domonkos Márkkal

Idén hetedik alkalommal rendezik meg Vácon a VéNégy Fesztivál és Színházi Találkozót. Július 4. és 7. között a legismertebb hazai és a V4-es országokból érkező fiatal zenekarok koncertjei mellett nemzetközi színházi előadásokkal, utcaszínházi produkciókkal, közösségi programokkal várják azokat, akik egy olyan rendezvényre vágynak, ahol a zene mellett a kultúra és a csodálatos természetes környezet is fókuszban van. A fesztivál megálmodójával és a Váci Dunakanyar Színház igazgatójával beszélgettünk a VéNégy történetéről, az idei programról és a jövőbeli tervekről.



Idén hetedik alkalommal kerül megrendezésre a fesztivál. Hogyan értékelnéd az eddigi eredményeket? Elégedett vagy az elmúlt hét évvel? 

Minden jel azt mutatja, hogy elégedettek lehetünk. Azért azt ne felejtsük el, hogy az első Vénégy Fesztivál és Színházi Találkozót a színház megalapítása után három hónappal szerveztük meg. Azóta nagy utat járt be a fesztivál. A jelenlegi már a harmadik, és egyben remélem, végleges helyszíne a fesztiválnak. Egy komoly, családias hangulatú fesztivállá nőtte ki magát.

2013-ban volt az első VéNégy, akkor hogyan épült fel a fesztivál?

Az alapkoncepció megegyezik azóta is, csak bővült a kínálat és változott a fesztivál helyszíne itt Vácon belül. 2012-ben találtam ki a fesztivált, ami ebből 2013-ban megvalósult az egy sokkal egyszerűbb változat volt, de az elmúlt évek alatt kinőtte magát oda a fesztivál, ahova az elképzeléseimben pozicionáltam. Természetesen még mindig van hova fejlődni, de azért elégedett vagyok. Fontos volt, hogy a színház és a zene találkozzon egymással, illetve az is, hogy a V4 országok színészei megismerkedjenek egymással, hiszen már az első fesztivált is kísérte egy workshop, ami mindmáig az alapját adja a VéNégy Fesztiválnak. Az első fesztivál még háromnapos volt, és a színházzal szomszédos Vörös Ház udvarán tartottuk. A következő évben megint nőttünk egy nagyot, már nem is tudtunk minden érdeklődőt beengedni, ezért a harmadik évben leköltöztünk a Duna-partra, ott kipróbáltunk egy helyszínt, ami nem volt annyira jó választás, ezért kerestünk a Duna-parton egy még természetközelibb helyszínt, ami tulajdonképpen kisebb bővítésekkel a mai napig a helye a fesztiválnak.

Az alapelvetek, hogy egyszerre legyen emberléptékű, de mégis neves fellépőkkel színezett program. Ez mindig is így volt? 

Igen és marad is. Nem szeretnénk semmilyen nagy fesztiválhoz hasonlítani, megvan a saját utunk, hangulatunk, és ebben szeretnénk fejlődni. Ennek a fesztiválnak ugyanis az a legnagyobb erénye, hogy barátságos, emberléptékű, itt bárki otthonosan érezheti magát. Élvezzük ki, hogy ott van mellettünk a Duna-part, ahol meg lehet inni egy jó fröccsöt, este lehet egy jót bulizni, napközben színházi előadást lehet nézni, éjszaka utcaszínházat. Szerintem hatalmas élményt tud adni az embereknek, hogy nem dübörög körülöttük nyolc színpad. Azt gondolom, ha valaki alaposan átböngészi a fesztiválunk programkínálatát, nagyon tartalmas napot vagy napokat tölthet el a VéNégyen.

Fotó: Klinger Gabor

Mennyire állandó a fesztivál közönsége? Hányan szoktak ott lenni a VéNégyen? 

Ez egy folyamatosan növekvő tendencia, minden évben magasabb a látogatottságunk és remélem, hogy ez az idén is így lesz, de azt gondolom, bizakodhatok, hiszen 20%-kal többen váltottak már jegyet, mint tavaly ilyenkor.

Színház és zene, de hogyan jött az, hogy a visegrádi négyek témája is belekerült a fesztiválba? 

2012-ben, amikor gondolkodtam a fesztivál ötletén, rájöttem, hogy nincs Magyarországon nemzetközi színházi fesztivál és kerestem egy jól körülhatárolható egységet, ami egyedivé teszi a fesztivált. Így jött a visegrádi négyek tematikája.

Ha jól tudom, Vácon nőttél fel. Ez az oka annak is, hogy ez lett a fesztivál törzshelye?

Igen. Nagyon sokat kaptam ettől a várostól gyerekként, hiszen itt nőttem fel, itt jártam általános iskolába, zeneiskolába, itt végeztem középfokú tanulmányaimat, és valahogyan szerettem volna ezt a sok-sok dolgot visszaadni a szülőföldemnek.

Mit szeretsz Vácban a legjobban? Itt főként a kultúra terén vagyok kíváncsi. 

A Váci Dunakanyar Színházat és a VéNégy Fesztivál és Színházi Találkozót, hiszen ez két nagyon menő dolog Vácon.

Nagyon fiatalon lettél a Váci Dunakanyar Színház igazgatója, ráadásul három hónapra rá elindítottátok a VéNégy Fesztivált is. Akkoriban ez nem volt hirtelen túl sok? Nem vette el nagyon az időt a színészettől? 

Az első három évben minden korábbi szerepemet visszaadtam, és nem vállaltam semmilyen új szerepet, pont azért, hogy teljes mértékben a színház vezetésére tudjak koncentrálni. Ezért három év működés után ismét színpadra álltam W. Gombrowicz Yvonne, burgundi hercegnő című előadásában, amit Yaroslav Fedoryshyn rendezett. A mester kifejezett kérése volt, hogy én is szerepeljek az előadásban. Nagyon örülök, hogy ennek az alkotófolyamatnak részese lehettem színészként, és nyilván ennek is köszönhető, hogy a következő együttműködéseinkben, többek között a 2018-ban bemutatott Ványa bácsi rendezésében is szerepelhetek, amit beválogattak az idei POSzT versenyprogramjába is, s emellett számtalan nemzetközi fesztiválra is meghívást kapott. Vannak olyan iskolák, melyek azt tanítják, hogy egy színésznek jót tesz az, ha egy pár évig elcsendesül, mert így meg tud újulni az eszköztára. Örülök, hogy egy olyan előadással térhettem vissza, a fentebb említett Yvonne-nal, ami több nemzetközi fesztiválon is díjakat kapott.

Most, hét év távlatából hogy érzed, kialakult a megfelelő egyensúly ebben? 

Ez is egy jó kérdés. Egyre jobban vágyom rá, hogy többet játsszak vagy rendezzek. Nagyon jó lehetőség volt a feltöltődésre, hogy Salgótarjánban rendezhettem Arthur Miller Pillantás a hídról című művét. Most úgy érzem, hogy vissza kell adnom az alkotói énemnek, amiket a utóbbi években nem tudott megkapni.

Szerinted tudjátok tartani a későbbi években is a fesztivál méretét? Vagy szeretnétek évről évre nagyobb léptékű dologban gondolkodni? 

A fesztivál méretét szeretnénk megtartani. Abban van a rendezvény eredetisége és kuriózuma, hogy családias jellegű.

Mit vársz a legjobban mind zenei, mind színházi szempontból az idei fesztiválon? 

Minden évben nagy izgalommal várom a workshop bemutatóját, amit a négy ország színészei közösen hoznak létre. Zenei szempontból pedig a nagyon tehetséges és feltörekvő, az idei fesztiválhimnuszunk előadóit, a Carson Coma zenekart várom a legjobban.

Ha egy szóval kellene válaszolnod, akkor mi lenne az, amiért érdemes az embereknek ellátogatni a VéNégyre? 

Cool.

A kiemelt kép Berta Hajnalka fotója.

Ember Sári nyerte a Leopold Bloom Képzőművészeti Díjat

Ötödik alkalommal adták át a Leopold Bloom Képzőművészeti Díjat, amit az alapító ír házaspár a magyar művészek nemzetközi szerepvállalásának segítésére hozott létre azzal a céllal, hogy változásokat indítson el a hazai képzőművészet külföldi megítélésében. A tízezer euró összegű elismerés nyertese 2019-ben Ember Sári lett.

A 2011 óta kétévenként meghirdetett Leopold Bloom Díj célja, hogy a hazai képzőművészek nemzetközi karrierépítését támogassa. A tízezer euró díjazású elismerés nyertesét június 15-én, a nemzetközi Bloomsday ünnepének előestéjén hirdették ki a Ludwig Múzeumban. Mary McLoughlin és John Ward műgyűjtők, a Maurice Ward szállító és műtárgyszállító cég tulajdonosai által alapított díjra beérkezett közel ötven pályázatból egy nemzetközi művészeti szakemberekből álló, háromtagú zsűri választotta ki a hat döntőst, majd közülük a nyertest, Ember Sárit. A díj alapítója, John Ward kiemelte: „Az alapítás óta fontosnak tartjuk a díj függetlenségét, amelyre a nemzetközi tagokból álló bírálóbizottság a garancia, akik értékes, konstruktív visszajelzést adnak a magyar művészek munkáira. Hisszük, hogy a díj elősegíti a szorosabb képzőművészeti kapcsolatok kiépítését Magyarország és a nyugat-európai országok között.”

Fotó: Péter Csaba

A zsűri – Paul O’Neill (a Helsinkiben működő PUBLICS kurátori ügynökség, rendezvényhelyszín és könyvtár művészeti vezetője, az egyik legfontosabb kutatás-orientált kurátor), Gabriela Kotiková (a Prágai Kortárs Művészeti Központ munkatársa, a Jeleni Galéria vezető kurátora) és Noor Mertens (a németországi Kunstverein Langenhagen igazgatónője) – a díjátadót megelőzően műterem-látogatásokon vett részt, hogy minél teljesebb képet kapjon a díjra jelölt művészek munkásságáról. A zsűri elnöke beszédében kiemelte, Ember Sári munkái olyan fontos kérdésekkel foglalkoznak, mint a másság, a modernizmus, a formalizmus, a testünkkel való kapcsolat vagy az etnikai és faji különbözőségek. Teszi mindezt komplex módon, például néprajzi vagy antropológiai kontextusba helyezve.

A pályája kezdetén fotográfusként indult, Sao Paolóban születetett Ember Sári (1985) az utóbbi években az egyik legtöbbet utazó és kiállító hazai képzőművészévé vált. Tavaly az ő installációja nyerte a fiatal művészeknek járó Campari Art Prize elnevezésű díjat az Artissima nemzetközi kortárs művészeti vásáron, Torinóban. Ugyancsak tavaly kapta meg a Herczeg Klára junior díjat. Finom érzékenységű és magára a helyre erőteljesen reflektáló műegyütteseket alkot a legváltozatosabb anyagokat használva a papírtól a márványig. Művészetének legfontosabb témája az emberi fej ábrázolása, amelyet az archeológiai érdeklődés és a személyes történetmesélés metszéspontjába állít. A 10 ezer euró összegű elismerést Ember Sári a prágai Karlin Studiosban megvalósuló kiállítás és az ahhoz kapcsolódó költségek biztosítására használja fel.

Fotó: Péter Csaba

A Leopold Bloom Képzőművészeti Díj hat döntősének – Asztalos Zsolt, Ember Sári, Erdei Krisztina, Kútvölgyi-Szabó Áron, Molnár Zsolt és Tranker Kata – munkái a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum Westkunst-Ostkunst című gyűjteményes kiállításának terében láthatók 2019. június 16. és augusztus 25. között.

A Leopold Bloom Képzőművészeti Díj története:

2019 – A DÍJ NYERTESE: Ember Sári

Döntősök: Asztalos Zsolt, Ember Sári, Erdei Krisztina, Kútvölgyi-Szabó Áron, Molnár Zsolt, Tranker Kata

2017 – A DÍJ NYERTESE: NÉMETH HAJNAL

Döntősök: Borsos Lőrinc, Ezer Ákos, Fabricius Anna, Fridvalszki Márk, Gróf Ferenc, Schmied Andi, Szabó Eszter

2015 – A DÍJ NYERTESE: KATARINA ŠEVIĆ

Döntősök: Albert Ádám, Kerezsi Nemere, Kokesch Ádám, Kudász Gábor Arion, Puklus Péter

2013 – A DÍJ NYERTESE: NEMES CSABA

Döntősök: Adamkó Dávid, Alpern Bernadett, Fabricius Anna, Kerekes Gábor, Péter Ildikó, Puklus Péter, Szabó Eszter, Szigethy Eszter

2011 –A DÍJ NYERTESE: BATYKÓ RÓBERT

Döntősök: Barakonyi Zsombor, Kis Róka Csaba, Szűcs Attila, Agnes von Uray, Vécsei Júlia

Kiemelt kép: Péter Csaba fotója

C10H8 – Heltai Jenő Naftalin, avagy idővel megszokja az ember című darabjáról

Idővel mindent megszokhat az ember, például egy naftalinszagú szekrényt is, ami menedékhelyként szolgálhat valakinek, aki szerető és nem számít a hitvestárs váratlan érkezésére. Heltai Jenő 1908-as darabja a humoros fordulatoknak köszönhetően nagyszerű szórakozást nyújt. Az előadás minőségét pedig tovább növelte egy nagyon tehetséges és ügyes „társulat”, aminek tagjai, azt hiszem, mindnyájan szívből játszottak a színpadon.

Ők a Pesti Magyar Színiakadémia másodéves prózaosztályának tanulói. Heltai Jenő bohózata alapján a szövegkönyvet Mohácsi János és Mohácsi István készítette, amelyet továbbdolgozott az osztály és Horváth János Antal rendező. Belső feszültség, autoszuggesztió jellemezi a friss szöveget és darabot.

A Naftalin humorát összességében a félreértések sora adja. Alapja, hogy két szeretőt is bezárnak ugyanabba a szekrénybe, de nem ugyanakkor, hanem felváltva vannak benne és mindig más-más szabadítja ki őket. A bonyodalom akkor csúcsosodik ki, amikor azt gondolják, hogy valójában Patkány Etus (Mach Cseperke) és Laboda Péter (Komlódy Márk) ugyanazon ember, aki a szekrényben koncentrálva képes a nemét változtatni. Ez nyilván abszurdnak tűnhet és az is, de a darab kivételességét bizonyítja, hogy már-már megértjük, miért hiszik el a többiek ezt a „csodát”.

A karakterek igazán különbözőek és jó egyensúlyt alkotnak a színpadon. Van közöttük egy igazi balek, Dr. Szakolczay Bálint (Sebestény Bernát). Két ravasz feleség: Terka (Fekete Patrícia) és Manci (Drunek Sára). Bájos – vagy inkább kevésbé bájos – éjszakai pillangók, délutáni színésznők: Kabóczáné (Varga Orsolya), Ilka (Sáfár Adél), Milka (Péter Polly) és Patkány Etus (Mach Cseperke). A színészi alakítás mindannyiuknál dicséretet érdemel. Külön kiemelném a személyes kedvenceimet, a két utcalányt játszó Sáfár Adélt és Péter Pollyt. Amikor a nézők többségének figyelme nem rajtuk pihent, akkor is humoros gondolatcserét kezdtek, amit nagyon viccesnek találtam.

A női-férfi viszony, alá-fölérendeltség megjelenése nagyon finom: egy nő nem csalhatja meg a férjét, így Terkával szemben fel sem merül a gyanú, hogy hibát követ/követett el. Ugyanilyen csapodár életet vall be lányának a szerénynek és áldozatkésznek tűnő Manci is. Férjeik egyáltalán nem figyelnek rájuk és éppen ezért nem is ismerik őket. A férfiúi összetartást is megmutatja a darab. Após és veje segítik egymást nőkkel találkozni, a lehető legdiszkrétebb módon, persze. Laboda leleményességének köszönhetően végülis Terka titka nem derül ki és élheti tovább az életét, így keserédessé válik a történet lezárása.

Forrás: poszt.hu

Az előadás kezdetén még fóliával eltakarva sejtetővé tették a színpadot és így nem láthattuk a színészeket, csupán táncoló árnyékukat az első pár percben. Azért is volt kreatív ez a megoldás, mert a lakás, ahol a történet játszódik, épp eladás előtt áll, ezért minden le van terítve és amikor Terka leszabja a leplet, akkor válik a közönség is a műsor alkotóelemévé.

Az eredeti darab zenés és ez a rendezés sem száműzi teljesen a muzsikát, de jóval kevesebbet ad belőle, énekkel kezdődik és énekkel záródik a történet.

A Heltai Jenő által írt darabot, valamint Horváth János Antal rendezését is meleg szívvel ajánlom mindenkinek, aki valódi humorra és önfeledt kikapcsolódásra vágyik.

Naftalin, avagy idővel megszokja az ember

Dr. Szakolczay Bálint – Sebestény Bernát
Terka, a felesége – Fekete Patrícia
Laboda Péter – Komlódy Márk
Dr. Csapláros Károly – Tóth Marcell
Manci, a felesége – Drunek Sára
Kabóczáné – Varga Orsolya
Ilka – Sáfár Adél
Milka – Péter Polly
Patkány Etus – Mach Cseperke
Kapronczay Tamás – Cserdi Zsolt
Házmester – Winkler Tamás Ábel

Grafika: Bárány Bence
Zenei vezető: Denk Viktória
Koreográfus: Horkay Barnabás
Látvány: Csomor Katerina
Osztályvezető Tanár: Gémes Antos

Rendező: Horváth János Antal

Kiemelt kép: http://poszt.hu

Férfi szavak női szájban

Fanni, Margit, Jeanne. 1794, 1848, 1883. Három nő szomorú élettel, lehetetlen szerelemmel és borzasztó véggel. Három kor, melyekben nehéz volt boldogan élni nőként. Melyekben nehéz volt élni nőként. Szeretni bűn volt, annak beteljesedése lehetetlen. De mennyire volt fundamentális szerepük a nőknek? Mit jelentett és határozott meg a nőiség, és milyen befolyásoló szerepe volt életükre nézve akár a társadalmi konvencióknak, akár a férfiaknak?

Kármán József: Fanni hagyományai (1794), Ifjabb Dumas: A kaméliás hölgy (1848), Guy de Maupassant: Egy asszony élete (1883)

(A cikk egy részlete a KultAgorával folytatott együttműködésünk nyomán kerül közlésre.) 
Szerző: Némedi Emese

Három lányból három nő

Fanni

Fanni édesanyja meghalt, édesapja (aki lánya iránt minden gyengédséget elfeledve él mellette) mostohaanyjával karöltve neveli; mostohaanyjával, kinek lányai megnehezítik, mintsem jó testvéri szeretettel kísérnék, támogatnák Fanni életét. Kármán József Fanni-Hamupipőke, a legkisebb, az árva történetét meséli el, aki még ilyenkor éppenhogy belelép a felnőtt életbe, de a halál fekete posztókabátját már panyókára is vette.

A lány megszokta a magányt, ingerszegény közegben cseperedik, boldoggá teszi a legkisebb rezdülése is a természetnek. Minden földi örömtől mentesen él, egy edzett burokban, ahova nem juthat be semmi, ami boldog szabadságot nyújthatna – vagy szabad boldogságot.

Szerelme villámcsapásszerű. Azon szerencsések közé tartozik, kinek – barátnője segítségével ugyan – fejében megalkotott képe a tökéletes férfiról megjelenik teljes valójában, tőle pár méterre. E mögött azonban sejteni lehet, hogy bár biztosan megnyerő az ifjú, a bárónéval folytatott, szerelmi tanácsokkal telített beszélgetése óta alig telt el pár nap. A kép körvonalait még nem húzta át feketével, csak a színek voltak meg.

Boldogsága lehengerlő az olvasó számára: a férfi, T-ai, kihozza belőle a repkedő madárkát. Ám nem számol azzal, hogy a társadalomban elfoglalt helyük, hátterük nem megfelelő egy frigy „legális” létrejöttéhez. Erre – miután már a szóbeszéd felkapta őket – édesapja figyelmezteti, a lehető legrosszabb módon. Tiltással, elhurcolással fenyegette lányát, amely később több családregény motívumává vált az irodalomban: „[…]de az édesapa azt kiabálta, ha reformátushoz megyek, akkor keresztet éget a testembe, örökre tudjam, hová tartozom és meztelenül kerget végig a falun[…]” (Nádas Péter, Egy családregény vége, Szépirodalmi, Bp., 1977, 53.)

Miután a „megengedő” apa végül hagyott nekik még két hétnyi boldogságot, már valami elromlott. Megmérgezte gyermeki lubickolásukat a valóság. Megoldás nem volt. A lányt megcsapta a boldogság mámorító illatfuvallata, ám a szél elcsendesedett, elvitte magával a férfit, a kavalkád eltűnt, és Fanni egyedül maradt a romokkal.

Margit

Egy prostituáltnak lánya születik Párizsban; amint a kislány „korban van”, pénz szűkében kiküldi őt az anyja az utcára, hogy az a nyomdokaiba lépjen. Már gyermekként kilátástalannak látja életét, vágyai és álmai tudatosan legfeljebb földi javakhoz köthetők. Margit sosem tapasztalt pozitív érzéseket: a baráti, anyai vagy akár emberi szeretet (a későbbiekben oly sok tárgyi kincsei mellett) nem képezte vagyona egy kis részét sem.

Az ifjabb Dumas egy kivételes történetet mond el – amit, ha általános eset lenne, nem lett volna érdemes megírni. Margit gyönyörű, okos, humoros utcalány, akiben van valami különleges. Viszont a férfiak belehajszolják egy olyan könyörtelen életvitelbe, mely hosszú távon kivitelezhetetlen – mégis ez lesz az ő hétköznapisága. A burok, ami körbeveszi, igazából egy páncél, mely attól védi, hogy remélhessen bármit is az élettől, ami igazából szép, tiszta.

Sorsa végzetesen drámainak, a maga nemében szürkének tűnt. Anyja által férfiak kezéből-zsebéből csapódott más férfiak kegyébe-begyébe. Az őszinteség, a szeretet teljes hiányában, nihilben él. Miután Margit szégyenteljes módon kinevette a férfit, Armandot (feltételezve, hogy ő is csak csodálatát kifejezni, illetve beteljesíteni jött hozzá), újra találkozik vele. A férfi magával hozza az eddig sosem tapasztalt törődést, aggódást, és végtelenül őszintén rajongó szerelmet. A nő esélyt lát arra, hogy boldog életet éljen úgy, ahogy mindenki számára természetes lenne, számára mégis abszolút diszkomfort érzetet kelt. Megjelenik a megmentő egy férfi alakjában, ám a már múltbéli kísértet-had ellehetetleníti a szerelmes véget. Margit sodródik, sikálja, súrolja múltját, áldoz és dönt. Férfiakért engedi el a férfit.

A cikk folytatását IDE kattintva olvashatod testvéroldalunkon, a kultagora.blog.hu-n.

Kiemelt kép: Pinterest

„A Ligetben találhatóak a kedvenc nemlétező emlékeim” – Doma Bence: Liget albumpremier

Az Újvilág Utca és a Karak zenekar korábbi énekes-gitárosa ezúttal új vizekre evezett. Első szólólemezének premierje kapcsán többek között arról kérdeztük, hogy milyen teljesen egyedül felvenni dalokat, miért pont Liget, valamint hogyan tud ihletet szerezni a háziállatai által? Ismerjük meg Bencét!



Mióta foglalkoztatott a gondolat, hogy egy-egy szám helyett nagyobb koncepcióban gondolkodj?

Tavaly decemberben sajnos leborítottam a laptopom vízzel egy furcsa estén. Szerencsére sikerült megjavítani, és rájöttem, hogy nem pazarolhatom az időt, kell csinálni rajta sok-sok dalt. Tehát a Matild indított el ezen az úton.

Doma Bence – Liget (teljes album)

Mit jelent számodra a Liget?

Egyrészről, a liget egy kedvelt hely közel a házunkhoz; mezős, szénabálás dolog. Mindig szívesen látogatok ki oda. Másrészről, a ligetben találhatóak a kedvenc nemlétező emlékeim.

Az albumot egyedül vetted fel. Mi a különbség számodra a zenekari élmény és az egyedül alkotás között?

Mindkettőnek megvan az előnye és a hátránya is egyaránt. A zenekarokban nyilván a közös alkotás öröme és a társaság nagyon tetszik, de kompromisszumképesnek kell lenni. Egyedül nagyon szabad a folyamat, ami szuper, de egyszerre nagyon sok feladat hárul rád az első ötletektől egészen a felvétel végéig.

Az album egésze zeneileg sokszor laza, üdítő, a szövegek azonban melankolikusak. Mennyire volt tudatos ez a fajta koncepció, miért választottad ezt a formanyelvet?

Valahogy így érzem magam most. Próbáltam szebbre sminkelni pár emlékemet ezekben a dalokban. Tudatosnak nem mondanám, de most valahogy a vidám dallamok tetszenek.

A gitárhangzások engem sokszor a Mac DeMarco-King Krule vonalra emlékeztetnek. Kik inspiráltak az alkotói folyamat során?

Elsősorban a kutyáim, ha elakadtam, mindig kimentem hozzájuk játszani, aztán kicsit később lett is megoldás. A dalokat elsősorban nekik ajánlom fel! Sok fajta zenéből inspirálódtam, az utóbbi időben számos olyat hallgattam, amihez hasonlót korábban még nem. A kérdésben szereplő előadókat nagyon szeretem, pluszban még Rex Orange Countyt említeném, szerintem jó fej lehet.

Fotó: Lutor Katalin

Mit gondolsz a házi-stúdiós, MIDI-alapú zenékről? Igaz az, hogy ma már nem kell egy komplett zenekar, csak egy laptop ahhoz, hogy egy igényes zenei produktumot hozz létre, ami pontosan úgy szól, ahogy szeretnéd?

Nagyban függ ez attól, hogy milyen stílusú zenében gondolkodunk. Gyakorlatilag minden kivitelezhető pár programmal, ha ügyesen használjuk őket. Manapság már a virtuális hangszerek minősége kitűnő, könnyebben átültethető a felvételekbe sok esetben, a nagyobb problémát az élő hangszerek használata okozza. Ez a munkaforma persze nem annyira őszinte, mintha egy teljes zenekar egyidejűleg játszaná fel dalait, de így szinte bárki számára elérhetővé vált, hogy zenét készítsen.

Hogy gondolod, van hosszú távon jövője a hangszeres zenének, vagy teljesen letarolja az elektronikus zene a piacot?

Én úgy gondolom, sosem lesz képes teljesen letarolni. Más kérdés, hogy milyen rétegeket tud majd megmozgatni a hangszeres zene 50-100 év múlva. De bizakodó vagyok, mert olyan energiákat közvetít, amire talán mindig szüksége lesz az embernek.

Sokan beszélnek (nem csak) zenei körökben a zene véglegesnek tűnő elpoposodásáról, a mainstream teljes dominanciájáról. Mit gondolsz, ilyen körülmények között van értelme kifejezetten „nem rádióbarát” zenét alkotni? Képes lehet a rádióbarát zene majd megújulni, és magasabb zenei színvonalat képviselni?

A mainstream zene mindig az igények kiszolgálásáról szólt. Viszont a zenei önkifejezésnek szabadnak kell lennie véleményem szerint, nem igazíthatjuk tudatosan ahhoz, ami éppen felkapott, mert értelmét veszti. Aztán nyilván vannak, akik ezt máshogy gondolják és biztos vannak, akik éppen a mainstream stílusok keretein belül tudják megvalósítani magukat. A zene viszont megújulni csak akkor tud, ha lesz, aki mást játszik, mer újítani. Jó példa erre a Nirvana a 90-es években; vagy esetleg a Radiohead, aki éppen a hangszeres és az elektronikus zene vegyítésével alkotott nagyot az OK Computer albumon.

Ha maradt tere a „nem piacot kiszolgáló” zenének, merre halad, és szerinted mi lenne a helyes irány?

A helyes irány szerintem az volna, ha mindenki egyszerűen csak tenné, amit igazán szeretne, érezze jól magát, ez a lényeg. Majd úgyis megtalálja azt a réteget, amelyiket ez érdekel, bár ez hazánkban kissé nehézkes. Aki mindenképpen a zsebét is szeretné megtömni, annak több ihletet kell szerezni a rádióból vagy kereskedelmi tévék tehetségkutatóiból.

Tervezel valamilyen formában koncertezni az anyaggal?

Egyelőre nem tudom. Sajnos való formájukban zenekari hangszereléssel mostanában nem hiszem, legalább meg kéne négyszereznem magam. Egy dobozgitárral viszont pár dal felcsendülhet a nyár folyamán.

Az album YouTube mellett soundcloudon is hallgatható.

Kiemelt kép: Lutor Katalin

A kicsivakond valójában egy bunkó állat

2018 októberében dugta ki kis fejét @kicsivakond az Instagramon, aki korábban Kisvakond néven szerepelt a híres cseh televíziós rajzfilmsorozatban, amit 1957-től 2002-ig vetítettek. Itt egy egészen új énjét mutatja meg, mintha a gonosz ikertestvére lenne az eredetinek.

A Kisvakond egyfajta tanmese volt. Zdeněk Miler nem akart klasszikus propagandafilmeket gyártani, úgy gondolta, egy aranyos figura közelebb hozza a gyerekeket az éppen feszegetett témához, ami lehetett a születés (az egyik részben anatómiai pontossággal részletezik), a textilipar vagy éppen egy autóbaleset, amiben a főszereplő kis híján életét veszti. A készítők a történeteket kedvességgel mutatták be, hogy tényleg alkalmasak legyenek az oktatásra, és közben a gyerekek szórakoztatására is.

Az első részekben nem beszéltek a karakterek, a némafilmekhez hasonlóan inkább gesztusokkal, kézmozdulatokkal kommunikáltak. Ezt lovagolta meg a kicsivakond profil megálmodója, hogy gyakorlatilag bármit odaírhat a képekhez, bármilyen retardáltságot a szereplők, de leginkább a vakond szájába lehet adni. Rendszeresen szívatja a környezetében élőket, bunkó és rendkívül szarkasztikus humora van, de olykor saját magát is képes lejáratni, hogy megmosolyogtassa a nagyérdeműt.

https://www.instagram.com/p/BpmJyFNhvgA/

Kiemelt kép: sorozatbarat.online

Grand Club és Kelenföld az A38 Hajón

Barátságos és nyárias koncertet adott a Kelenföld és a Grand Club június 12-én az A38 Hajón: meglepetés vendégek és új dalok tették színesebbé a két feltörekvő zenekar kiváló hangulatú buliját.

Herczeg Orsolya galériája

Az egyenlőség nem egyenlő az egyenjogúsággal – A tribádok éjszakája a POSZT-on

A budapesti Pinceszínház A tribádok éjszakája című előadását a POSZT hetedik napján, június 12-én láthatta a nagyérdemű. Helyszínéül a Kamaraszínház szolgált. A Kiss Csaba által rendezett darab szereplői: Kaszás Gergő (August Strindberg), Györgyi Anna (Siri von Essen), Juhász Réka (Marie Caroline David), Gömöri András Máté (Viggo Schiwe).

Kezdjük először a címmel: A „tribád” kifejezéssel korábban a homoszexuális nőket bélyegezték meg, eredetét tekintve a görög nyelvből vezethető le, de a francia köznyelvben terjedt el a 19. században, ahol egy erősen obszcén és sértő szó volt. Feltételezhetően csak olyan nőkre használták, akiket megvetettek, de mindenesetre nem szívleltek. Tetszett, hogy az előadás megadta a kifejezés magyarázatát, jókor, jó kontextusban hangzott el.

A mű 1975-ben készült, szerzője Per Olov Enquist, aki végigolvasta August Strindberg egész életművét, magánéleti eseményeit, majd a saját válása után megírta ezt a darabot, amely bemutatja a Strindberg házaspár szétszakadásának időszakát. A cselekmény 1889-ben játszódik Koppenhágában. Témája a női egyenlőség, a nő-férfi viszony lelki és testi mivolta, homoszexualitás, alkoholizmus, erőszak. Aktualitása megosztó; aligha okozna túl nagy meglepetést 2019-ben két nő között kialakuló szerelmi viszony, vagy az alkoholizmus, de a gyerekek apától való eltiltása a válás után, a kapcsolatokon belüli lelki bántalmazás máig megrökönyödést váltanak ki az emberből. És tény, ma is előfordulhat, hogy nőkkel másként bánnak nemük miatt, hiszen az egyenlőség nem egyenlő az egyenjogúsággal.

Az előadás úgy épül fel, mint egy színház a színházban, tehát a végén Schiwe kiszól a közönségnek, meghív mindenkit az 1889. március 9-ei premierre. Ötletes elképzelés, de sajnos nem kellőképpen kidolgozott, nincsen megfelelően felvezetve. A bemutató elején ugyanis Siri azon kérdésére, hogy van-e itt valaki, nem válaszolunk, hiszen nem vagyunk ott, majd mintha másfél órával később a semmiből mi is ott teremnénk. S mivel pont a lezárásról van szó, amely általában az egyik fontos csúcspont, eléggé bosszantó e következetlenség. Emellett zavaró az is, hogy bár elvileg egy próbáról szól a darab, valójában nem próbát látunk a színpadon, inkább egy szobát kettő, három vagy négy alakkal. Tulajdonképpen az, hogy ki-kicsoda, a szereplők egymással való beszédéből derül ki. Nincs benne tényleges jellemfejlődés, de, ha találnánk is, azokat sem éreznénk eléggé következetesnek. Talán ezért nem válnak igazán rokonszenvessé az előadás végéig sem a szereplők.

Szintén ilyen ingatag jelenet az is, amikor Marie beszámol arról, hogy az anyja miatt lett alkoholista és August hirtelen megértést mutat felé. Ez utóbbi nem a rendezésen múlik, de az ehhez hasonló furcsa, nem logikus tényezők miatt ütötte meg a fülemet, amikor a szakmai beszélgetésen valaki rossz drámának titulálta Enquist alkotását és osztani tudtam a véleményét. Hangsúlyoznám, a kritika nem a rendezést, hanem a drámát célozta, de a rendező és a színészgárda azonnal védelmükbe vették a darabot, és dicsérték a próba folyamatát, kiemelten a közös munkát.

A színészi játékról azt mondanám, hogy a leghitelesebben Kaszás Gergő tudta hozni August figuráját. Teljesen elhittem neki, hogy „nőgyűlölő”, bosszúszomjas, felszarvazott férj, aki minden áron elégtételt akar venni megszégyenítéséért. Felkészültem, hogy bármikor megpofozhatja Marie-t. Volt benne feszültség. Valóban ilyen lehet egy férj, akit megcsal a felesége, ráadásul egy nővel, amellyel nyomban kétségessé válik férfiassága. A Marie-t játszó Juhász Réka azt mondta, hogy a legnagyobb kihívásnak azt érezte, hogyan fog kevés szöveggel ívet rajzolni karakterének és valóban nem volt könnyű a feladata, mégis az ő szájából hangzottak el a legfontosabb mondatok: nem gyűlöli Augustot, és August a leginkább nő a társaságban. Egy kallódó, otthontalan és családtalan lány, aki August és Siri kapcsolódási rendszerében próbál magának helyet találni.

Siri, aki a középpontban áll, érdekes személyiség. Élete egy jelentős része a meg-nem-értésről, és ebből kifolyólag a magányról szólt, amíg nem találkozott Marie-vel, aki szabadságával, bátorságával és legfőképpen női érzékenységével egyfajta menedéket képes nyújtani neki. Nem a testi érintkezésen van a hangsúly, hanem a lelki összecsengésen. Marie úgy tud neki segíteni, ahogy egy férfi képtelen lenne. Számomra a darab egy tragikus csúcspontja, amikor August és Marie megérteni vélik egymást és Siri kettőjük mellett is egyedül marad.

Viggo egy egyszerű mellékszereplőként tűnik fel, aztán a végére többek szerint minden az ő terve alapján következik be. Funkcionális szerep az övé. Gömörinek egyébként ez volt az első prózai bemutatója a fővárosban.

A díszlet nagyon ötletes. Mivel a helyszín korábban raktárként működött, ezért a háttérben székek halma látható; Külön tetszett, hogy a színészek a nézőtéren is játszottak, ezt a teret is birtokba vették. A Pinceszínházban kisebb térhez szokott az előadás, ebből kifolyólag történhetett, hogy a szereplők suttogó, vagy halkabb szövegrészleteit az utolsó sorokban már nehéz volt megérteni.

Ibsent konkrétan is megemlítik a darabban, de ezen túl elképzelhetetlennek tartom, hogy ne jusson eszünkbe a Nóra, amely kísértetiesen hasonló kérdéskört jár végig. A szereplők mások, de a szabadságra vágyó nő figurája változatlan.

Kiemelt kép: Pinceszínház

LEGUTÓBBI CIKKEK