A napokban megjelent, 38 perces, feszes és őrült anyag mától teljes egészében hallgatható Spotify-on is.
A lemezen nem egy, már koncertekről és videoklipekből ismert sláger szerepel, többek között a Youtube-on pár nap alatt több százezer megtekintést számláló instantsláger, a SzintisLaci is.
Elstartolt továbbá a zenekar friss honlapja is, melyen őrületes játékokkal és kvízekkel szórakoztathatjuk magunkat. Párkeresőknek és egyéjszakás kalandra vágyóknak pedig bátran ajánlom a a fantasztikus Gírtinder funkciót, ahol komoly esélyünk van akár Palvinbarbival, vagy akár Ördögnórával is meccselni.
Nápoly Dél-Olaszország legnagyobb és az ország harmadik legnagyobb települése, lakossága körülbelül egymillió fő. Nápoly történelmi városközpontja a világörökség része. Tekintélyt parancsoló, viszont laikusként az ismereteim nem terjedtek tovább a homokos tengerpartoknál, a jó focinál, a Vezúv közelségénél, a maffiás „előítéleteknél” és annál, hogy Nápoly a pizza szülőföldje. Azonban volt szerencsém beszélgetni egy ismerősömmel, aki az Erasmus programnak köszönhetően fél évet töltött Campania régió székhelyén.
A következő kérdésekre az ő tapasztalatai alapján alkotott szubjektív véleményeket olvashatjátok majd: egy kis időre elszakadunk a hazai városok éjszakai életének bemutatásától, olaszországi kitérőt teszünk.
Mindenekelőtt mesélj nekem egy kicsit a szórakozási lehetőségekről Nápolyban. Hova jártál, mikor egy kis kikapcsolódásra vágytál az este? A kocsmákat, zenés helyeket, vagy a házibulikat részesítetted előnyben?
Nono: Házibuliból nem volt hiány. Mivel az olasz fiatalok nem nagyon járnak kocsmákba vagy bárokba, nem meglepő, hogy az alapozásokat mindig egymásnál letudtuk. Én is tartottam párszor a lakótársaimmal, talán így a legkönnyebb ismerősöket, barátokat szerezni az elején. Heti kétszer klubokban végződött az este, minden csütörtökön az AlterEgoban, szombatonként pedig valamelyik tengerparti klubban, a Squaren vagy Neasyben.
Nápolyban a fiatalok körében mit tapasztaltatok, mik a szórakozási trendek? Nem feltétlenül csak az éjszakai életre gondolok. Melyek a népszerű törzshelyek? Mit isznak az olasz fiatalok? Milyen az olasz bor?
Ők nem kocsmázni járnak vagy bárokba, hanem házibulikba és terekre. Képzeljük el a Deákot nyáron, csökkentsük le a méretét a negyedére és a szórakozó embereket szorozzuk be kettővel, hárommal. Így néznek ki a törzshelyeik. Kis terek, teletömve fiatallal. A mi személyes törzshelyünk a Bellini nevű tér volt. Inni tudnak ők is, sok bort, sok Disaronnot – amivel én most találkoztam először – és sok Limoncellot, a híres citromos italukat, ami itthon is elég kedvelt. A bor? Az egy eurós dobozos volt olyan finom szerintem, mint itthon egy közép árkategóriás bor.
Mennyire érezted magad biztonságban a városban éjjel? Találkoztál az éjszakai kalandok során kábítószerrel?
Akkor jöttem rá, hogy mennyire hozzászoktam a nápolyi élethez, mikor már reflexszerűen fogtam rá a táskámra, ha motoros haladt el mellettem, amikor már saját tapasztalatok alapján sétáltam utcákon, elkerülve bajosabb kerületeket, nem pedig a Google Mapsre hallgattam, vagy például mikor már messziről meg tudtam mondani, hogy jön egy köztudottan para figura, és ideje lelépni. Soha nem jártam egyedül éjszaka, ha ez mégis előfordult, a főutcán sétáltam végig, ahol azért akadt ember. Drogokat majdhogynem mindenhol lehet venni. Volt egy éjjel-nappali bolt, ahol éjszaka mindenféle „mókához” hozzájuthattál. És itt nem fűre gondolok, hanem például kokainra, amit akár a Bellini főterén is könnyedén megvásárolhattál. Van egy mondás, miszerint Nápolyban akkor van tűzijáték, ha valaki fiának vagy lányának szülinapja van, vagy ha kikapott a Juventus (Torinói focicsapat, az SSC Napoli nagy riválisa. A szerk.), vagy hát ha megérkezett a friss drogszállítmány.
Könnyű a drogokhoz hozzáférni?
Este drogokat előbb találsz, mint tejet. Akárhol, akármit be tudsz szerezni. Legyen szó ekiről, speedről, gombáról. Fegyveres katonák járják a várost, de mellettük is simán rá lehet gyújtani egy füves cigire. Hogy mást lehet-e, azt nem tudom, nem voltam tanúja. Viszont vicces, hogy például köztéren hányni vagy autóban szexelni tilos.
Hallottál balhéról, bűnesetről?
Egy lengyel barátomnak ellopták a biciklijét, kirabolták a metrón és háromszor lopták el a telefonját, ráadásul a harmadik alkalom egy „pénzt vagy életet” szitu volt, kést szorítottak a torkához. Egy másik erasmusos ismerősömet meg elütötte egy motorbiciklis, szegény lánynak nem lett nagyobb baja, de másnap utazott is haza. Szerencsére velem egyszer sem történt hasonló.
Mennyiben különbözik az olasz autós és tömegközlekedés a magyartól? Az éjszakai életben milyen típusú közlekedési formát vettetek igénybe az oda- és visszaúton? Busz, taxi, esetleg gyalogos formában közlekedtél a városban?
A közlekedés eléggé kaotikus. Nem indexelnek, nem adnak elsőbbséget. Ezen a téren is jellemző az „erősebb kutya baszik” mondás. A kocsik száguldoznak, a gyalogosok meg átvágnak egy nagy lélegzetvétel után, amikor úgy ítélik, van idő átszaladni. Ha nem indulsz el magabiztosan a zebrán, sosem jutsz át. Viszont ez náluk igen megszokott, így az autósok is fel vannak készülve, és ha már megindultál, figyelnek rád. A motorosok veszélyesebbek. Van hogy a járdára is feljönnek. Éjszaka se busz, se metró. Mindenhova gyalog jártam. Szerencsére nem laktam messze a központtól.
Mesélj egy rövid történetet, személyes sztorit az éjszakai élettel kapcsolatban. Örömök és bánatok is jöhetnek.
Az örömök közül nehéz válogatni. Elmesélem a legeslegelsőt. Megérkezésemtől számított harmadik estémen mentem ki először Nápolyba bulizni, ismerkedni a többi külföldi diákkal. Van egy Whatsapp-csoportunk, amibe erasmusos szervezők minden külföldi cserediákot betettek, onnan informálódtam, hogy ki, merre, mit csinál. Ott osztották meg a helyszíneket, időpontokat a programokról, partikról. Ki is mentem a már említett első estémen az AlterEgoba, és az először érkező pár ember, akikkel megismerkedtem, a mai napig a legjobb barátaim. Az egyikük szinte testvéremmé vált, nem tudtuk elképzelni mi lesz velünk egymás nélkül, ha én hazajöttem. Két napja írt, hogy megnyerte az ösztöndíjat a tavaszi félévre budapesti Erasmusra.
Kellemetlen szitunak talán azt említeném, mikor egyszer bormámorosan szerettem volna elsétálni egy amerikai csoporttal egy klubba és a barátaim nem engedtek. Nyilván féltettek, de nem történt volna semmi probléma, nem akartam messze menni, csak a főutcán maradtam volna két percre a törzshelyünktől, de a nápolyi közbiztonság miatt az emberek sokszor már túlféltik egymást. Pedig ennek a városnak se minden része veszélyes. Viszont Budapesten ilyen nem fordulna elő, mindig egyedül járok, a barátaim mégsem rágják a körmüket otthon, hogy vajon mikor érek már haza.
Sok érdekességet lehet hallani az olasz gasztronómiáról. Az emberek kóstolás előtt általában ájuldoznak az olasz pizzáról, de miután kipróbálták, azt mondják mégse annyira finom, mint amire számítottak. Neked milyen tapasztalataid vannak? Mi volt a legfurcsább dolog, amit kóstoltál?
Én nagy húsimádó vagyok, de az egyszerű Margherita pizza is eszméletlen. A Vesuvius hamvában érlelik a paradicsomot, ettől lesz isteni a szószuk. Viszont szerintem ízlés kérdése, megértem, ha valakinek nem annyira ízlik, elég lédús, a tésztája is papírvékony, Magyarországon nem ehhez vagyunk szokva. Említésre méltó talán, amiről nem feltétlen gondoltam volna, hogy ízlene, a pisztáciás, garnélarákos tészta, ami végül első kóstolás után a kedvencemmé vált.
Sajnos a mai napig beszélhetünk valamilyen szintű észak-dél olasz ellentétről, mind kulturális, mind politikai szinten. Számodra érezhető volt ebből bármi?
Maguktól nem beszéltek nekem erről sosem az ismerőseim. Mikor külön rákérdeztem, azt mondták ez az ellentét a mai napig jelen van. Egy-két barátom külön kiemelte, hogy ő nem olasz, ő nápolyi. Emellett volt egy lakótársam három hónapig, ő mindenféle történelmi beszámolókat tartott, elmesélte, hogy honnan is ered ez az egész „mi nem olaszok vagyunk” kijelentés. Az északiak részéről csak annyit tudok, hogy állítólag lenézik a délieket. Mikor ottani ismerősöknek meséltem, hogy délre megyek Erasmusra, teljesen kiakadtak. Sorolták az igaznak vélt sztereotípiákat, miszerint csak mocsok van, és hogy veszélyes, az emberek nem szeretnek dolgozni és a többi, aminek egy része valid, de inkább azt mondanám, hogy nehezebb jó iskolát, vagy munkát találni.
Ráadás kérdésként szeretném föltenni azt, amire valószínűleg sokan számítanak. Hallottál valamit az éjszakai szórakozás során a Maffiáról? Közszájon forog a mindennapokban? Voltak olyan helyek ahova nem volt ajánlatos menni miattuk? Pozitív, vagy negatív kép él a szervezetről az emberekben?
Senki sem szeret a maffiáról beszélni. Tessék, csak hat hónapot töltöttem kint, de most is kellemetlenül érzem magam, átragadt rám a babonájuk. Viccelek… Az igazat megvallva úgy tapasztaltam, hogy mindenki tud róla, de senki nem beszél róla, ha nem muszáj. Akiket ismerek, nyilván nem támogatják a bűnszervezetet. Hallottam olyasmit, hogy egy átlagos ember életét legfeljebb olyan módon tudják befolyásolni, hogyha üzletet szeretnél nyitni, X százalékot fizetned kell nekik, ha bármilyen mód rossz hatással vagy a bizniszre. Van aki azt mondja, mindenki ismer, vagy legalább egyszer beszélt Camorrással tudta nélkül, bár ez nem tudom mennyire lehet igaz, de nem esik nehezemre elképzelni. Mesélte egyszer valaki, hogy van egy városi legenda szerű történet, miszerint Nápolynak sosem kell félnie például terrortámadásoktól, mert ha bárki megtámadná a várost, a Camorra visszaütne. Visszatérve picit a drogokra a maffia kapcsán, érdekesség, hogy van egy hely, amit úgy hívnak, hogy „az ajtó”, the door, la porta – mindenki kedvére fordítgathatja. Elvileg itt maffiatagok dolgoznak, itt lehet hozzájutni a különféle drogokhoz első kézből. Ha van egy ember, aki következetesen vásárol kábítószereket, arról ők tudni fognak. Valamelyik emberük pedig megmutatja „hol történnek a csodák”. Ha elmész a címre, úgy hallottam bármit beszereznek neked. Van egy réteg, aki tudja hol van pontosan, de nagyon ritkán avatnak be új embereket.
December 5-én bemutatták Rozán Eszter nyolcadik regényét a Berzsenyi Dániel Könyvtárban. A szerzővel Tanai Ibolya, a Szombathelyi Televízió szerkesztő-műsorvezetője beszélgetett.
Rozán Eszter termékeny író, évente megjelenik egy kötete, ez már a nyolcadik a sorban – így kezdte a szerző bemutatását Farkas Csaba, a Szülőföld Kiadó elnöke, aki elmondta, hogy – az elsősorban helyi írók könyveit megjelentető – kiadó éppen 300. megjelent kötete a Mielőtt kiapad.
A regény címe elsődleges és másodlagos jelentéssel is bír: egyrészt felhívja a figyelmet a regényben is helyszínként megjelenő Balatonra, másrészt arra buzdít minket, hogy tegyünk meg minden olyasmit az életünkben, amit szeretnénk addig, amíg módunkban áll. Műfaját tekintve a regény „climate fiction (cli-fi)”, magyarul klímafikció, ami a sci-fi egy, a 2000-es évek óta jelen lévő vállfaja. Ebből adódóan végigvonul a könyvön a klímaváltozás kérdésköre, ugyanakkor kitalált történet ide vagy oda, nem a jövőben játszódik: Eszter alternatív jelent teremt a regényében, ahol a drámai következményekkel még nem, mindössze fenyegető jelekkel szembesülünk. Többek között azzal, hogy április közepén extrém módon meleg az idő, és a Balaton szintje is jócskán csökkent már. Linda és Rudi ennek ellenére tervezi, hogy egy hosszú hétvégét töltenek el a magyar tenger partján, ám a férfi váratlanul, munkára hivatkozva lemondja. A szociológiát végzett, de írással foglalkozó Linda a szállodában találkozik Késmárki Erhard matematikussal, arra viszont nem számítanak, hogy Rudi is váratlanul felbukkan majd a Balatonon. (Rudi egyébként biológus és egérkísérleteket végez. Az is felmerül a regényben, hogy ez vajon mennyire etikus.)
Linda és Erhard időtöltése során többször is finoman szóba kerül a klímaváltozás. A férfi szerint nem kell félni, ő ugyanis bízik az emberiség józan eszében, és abban, hogy nem fog csak úgy a vesztébe rohanni. Ebben az alternatív jelenben a kormányok már sokat tettek a globális felmelegedés elkerülése érdekében: egyebek mellett betiltották az egyszer használatos műanyagokat, elterjedtek az önvezető elektromos autók, orvos helyett alkalmazást használunk, és már a multinacionális cégek is megpróbálják visszaszorítani a károsanyag-kibocsátásukat.
Forrás: Berzsenyi Dániel Könyvtár
A bemutató során a szerző elárulta, hogy eleinte felmerült benne, hogy nem nyúl-e elcsépelt témához, de úgy vélte, a klímaváltozás egyre égetőbb. Ahhoz, hogy minél hitelesebben tudjon írni erről a problémáról, nem kevés kutatómunkát végzett: rengeteg szakirodalmat olvasott, sőt, még előadásokat is hallgatott a YouTube-on. Rozán Eszter az írás mellett biblioterápiával is foglalkozik, ebből adódóan sok pszichológiai témájú könyvvel találkozott már, így nem meglepő, hogy a regénynek lélektani vonulata is van. Talán nem árulunk el nagy spoilert azzal, ha elmondjuk: Linda és Rudi között ki nem beszélt problémák vannak; ezért, illetve egy bizonyos félreértés miatt nem akar elmenni a Balatonra. Bár Rudinak is megvannak a maga titkai… Aztán ott van Linda anyja, a negyedik legfontosabb szereplő a regényben, aki mind a mai napig irányítani akarja a lányát, és nem tudjuk eldönteni, hogy beteg-e, vagy csupán velejéig gonosz, de annyi bizonyos, hogy természete magában hordozza a végzetét.
A regényben kibontakozik egy másik cselekményszál is, ami 1956-ban New Yorkban játszódik és Jackson Pollock amerikai absztrakt expresszionista festőhöz köthető. Pollock ebben az évben autóbalesetben veszítette életét, ám előtte még volt olyan tette, ami kihatással lesz a regényben szereplők életére. Persze ez a rész már nem igaz történet alapján íródott, hanem az írónő fantáziájának szüleménye.
Rozán Eszter eddig minden könyvében foglalkozott valamilyen módon társadalomkritikával és mindenkit érintő problémákkal, így nem véletlen, hogy a nyolcadik regényében is hangsúlyos szerepet kapnak az emberi kapcsolatok és a klímaváltozás. A legfőbb kérdés az, hogy élhetjük-e tovább a mindennapjainkat úgy, mintha mi sem történne körülöttünk, vagy pedig az lenne-e a dolgunk, hogy megtegyünk minden tőlünk telhetőt – mielőtt kiapad? Talán nem csak a Balaton, hanem az élet a Földön.
A beszélgetés előtt megszólaltatásra került a szerző által a regény alapján írt, Vihar nevet viselő minidráma. A hangjátékban Rozán Eszter (Linda) mellett közreműködött Kelemen Zoltán (Rudi) és Szabó Tibor (Erhard) színművész. A program fényét tovább emelte az írónő ukulelén kísért saját szerzeménye, valamint Horváth György szájharmonikán eljátszott ír népdala.
Kaposvár kisgyerekként mindig a bújjbújjzöldágat jelentette, mert arra a lakótelepi játszótérre jártunk. Amúgy azóta tudom, hogy szobor, meg hogy a laktanyák melletti panel aljában a vietnámi néni garázsboltjában ragadós tetejű száraz teasüteményt lehetett kapni, meg hogy pótkerekes bringával a Matula bácsi teljesen homályos emlékű horgásztanyájába tekertünk, meg a Deseda, ahol a mama mindig szellőrózsát szedett és egyszer láttuk leengedve, meg azt is mondták, hogy krokodil volt benne.
Egyetemistaként egész más a hely: bejárható, ismerős, megyeközpont és hatvannégyezres lakosság ellenére is egy izgalmas, emberléptékű város, minden kényelmesen közel van és jól kihasználható, olcsó. A pótkerekes helyett ma már a kaposváriak által választott színű busszal közlekedem, már ha egyáltalán kell, ugyanis a kollégium gyakorlatilag egy az egyetem épületével. Nem csak mi vagyunk, lehet itt művészeti szakgimnáziumot is találni, illetve a város határában a mezőgazdászok, agrárium székel, vagy inkább nyergel. Napközben egyébként rendkívül érdekes a város: azt tapasztaltam, hogy bár munkalehetőségeknek nincsen híján, erejük teljében lévő leányai és fiai mégis az utcákat róják. Eddig talán ez a legjellemzőbb különbség más, ilyen kaliberű városokhoz képest, és azt feltételezném, hogy némi veszélyérzet formájában fog majd tükröződni válaszadóim véleményében.
Éjszakai szórakozásról fog esni szó, akit azonban több minden érdekel, annak érdemes követnie az ország egyik legjobbjának tartott Csiky Gergely Színházat is, illetve az épületet, ahol a jelenlegi, a Díszévad lesz a felújítás utáni első alkalom, hogy a nagyközönség élőben is láthatja, amit eddig online követett. Éppen nem aktuális, de háromévente, utoljára 2018-ban, megrendezésre kerül a nemzetközi Groteszk Triennálé, azon kevés kiállítások egyike, amiért érdemes átutazni az országot. Most pedig oltsuk a villanyt, lássuk, mire megy ki, ki mire megy!
Hova jártok a városban szórakozni? A zenés helyeket, kocsmákat, esetleg házibulikat részesítitek előnyben? Van ezekben választék, lehetőség?
Anna (23): Kedv- és pénzfüggő, hogy hová akarunk menni. Ha éppen volt pénz rá, akkor eleinte a Hansdonnerbe (Hansdonner Sörház) jártunk, aztán átváltottunk a Rotondára (Rotonda Café), de időnként a New York Caféba is ellátogattunk, mert az tart legtovább nyitva. Van még egy nagy hely a Soron, a Hang-Ár (Hang-Ár Music Pub), de ott nem lehet kártyával fizetni, ezért nem járunk oda. Nincs mindig készpénz az embernél. Fanni (21): A „Sorra”. Van pár kocsma közel a térhez, amit Sornak neveznek Kaposváron. Gyakorlatilag minden fiatal oda jár és tetszés szerint választanak a repertoárból. Én általában a Rotondába és a Hansdonnerbe járok. Néha a New Yorkba is elmegyünk, ami talán kettőig is nyitva van, ha jól emlékszem. Kitti (20): A Sorra szoktunk lejárni barátokkal a Stella, Könyvtár nevű helyekre, vagy hétvégente a Park nevű szórakozóhelyre. Az elsősorban zenés helyek kedveltebbek, mint a kocsmák. Davie (19): Hétköznaponként probléma a korai zárás, így gyakran házibulikat, egyetemi közösségi helyeket választunk, hétvégente pedig a főként városi szórakozóhelyek mennek. Konrád (22): Ritkán jártunk el, többnyire a színvonaltalan lehetőségeknek köszönhetően, inkább saját eseményeket szerveztünk, eleinte az egyetemen, később az e-Café nevű elektronikus zenére „specializálódott” helyen.
Mik a szórakozási trendek, népszerű helyek, hóbortok a lakóhelyeteken?Milyen és mennyi alkoholt isztok, ha éjszaka szórakozni mentek? Mennyit vagytok hajlandóak költeni egy ilyen alkalommal?
Anna: Ha lányokkal vagyunk, fröccsözni szoktunk, a fiúkkal sörözni, attól függ, melyikből van több a társaságban. Ilyen helyeken maximum két sör vagy két fröccs árát szoktuk elkölteni, többet nem. A Rotonda bezár tízkor, ha tovább is akarjuk folytatni az estét, akkor átmegyünk a New Yorkba, ahol kettőig maradhatunk, ez elég olcsó kocsma és közel van az albihoz. Fanni: Kocsmázni szoktunk. A számomra népszerű helyeket felsoroltam az előző válaszomban. Nem sokat iszunk, inkább beszélgetősebbek az esték, pár fröccs és pár korsó sör szokott fogyni. Kaposváron elég kedvezőek az árak. Kitti: Lazább alkoholokat iszunk az elején, például sört vagy bort. Később töményebbeket is, mint a tequila, whisky, cherry, vodka vagy pálinka, de ezeket nem csak tisztán isszuk. Pénzt illetően: ha van kedvünk még inni, akkor már attól függ, hogy mennyit költünk. Davie: A kellemes borozások, sörözések. Alkalomadtán tömény alkoholos italok. 2000-4000 forint egy este nagyjából. Konrád: A fiatalok (14-18) hányásig isszák magukat Kaposváron, ezt többször is tapasztaltuk. Régebben többet, most már kevesebbet költök egy ilyen este folyamán, de a legtöbb, amit még elköltök, az 3000 forint (ebben azért benne van egy pár korsó és feles), de ez egyéntől és anyagi háttértől függő.
Mennyire érzitek biztonságban magatokat a városban éjjel? Hallottatok-e balhékról, bűnesetről? Találkoztok-e az éjszakai kalandok során kábítószerekkel?
Anna: A legtöbben teljesen biztonságban érezzük magunkat, kivéve fesztiválok idején, ami amúgy is fura, hogy júniusban vannak. Itt már az is megesett, hogy egy nagyon jó barátomat leköpték, és őt sajnos amúgy is sokszor bántották ilyen helyeken. Nekem lett egy taktikám erre: ha néznek és beszólogatnak, addig kell visszanézni rájuk, amíg zavarban nem érzik magukat, hogy lássák, hogy észrevettem őket és nem csak elmegyek, hanem jelzem, hogy el lehet húzni. Ha elmész az ****ba egy technobuliba, bőven találkozhatsz kábítószerekkel és a buli után reggel millió egy magnéziumospalack van eldobálva. Fanni: Én mindig biztonságban érzem magam, ha van társaságom. Kábítószerekkel én személy szerint nem találkoztam. Néha hazafele kicsit aggódom, ha egyedül megyek, de csak óvatosságból, azt hiszem. Kitti: Hát, csoportosan járunk, így meg tudjuk egymást védeni, ha úgy alakulna. Balhék mindig is voltak, persze. Kábítószerrel még nem találkoztunk és nem is szeretnénk. Davie: Személy szerint identitásom miatt gyakran szorongva indulok el, főleg ha útközben atrocitások érnek. Ebben nagy segítség a baráti kör. Közelről még nem találkoztunk kábítószerekkel. Konrád: Kaposvár egy agrárközpontú város, ennek megfelelő lakossággal. Anno mindenki hallott a trafikos gyilkosságról, de az egy kirívó esemény volt. Kötekedések és beszólogatások voltak többször az alsóbb társadalmi rétegekből, de a gyávaság sokkal nagyobb volt, mint hogy tettlegességig fajuljon bármi. Nem találkoztunk droggal.
Hogyan és kikkel mentek szórakozni, majd miként juttok haza? Gyalog, taxival, esetleg tömegközlekedéssel? Melyik a legpraktikusabb?
Anna: A városban a szállásunk elhelyezkedése baromi jó helyen van, közel a Főtér és minden szórakozóhely, bár, kocsma, színház, szóval gyalognál tovább nem jutottunk, a legnagyobb táv, amit megteszünk, gyalog mind elérhető. Legfeljebb 4-5 fő szerintem egy jó társaság, ha nincs szülinap vagy ilyesmi, olyankor viszont huszonsokra emelkedhet a létszám. Fanni: Gyalog megyünk a szaktársaimmal vagy más hallgatókkal az egyetemről. Minden közel van. Kitti: Családdal is néha, de inkább olyan barátokkal, akiket jól ismerünk, megyek vagy megyünk bulizni. Általában gyalog, esetleg taxival megyünk haza. Davie: Közelség miatt gyalog oda és vissza, főként csoportosan. Konrád: Nincs éjszakai közlekedés a városban, szóval esetleg taxi, de inkább gyalog, mert nem mozogtunk soha periférián.
Mesélj egy rövid történetet, személyes sztorit az éjszakai élettel kapcsolatban. Örömök és bánatok is jöhetnek!
Anna: Hát maximum olyan sztorink lehetett, hogy elmentünk NY-ba második kocsmaként, megérkeztünk, senki nem volt, aztán fél órán belül körülbelül 30 külföldi özönlötte el a helyet, de az a helyzet, hogy az én társaságom mindig kikerül az ilyenekből. Volt olyan is, hogy egy részeg fazon, aki a kutyájával volt inni, fél órán át magyarázta a hülyeségeit, Fanni meg jófej keresztény kislányként végighallgatta és válaszolgatott neki. Fanni: Nincs konkrét történetem, szerencsére még nem történt nagyobb dolog, amióta itt tanulok. Kitti: Talán ami maradandó élményt hagyott, az az, hogy egyszer előre megvásárolt jegyet vettünk és elhagytuk őket, így újból kellett venni mindet. Davie: Végtelen mennyiségű öröm, boldog párbeszédek sorozata, vagy nehezebb napokon egymás problémáinak megértése és átbeszélése. A fáradalmak és feszültség kiengedése, öröm ünneplése. Konrád: Mindig betalált a fogatlan roma zenész gitárral, akit sosem tudtunk levakarni, kivéve ha adtunk neki cigit vagy szeszt.
Ha a legjobb helyeket kéne megnevezned, miket javasolsz olyannak, aki még soha nem járt Kaposváron? Milyen korosztály jár ezekre a helyekre? Melyik napokon hánykor érdemes kimozdulni?
Anna: A Soron, a Főtéren hétköznap szinte alig vannak, szóval ha nyugis estére vágysz a barátaiddal, simán jó este beülni fröccsözni, teázni. Hétvégén, szombaton totál dugig szokott lenni a hely, hétvégén meg ritkán megyünk, az egyetemisták ideje a hétköznap. Az Art Clubban sokan vannak, mindig iszonyú hosszú a sor, de koszos, ráadásul bunkók a pincérek, úgyhogy mi oda nem járunk. A Rotondában kedves a tulaj és a pultos csajok, hamar megjegyzik az arcodat és már tudják is, mit kérsz. Ha éhes vagy, ott melegszendvicset is tudsz enni korcsolyaként. Fanni: Bármikor érdemes kimozdulni. Csak egy sétára a belváros, ami elég kellemes hely. Esetleg a Deseda-tóhoz kibuszozni vagy biciklizni igazán kellemes. Van egy szuper kávézó, a Garden, belsőépítészetileg kiemelkedő, de a kávéjuk is figyelemre méltó. Az éttermek között is lehet válogatni, én személy szerint csak a Geccóban voltam, azt tudom ajánlani. Oda mindenképp kell asztalt foglalni, mert másképp nem lesz hely. A Rotondában általában fiatalok szoktak iszogatni. A Hansdonner elég vegyes, inkább középkorúak vagy elegáns vendégek társalgóhelye. A New York abszolút vegyes. Kitti: A Corso vagy a Pláza. Itt vannak kávéhelyek, vásárlási lehetőség, mozi… Az a legjobb, hogy minden korosztály ide jár, és inkább hétköznapokon. Davie: Hétköznaponként este nyolc óra környékén a Soron bármi, hétvégente hasonló időpontban szintén ott, vagy a központtól kicsit távolabbi New York. A korosztály vegyes. Konrád: Élhetetlen egy hely, igénytelen szórakozás van, de még kocsmakultúra sincs, kiemelkedő egységet sem találni, kivéve egy túlárazott „kézműves” sörözőt, ahol gourmet ételek vannak, de ott simán otthagysz 15000-t, ha eszel és iszol két sört.
Van tabu hely, olyan, ahová csak talpig fegyverben érdemes bemenni?
Anna: Ilyet én nem ismerek. Nyilván vannak késelős típusú kocsmák, de az nem a mi körünk, fölösleges oda menni, ha megvan az összeg, amiért elmegyünk inni és nem vagyunk rákényszerítve, hogy ott bulizzunk. A Hang-Árban az élőzenés esteken azért elég sok rossz arc összegyűlik, de Kaposvárról nem tudom elmondani, hogy veszélyes hely lenne. A Park Music Hall, ahol egyszer voltunk, logikus módon a parkban van, ami egyébként is mocskos és csak 15 éves lányok járnak oda. Hangos zene szól, így oda sem érdemes menni, mert az ember nem hallja a saját gondolatait. Amiket az elején felsoroltam, azokra a helyekre minden korosztály jár, időstől fiatalig, kutyástul. Fanni: Nincs. Kitti: Nem tudok róla, saját kis „ismert körzetben” mozgok a barátokkal, amiről tudjuk, hogy biztonságos. Davie: Az egyszerű kocsmák, ahová főleg alkoholisták járnak, bár ezekről nincs igazán tudomásunk, elkerüljük őket. Tudjuk, hogy mi való nekünk és mi nem. Konrád: A Vén Kalóz volt ilyen hely, de bezárt, most már csak maffiatalálkozók vannak, klasszik késelős hely nincs szerintem, vagyis nem tudok róla.
Ismét Szombathelyre látogatott a Bagossy Brothers Company, azonban egy nem mindennapi előadást hoztak el az Agora-Művelődési és Sportház színpadára. A Heuréka Pop Orchestrával karöltve újragondolták, átértelmezték dalaikat: nemcsak a zenei világ kapott ezáltal új köntöst, a mondanivaló is új szintet lépett. Néhány dal erejéig a népies vonal is kiemelkedőbb szerepet kapott, ami egyébként is meghatározza a csapat zenei irányvonalát. Hegedűkkel, nagybőgővel és ütőgardonnal is újrahangszerelték a rádióból már jól ismert slágereket. A nagyteremben szinte minden hely megtelt, szívesen eveztünk egy csónakban a Bagossy Brothers Companyval és a szimfonikus zenekarral egy éjszakára csendesebb vizekre.
November 29-én önálló irodalmi estet tartott a Berzsenyi Dániel Könyvtár negyedik emeleti előadótermében Dragomán György és felesége, Szabó T. Anna. Nem ez volt az első szereplésük aznap: kora délután rendhagyó irodalomórákat tartottak a Paragvári Utcai Általános Iskolában.
Tavaly óta Ketten és külön elnevezésű önálló irodalmi estjével járja az országot Dragomán György és Szabó T. Anna, amivel most Szombathelyre is megérkeztek. Abba a városba, ahová 16 (Anna) és 15 (Gyuri) évesen költöztek Erdélyből, ahol kamaszkoruk hajnalán találkozgatni kezdtek, és abba az épületbe, a Berzsenyi Dániel Könyvtárba, ahol rendszerint randevúikat töltötték. Hogy miről is szólt ez az est? Egy szóval: róluk. Bővebben kapcsolatuk közel 30 évéről, az együtt szerzett körülbelül huszonöt könyvről, színdarabokról és műfordítások rengetegéről. Na meg utazásokról, néha külön, sokszor ketten, alkalmanként fejben és bizonyos időközönként a nagyvilágban – különös tekintettel Finnországra.
Aztán volt felolvasás is. Először egy Weöres-vers hangzott el – nem véletlenül, mindketten nagy rajongói –, aztán saját versek és novellák is. A felolvasásban már igazán rutinosak: amióta az eszüket tudják, vagy legalábbis amióta ismerik egymást, felolvasnak egymásnak verseket, novellákat, műfordításokat. Kamaszkorukban ezt rendre köztéri padokon tették, különösképpen egy bizonyos padon, ami ma már nincs meg, de azért a helyére még el-elzarándokolnak néha. Gyuri szerint ez maga volt „a legvadabb romantika”. Ezt a jó szokásukat a mai napig megőrizték. Anna fel is idézte az esetet, amikor a kamaszfiúk éjféltájban kibotorkált a konyhába egy pohár vízért, miközben ők éppen felolvastak. A srác ezen persze értetlenül mosolygott, ám szerintük ezek az alkalmak felérnek egy-egy házasságterápiával is. Gyuri szerint, ha már minden kötél szakad, egész egyszerűen olvassuk fel a kedvenc könyvünket a párunknak. Ha még ezután is velünk marad, nyert ügyünk van.
Fotó: Lutor Katalin
Diákéveiket persze nem csupán felolvasással töltötték – ekkoriban előszeretettel adtak egymásnak feladatokat is. Például elkezdtek fordítani; Anna verseket, Gyuri novellákat, amit aztán a másikuk összevetett az eredetivel. Vagy Gyuri például Anna kérésére csak egyoldalas történeteket írhatott az írógépén, egy sorral sem többet – így tanult meg karcolatokat írni. Anna pedig már ekkor is költő akart lenni, de párja akkoriban úgy vélte, verset írni egész egyszerűen csalás: csak az ír verseket, aki nem akar kimenni a szavakkal a lap széléig. Anna viszont rafinált lány módjára úgy szerettette meg a verseket a párjával, hogy az észre sem vette. Játszottak: Gyuri mondott egy szót, Anna pedig idézett egy versből négy olyan sort, amiben az a szó megtalálható. Valljuk be, nem volt nehéz dolga, hiszen már ekkor is négyezer körüli verset tudott fejből, ha nem ötezret. Egy szó, mint száz: együtt nevelték és segítették egymást mind az írásban, mind az életben, és egymás legőszintébb kritikusai lettek, ahogy Gyuri is mondta.
Fotó: Lutor Katalin
Azt mondják, két dudás nem fér meg egy csárdában, ők viszont rátettek egy lapáttal: két saját gyerekkel is megtoldották a képletet. De megoldják, és elosztják, megosztják, beosztják, kiosztják és szétosztják a dolgaikat. Gyuri szenvedélyes, Anna higgadt, vagy legalábbis higgadtabb, így ők együtt a kerek egész. Egymás mellett alkotnak, pályájuk pedig szinte párhuzamosan ível felfele – most már. Anna előbb kezdte a publikálást, bár előbb is született – jóllehet csak egyetlen esztendővel. Ellenben Gyuri évek múltán adta ki első regényét, A pusztítás könyvét. Néhány írása viszont már előtte is megjelent, köszönhetően annak, hogy Fűzfa Balázs felfedezte. Tetszettek neki a szövegek, ezért úgy gondolta, érdemes lenne megjelentetni közülük néhányat. Ezzel a szerkesztő is egyetértett, viszont Gyuri legnagyobb meglepetésére úgy adta ki ezeket, hogy nem javított rajtuk semmit. Azt mondta, hogy olyan mesterien tördelte a szöveget, hogy azon kár lenne változtatni, hiszen annyira avantgárd. Így lett akkoriban Dragomán György avantgárd író, pedig saját bevallása szerint mindössze diszlexiás volt.
Az est folyamán volt tehát minden: szellemesen sziporkázó szópárbaj, tréfás anekdoták, jóízű beszélgetés és felolvasás, saját és nem saját műveikből egyaránt. A közönség soraiban pedig jókedv, nevetéstől kicsorduló könnyek, a teremben pedig – a szinte már tapintható – egymás és az irodalom iránti mérhetetlen szerelem.
A pályakezdők és a rendszeresen publikáló szerzők részére az f21.hu elindította Kortárs rovatát. A cél megjelenési lehetőség biztosítása, ahol kizárólag a szövegek értékére helyezzük a hangsúlyt, erőteljes nemet mondva ezzel az ismertség alapján történő publikációkra.
Ezúttal Eszenyi Fanni versét olvashatjátok.
Valaki tapsol
egy Opel Corsa motorjának berregésére tapsol most tanuljuk meg belátni az otthon távolsága változó kutyákban mérjük az időt és meghízunk egyre többet gondolunk a szeretteinkre egyre többet gondolunk a félelmeinkre egyre többet kiabálunk az anyánk után pedig egy ideje egyedül élünk hazaköltözni mégsem helyette romkocsmákba bújunk olyan emberekkel ágyba bújunk olyan emberekkel penészesednek a falaink lámpáinkból kifogy a fény növényeinket Péter bácsik és Panni nénik öntözik mi pedig reggelente megszámoljuk a kapcsolókat és annyiszor nyomjuk le a kilincset ahány óra van nézzük magunkat az ablaküvegben csak elindulunk csak felnövünk mialatt körbeérünk a gangon megtanulunk játszani
Eszenyi Fanni 1997-ben született Győrben, jelenleg Budapesten él. Az ELTE angol-magyar tanári szakos hallgatója. Verseket és prózát ír. A Fiatal Írók Szövetségének tagja.
A Késelés Villával novemberi rendezvényén Erdély Miklós alakja és az 1960-70-es évek Erdély köré épülő neoavantgárd művészete került nagyító alá. Az est moderátorai szokás szerint Vida Kamilla és Csete Soma voltak, és a már jól bevált Nyitott Műhelyben kapott otthont a program. A téma meghívott szakértőiként pedig Körösztös Gergő, Müllner András és Gelencsér Milán érkeztek.
Az estet egy-egy általuk választott Erdély-vers felolvasásával kezdték, majd meg is kapták az első, és talán legnehezebb kérdést:
„Mit mondanátok, ha valaki megkérdezné tőletek, ki volt Erdély Miklós?„
Ezt a szinte megválaszolhatatlan kérdést több oldalról járták körül, ami nem meglepő egy olyan személyiségnél, akinek életműve kiterjed az irodalom, a filmművészet, a festészet, a művészetpedagógia, a performanszok és happeningek területére is, ezért teljességében megfoghatatlan és továbbmenthetetlen. Talán ezért hangoztak el olyan gondolatok, hogy Erdélyben van valami transzcendentális, valami viharszerű, amivel hatalmas súlyú feladatot hagyott az utókorra, aminek a megfejtése nem veszélytelen. Ehhez kapcsolódva számomra az egyik legérdekesebb gondolat Körösztösé volt, az ő értelmezésében Erdély egy játékmester, a játék maga az életműve és a játékszabály, hogy minden mindennel összefügg, és ha bevezetődünk az életműbe, be kell szállnunk a játékba, ami valóban nem veszélytelen.
Fotó: Herr Martin
A teljesség megfoghatatlanságából következett az újabb kérdés: Ha a teljes életmű nem, akkor melyik része a leginkább továbbmenthető vagy kiemelhető?
Gelencsér szerint az Erdély-életmű interdiszciplinaritása és a benne megfigyelhető „minden mindennel összefügg” elv miatt az életmű egy prizmává válik, ami minden ember figyelmét más irányba szórja. Mindenkinek más lesz a nagy totál, mindenkinek más összefüggések mentén áll össze, de feltétlenül összeáll. Müllner más szempontból közelítette meg a kérdést, szerinte nem is szükséges Erdélyről egy nagy, teljes monográfiát létrehozni, romantizálni a művészi egyéniséget. Leginkább azt hangsúlyozta ennek indoklásaként, hogy Erdély hálózata megfoghatatlan, közösségben dolgozott, nem egy magányos művész volt, emiatt nem totalizálható az életműve. Az utókor leginkább a kézzelfoghatóan fennmaradt alkotásaival, például írásaival vagy filmjeivel tud érdemben foglalkozni, hiszen a többi valójában nem összeszedhető, vagy nem teljesen. Körösztös is ehhez a gondolatkörhöz kapcsolódott, szerinte szemléletmódváltás szükséges Erdély kutatásához, gyakorlati szinten és közösségben kell vizsgálni. Az általa létrehozott és vezetett csoportok mind az ő ötletei és víziói alapján működtek, személye nélkül nem kutathatók elég hitelesen, ezért kénytelenek vagyunk elsődlegesen azok felé az alkotásai felé fordulni, amiket itt hagyott. Továbbá felhívták a figyelmet arra is, hogy Erdély lírája nagyon alulkutatott, aminek oka lehet, hogy szövegként kell értelmeznünk olyan alkotásokat amik nem csak szövegek, több síkba vonnak be, fotókkal, rádiózással, tudománnyal és mágikussággal kapcsolódnak össze, ami megnehezíti a hozzájuk való viszonyulást. Ugyanakkor ezáltal a költészet többre képes, mint korábban.
Ehhez a tudományos-mágikus vonalhoz kapcsolódva merült fel az a gondolat, miszerint csak Erdély korában volt-e költészeti igény, hogy a lírának része legyen egy másik tudományterület is (elsősorban a természettudomány), vagy ez jelen van-e a kortárs irodalomban?
A beszélgetőpartnerek alapvetően egyetértettek abban, hogy egyértelműen jelen van a kortárs lírában a tudomány és főleg az igény a tudományos elemek használatára, de teljesen máshogy kell vizsgálnunk. Mára gyakran ez már csak egy séma, egy metaforahalmaz, a tudományos kifejezések beemelésének gyakran nincs más funkciója, mint a költői ego növelése. Egyfajta díszítésként működik, vagy az érzékenységet akarja mélyíteni. Ezzel szemben Erdélynek mélyebb tudásra és szervesebb együttélésre volt szüksége a tudományokkal, egy saját autentikus egység kialakítására, hiszen nem volt minden információ könnyen hozzáférhető. Hiába mondhatjuk azt, hogy a tudomány nem tud az irodalomban teljes valójában mutatkozni, Erdélynek célja volt a tudomány működésének átültetése az irodalomba, a felfedezéseket átmenteni a nyelvbe. Számára ez egyfajta menekülési pálya is volt egy közegből, ahol nem lehetett szabadon alkotni, ahol nem akart mindenkire hasonlítani. Ugyanakkor az Erdély-életművet átjáró holisztikusság magába foglalja az igényt az irodalom és a tudomány közötti disszonancia és jelentésmódosulás feloldására, a diskurzusok közötti közvetítésre a nyelv segítségével, hiszen a végcél a létezés megértése. Ugyanakkor Gelencsér kiemelte, Erdély és a kortárs szerzők között tagadhatatlan a párhuzam információéhség és a cenzúrával szembefordulás szempontjából.
Fotó: Herr Martin
Erdély alakjáról és művészetéről nem tudunk a korszak nélkül gondolkodni. Ez pedig felveti a kérdést, hogy miért érthetik félre a fiatalok – akik nem éltek a Kádár-korszakban – a neoavantgárdot és Erdélyt, vagy miben változott meg a róla való gondolkodás?
Müllner hangsúlyozta, szerinte abszolút nem a személyes ismeretség az út a megértéséhez, nem így működik a hagyomány, ebben az esetben a nem ismerés nem jelent feltétlenül hátrányt. A szerző maga is le akart számolni a hierarchikussággal, a költői pozíció kitüntetettségével. Gelencsér arra hívta fel a figyelmet, hogy a kultuszán kívülről való megközelítés tulajdonképpen egyfajta helyzeti előnyt is eredményezhet. A neoavantgárdra kultikusság és személyi mítosz telepedett, előértelmezést kapunk Erdélyhez, mert a híre megelőzi, és erre ő maga is tudatosan figyelt. Körösztös hozzátette, talán még pontosabb is az a fajta értelmezés, amihez nem kapcsolódik személyes tapasztalat. Azzal indokolta gondolatát, hogy az Erdély-életmű olyan monumentális és akkora súlya van, hogy előismeret nélkül is behúz. Megmutatja a közeg, a politika, a nyilvános tér működését, a csoportok belső problematikusságát, beleértve magának Erdély személyének a problematikusságát is.
Érdemes-e és hogyan lehetne kimozdítani Erdélyt a szubkulturalitásából?
A neoavantgárd és az Erdély-életmű értelmezéséhez egy olyan belső passzió szükséges, ami akaratlanul is egy belterjes, egymás közti párbeszédet alakít ki, az iskolában alkalmazott pedagógiai módszerek nem alakítják ki az avantgárdhoz szükséges reflektív értelmezési-befogadási stratégiát. A beszélgetés résztvevői ugyanakkor egyetértettek abban, hogy a kérdés, lehetséges-e, viszont ami biztos, hogy fontos a kimozdítás. Egyfelől mert a neoavantgárd kiszabadítása a belterjes értelmezési szférából átvezetés lenne a posztmodern értelmezésére, másrészt pedig Erdély megértése jó alap lenne a demokratizálódásra az irodalomoktatásban. Ehhez azonban megfelelő pedagógiai módszerek szükségesek, a konvencionalitástól való megszabadulás, helyette kreatív folyamatokon keresztül be kell vonódni, ez vezethet el a megszólíthatósághoz, ezen keresztül a megértéshez. Ugyanakkor Müllner hozzátette, a művészeti piacnak van egyfajta lezártsága, ami nem fogadja be könnyen a konceptualitást, ami jellemzi az Erdély-életmű nagy részét, kérdés, hogy meg kell-e felelni annak a kihívásnak, hogy tömegkulturális dolgot csináljunk a neoavantgárd mozgalomból.
Konszenzuális dolognak tekinthetjük az irodalom intermediális és interdiszciplináris értelmezését is, ami felveti a kérdést, jó alap lenne ez Erdély értelmezéséhez is?
Körösztös szerint Erdély holizmusával és különböző mátrixok egymásra olvasásával eltér korunk trendjeitől, máshogy nyúl az intermedialitáshoz és az interdiszciplinaritáshoz, más szociális-kulturális közegbe van ágyazva, sokkal mélyebbre jut, ezért sem lehet jól megidézni. Müllner hozzátette, annak ellenére, hogy Erdélyre jellemző az interdiszciplinaritás, hierarchizál a művészeti ágak között, a filmet tartotta a legalkalmasabbnak a „minden megmozgatásához”. A kreativitását, a szituációfelismerését, a figyelem megosztását lehetne átemelni a kortárs művészetoktatásba, de ez csak kreatív módszerekkel lehetséges, direkt oktatással nem. Gelencsér erre reflektálva kiemelte, érdemes lehetne eltanulni, átadni Erdély kreativitásfelfogását, a határidő és a külső nyomás nem serkenti a kreativitást, a kreativitás nem egyenlő az aktivitással.
Fotó: Herr Martin
A három meghívott vendég felolvasott egy-egy újabb Erdély-verset, ami után Müllner megjegyezte, részben hazugság számos versét felolvasni, mert nem önmagukban léteznek, akciók, happeningek részei voltak eredetileg.
Az ezt követő kérdéskörben azt boncolgatták, hogy ha elfogadjuk a megközelítést, miszerint Erdély provokál és lázad, ezt mennyiben tekinthetjük egy művészetpolitikai elvnek és mennyiben egy saját underground szubkultúra kiépítésének?
Elhangzott, hogy nem lehet underground szubkultúrából egyértelműen politikai álláspontot képviselni, de egy szükségszerű döntés kérdése a mozgalmiság vagy a saját kialakított körhöz szólás. Ugyanakkor politikai töltete van annak is, ha valaki nem tagozódik be a kor politikai szférájába, az ellenállás önmagában is állásfoglalás. A holokauszt utáni korszakban szinte bárki, aki művész és autentikus marad az provokátorrá válik, a politikai vonatkozás folyamatosan jelen van.
A beszélgetés utolsó kérdése arra irányult, miért volt evidencia Erdély halála után, hogy emlékezés követi, és nem a folytatás, az általa létrehozott kreatív közösségek fenntartása.
Erre az egyik válasz a posztmodern, 1986 nem csak Erdély halálának az éve, hanem a posztmodern születésének is, ami maga alá gyűri a neoavantgárdot. Emellett elzárt szubkultúra volt, sokaknak inkább kiindulópontot jelentett ezután, ideológia és intézmények maradtak Erdély után, a folytatás helyett anekdotikus emlékezés maradt. Erdély nélkül megnehezül az értelmezés, sok esetben nem konkrét művészeti formában nyilvánult meg az ideológia, hanem az együttélésben, a csoportok működésében, nem lehet az egész életművet leutánozni vagy továbbmenteni. Körösztös itt kiemelt egy idézetet Erdélytől: „kész van, ami készül”. A neoavantgárd nem mérhető a végcélban, csakis magában az alkotás folyamatában.
Az est lezárásaként a közönség segítségével idézték meg Erdély performanszait, a közönség soraiból kértek fel négy embert, hogy egy általuk először látott, négy hanggal játszó Erdély-verset olvassanak fel.
November 29-én megnyílt Lesenyei Márta Munkácsy-díjas és Vas megyei Prima-díjas Érdemes Művész kiállítása a Weöres Sándor Színház aulájában.
Lesenyei Márta Budapesten született 1930. január 13-án. A Dési Huber Körben, Gyenes Tamásnál kezdte tanulmányait. A Magyar Képzőművészeti Főiskolán Szabó Iván, Pátzay Pál, Beck András és Kisfaludi Strobl Zsigmond tanítványa volt 1949 és 1954 között, majd Budapesten, a Kmetty utcai Kernstock Műteremben dolgozott férjével, a szintén szobrász Kiss Sándorral. A ’80-as évektől Zsennyén él, a zsennyei művésztelep állandó résztvevője.
A kiállításmegnyitó Balogh János, Kovács Viki és Nagy-Bakonyi Boglárka, a Mágikus Mintha zenekar tagjainak produkciójával vette kezdetét, akik Márta tiszteletére Márti dalát adták elő. Az Oroszy Csaba képzőművész által megnyitott kiállítás válogatás egy szelíd lelkű szobrász életművéből és a nagyközönség elé még nem tárt alkotásaiból. „Lesenyei Márta szobrászművész munkássága jelenségének kortalanságában gyönyörködve évtizedek szorgalmát, számtalan elemelkedett kiállítást, köszöntőt, tudományos alaposságú méltatást, a szakma és a műértők egyöntetű rajongását, élet- és közterek ünnepélyes szobrászati megoldásait, díjak, elismerések, kitüntetések súlypontjait, vég nélküli barátkozásokat, életszerelmetességet, humorral átszőtt, visszahúzódó szerénységet, az alkotói akarat diadalát fedi” – kezdte a kiállító méltatását a képzőművész.
Ezt követően elárulta, hogy a kiállítás tervezésekor és összeállításakor arra törekedtek, hogy a nagyszámú alkotást felvonultató, impozáns életműből néhány könnyebben mozdítható műremeket mutathassanak be az érdeklődőknek – lehetőség szerint olyanokat, amelyek eddig csak Márta műtermében lapultak. Így kerültek kiállításra a nagyérdemű által még sosem látott rajzok, kisplasztikák és családtörténet közé rejtett személyes fotográfiák.
Márta a sajátos, rendkívül összetett magyar szobrászat letéteményese, ahol tapasztalata, irányultsága, mesterségbeli tudása egyetemes művészeti fundamentumon nyugszik. Nála nem választható el az élet és az alkotás misztériuma – hangzott el.
A 89 éves szobrászművész a feltűnést kerülve, szerényen ülte végig Oroszy Csaba méltató beszédét. Hasonló szellemben élte ez idáig az életét is; sosem szerette a nagyzolást. Derűs és kiegyensúlyozott asszony, aki mindig is hivatásként tekintett a szobrászatra, időről időre érzelemgazdag, szinte révült alkotásokat hozva létre.
Tenger-Szemben: e cím alatt gyűjtötték egy mederbe az irodalom legszebb és saját alkotásaik legkiemelkedőbb darabjait – Varga Richárd dalszerző és Kelemen Zoltán színművész. A Weöres Sándor Színház Stúdiószínpadán csütörtökön egy meghitt órán át ringatóztunk így, óceánban a költészet gyöngyszemeivel.
A filmekben ilyen tökéletes a tengerpart: mezítláb sétálva a homokban, a naplemente már feketeségbe hajlik át. A két előadó mögötti fekete függöny most az égbolt, az ingeik gyűrődéseiben hullámzó fény, mint vízcseppeken megtörő napsugár. Mi – a közönség – a túlpart vagyunk. Várjuk az érkező hullámokat: simogatnak, partot mosnak.
Varga Richárd, a Godot Workshop zenekar dalszerzője, saját dalait emeli az előadásba: énekel a hullámzó tengerről, Opheliáról és Pollockról is. Felcsendülnek régebbi dallamok is, mint a Szívfonál, vagy a slam poetry győztes szöveg aláfestéssel, a 30. A dalokban Kelemen Zoltán színművész szavalata a hullámtörés: a Tétova óda szerelmi fennköltsége mellé, mint pocsolyába dobott kavicstól a fröccsenés, érkezik a Kocsi-út az éjszakában sorainak megtört bizonytalansága. Shakespeare mellé Őszi chanson, a végtelenség élménye mellé Pilinszkyhálóban ragadt halai. Akkor és ott mi is tudjuk: „étek leszünk egy hatalmas halász asztalán”.
Fotó: Mészáros Zsolt (WSSZ)
Az előadás minden pillanata megidézi a háborgó tengert, a csillapodó hullámokat, a halovány horizontot annak minden elérhetetlenségével és magabiztosságával. Az irodalom legszebb alkotásait fogában tartva hozta át a túlsó partra Varga Richárd és Kelemen Zoltán. Mi úsztunk, ringtunk, benn tartottuk a levegőt, aztán partra szálltunk, levontuk a vitorlát.
