Erdély Miklós, a neoavantgárd játékmestere

Kovács Boglárka 2019. dec. 3. 0 0

A Késelés Villával novemberi rendezvényén Erdély Miklós alakja és az 1960-70-es évek Erdély köré épülő neoavantgárd művészete került nagyító alá. Az est moderátorai szokás szerint Vida Kamilla és Csete Soma voltak, és a már jól bevált Nyitott Műhelyben kapott otthont a program. A téma meghívott szakértőiként pedig Körösztös Gergő, Müllner András és Gelencsér Milán érkeztek.

Az estet egy-egy általuk választott Erdély-vers felolvasásával kezdték, majd meg is kapták az első, és talán legnehezebb kérdést:

Mit mondanátok, ha valaki megkérdezné tőletek, ki volt Erdély Miklós?

Ezt a szinte megválaszolhatatlan kérdést több oldalról járták körül, ami nem meglepő egy olyan személyiségnél, akinek életműve kiterjed az irodalom, a filmművészet, a festészet, a művészetpedagógia, a performanszok és happeningek területére is, ezért teljességében megfoghatatlan és továbbmenthetetlen. Talán ezért hangoztak el olyan gondolatok, hogy Erdélyben van valami transzcendentális, valami viharszerű, amivel hatalmas súlyú feladatot hagyott az utókorra, aminek a megfejtése nem veszélytelen. Ehhez kapcsolódva számomra az egyik legérdekesebb gondolat Körösztösé volt, az ő értelmezésében Erdély egy játékmester, a játék maga az életműve és a játékszabály, hogy minden mindennel összefügg, és ha bevezetődünk az életműbe, be kell szállnunk a játékba, ami valóban nem veszélytelen.

Fotó: Herr Martin

A teljesség megfoghatatlanságából következett az újabb kérdés: Ha a teljes életmű nem, akkor melyik része a leginkább továbbmenthető vagy kiemelhető?

Gelencsér szerint az Erdély életmű interdiszciplinaritása és a benne megfigyelhető „minden mindennel összefügg” elv miatt az életmű egy prizmává válik, ami minden ember figyelmét más irányba szórja. Mindenkinek más lesz a nagy totál, mindenkinek más összefüggések mentén áll össze, de feltétlenül összeáll. Müllner más szempontból közelítette meg a kérdést, szerinte nem is szükséges Erdélyről egy nagy, teljes monográfiát létrehozni, romantizálni a művészi egyéniséget. Leginkább azt hangsúlyozta ennek indoklásaként, hogy Erdély hálózata megfoghatatlan, közösségben dolgozott, nem egy magányos művész volt, emiatt nem totalizálható az életműve. Az utókor leginkább a kézzelfoghatóan fennmaradt alkotásaival, például írásaival vagy filmjeivel tud érdemben foglalkozni, hiszen a többi valójában nem összeszedhető, vagy nem teljesen. Körösztös is ehhez a gondolatkörhöz kapcsolódott, szerinte szemléletmódváltás szükséges Erdély kutatásához, gyakorlati szinten és közösségben kell vizsgálni. Az általa létrehozott és vezetett csoportok mind az ő ötletei és víziói alapján működtek, személye nélkül nem kutathatók elég hitelesen, ezért kénytelenek vagyunk elsődlegesen azok felé az alkotásai felé fordulni, amiket itt hagyott. Továbbá felhívták a figyelmet arra is, hogy Erdély lírája nagyon alulkutatott, aminek oka lehet, hogy szövegként kell értelmeznünk olyan alkotásokat amik nem csak szövegek, több síkba vonnak be, fotókkal, rádiózással, tudománnyal és mágikussággal kapcsolódnak össze, ami megnehezíti a hozzájuk való viszonyulást. Ugyanakkor ezáltal a költészet többre képes, mint korábban.

Ehhez a tudományos-mágikus vonalhoz kapcsolódva merült fel az a gondolat, miszerint csak Erdély korában volt-e költészeti igény, hogy a lírának része legyen egy másik tudományterület is (elsősorban a természettudomány), vagy ez jelen van a kortárs irodalomban is?

A beszélgetőpartnerek alapvetően egyetértettek abban, hogy egyértelműen jelen van a kortárs lírában a tudomány és főleg az igény a tudományos elemek használatára, de teljesen máshogy kell vizsgálnunk. Mára gyakran ez már csak egy séma, egy metafora halmaz, a tudományos kifejezések beemelésének gyakran nincs más funkciója, mint a költői ego növelése. Egyfajta díszítésként működik, vagy az érzékenységet akarja mélyíteni. Ezzel szemben Erdélynek mélyebb tudásra és szervesebb együttélésre volt szüksége a tudományokkal, egy saját autentikus egység kialakítására, hiszen nem volt minden információ könnyen hozzáférhető. Hiába mondhatjuk azt, hogy a tudomány nem tud az irodalomban teljes valójában mutatkozni, Erdélynek célja volt a tudomány működésének átültetése az irodalomba, a felfedezéseket átmenteni a nyelvbe. Számára ez egyfajta menekülési pálya is volt egy közegből, ahol nem lehetett szabadon alkotni, ahol nem akart mindenkire hasonlítani. Ugyanakkor az Erdély-életművet átjáró holisztikusság magába foglalja az igényt az irodalom és a tudomány közötti disszonancia és jelentésmódosulás feloldására, a diskurzusok közötti közvetítésre a nyelv segítségével, hiszen a végcél a létezés megértése. Ugyanakkor Gelencsér kiemelte, Erdély és a kortárs szerzők között tagadhatatlan a párhuzam információéhség és a cenzúrával szembefordulás szempontjából.

Fotó: Herr Martin

Erdély alakjáról és művészetéről nem tudunk a korszak nélkül gondolkodni. Ez pedig felveti a kérdést, hogy miért érthetik félre a fiatalok – akik nem éltek a Kádár-korszakban – a neoavantgárdot és Erdélyt, vagy miben változott meg a róla való gondolkodás?

Müllner hangsúlyozta, szerinte abszolút nem a személyes ismeretség az út a megértéséhez, nem így működik a hagyomány, ebben az esetben a nem ismerés nem jelent feltétlen hátrányt. A szerző maga is le akart számolni a hierarchikussággal, a költői pozíció kitüntetettségével. Gelencsér arra hívta fel a figyelmet, hogy a kultuszán kívülről való megközelítés tulajdonképpen egyfajta helyzeti előnyt is eredményezhet. A neoavantgárdra kultikusság és személyi mítosz telepedett, előértelmezést kapunk Erdélyhez, mert a híre megelőzi, és erre ő maga is tudatosan figyelt. Körösztös hozzátette, talán még pontosabb is az a fajta értelmezés, amihez nem kapcsolódik személyes tapasztalat. Azzal indokolta gondolatát, hogy az Erdély-életmű olyan monumentális és akkora súlya van, hogy előismeret nélkül is behúz. Megmutatja a közeg, a politika, a nyilvános tér működését, a csoportok belső problematikusságát, beleértve magának Erdély személyének a problematikusságát is.

Érdemes-e és hogyan lehetne kimozdítani Erdélyt a szubkulturalitásából?

A neoavantgárd és az Erdély-életmű értelmezéséhez egy olyan belső passzió szükséges, ami akaratlanul is egy belterjes, egymás közti párbeszédet alakít ki, az iskolában alkalmazott pedagógiai módszerek nem alakítják ki az avantgárdhoz szükséges reflektív értelmezési-befogadási stratégiát. A beszélgetés résztvevői ugyanakkor egyetértettek abban, hogy a kérdés, lehetséges-e, viszont ami biztos, hogy fontos a kimozdítás. Egyfelől mert a neoavantgárd kiszabadítása a belterjes értelmezési szférából átvezetés lenne a posztmodern értelmezésére, másrészt pedig Erdély megértése jó alap lenne a demokratizálódásra az irodalomoktatásban. Ehhez azonban megfelelő pedagógiai módszerek szükségesek, a konvencionalitástól való megszabadulás, helyette kreatív folyamatokon keresztül be kell vonódni, ez vezethet el a megszólíthatósághoz, ezen keresztül a megértéshez. Ugyanakkor Müllner hozzátette, a művészeti piacnak van egyfajta lezártsága, ami nem fogadja be könnyen a konceptualitást, ami jellemzi az Erdély-életmű nagy részét, kérdés, hogy meg kell-e felelni annak a kihívásnak, hogy tömegkulturális dolgot csináljunk a neoavantgárd mozgalomból.

Konszenzuális dolognak tekinthetjük az irodalom intermediális és interdiszciplináris értelmezését is, ami felveti a kérdést, jó alap lenne ez Erdély értelmezéséhez is?

Körösztös szerint Erdély holizmusával és különböző mátrixok egymásra olvasásával eltér korunk trendjeitől, máshogy nyúl az intermedialitáshoz és az interdiszciplinaritáshoz, más szociális-kulturális közegbe van ágyazva, sokkal mélyebbre jut, ezért sem lehet jól megidézni. Müllner hozzátette, annak ellenére, hogy Erdélyre jellemző az interdiszciplinaritás, hierarchizál a művészeti ágak között, a filmet tartotta a legalkalmasabbnak a „minden megmozgatásához”. A kreativitását, a szituációfelismerését, a figyelem megosztását lehetne átemelni a kortárs művészetoktatásba, de ez csak kreatív módszerekkel lehetséges, direkt oktatással nem. Gelencsér erre reflektálva kiemelte, érdemes lehetne eltanulni, átadni Erdély kreativitásfelfogását, a határidő és a külső nyomás nem serkenti a kreativitást, a kreativitás nem egyenlő az aktivitással.

Fotó: Herr Martin

A három meghívott vendég felolvasott egy-egy újabb Erdély-verset, ami után Müllner megjegyezte, részben hazugság számos versét felolvasni, mert nem önmagukban léteznek, akciók, happeningek részei voltak eredetileg.

Az ezt követő kérdéskörben azt boncolgatták, hogy ha elfogadjuk a megközelítést, miszerint Erdély provokál és lázad, ezt mennyiben tekinthetjük egy művészetpolitikai elvnek és mennyiben egy saját underground szubkultúra kiépítésének?

Elhangzott, hogy nem lehet underground szubkultúrából egyértelműen politikai álláspontot képviselni, de egy szükségszerű döntés kérdése a mozgalmiság vagy a saját kialakított körhöz szólás. Ugyanakkor politikai töltete van annak is, ha valaki nem tagozódik be a kor politikai szférájába, az ellenállás önmagában is állásfoglalás. A holokauszt utáni korszakban szinte bárki, aki művész és autentikus marad az provokátorrá válik, a politikai vonatkozás folyamatosan jelen van.

A beszélgetés utolsó kérdése arra irányult, miért volt evidencia Erdély halála után, hogy emlékezés követi, és nem a folytatás, az általa létrehozott kreatív közösségek fenntartása.

Erre az egyik válasz a posztmodern, 1986 nem csak Erdély halálának az éve, hanem a posztmodern születésének is, ami maga alá gyűri a neoavantgárdot. Emellett elzárt szubkultúra volt, sokaknak inkább kiindulópontot jelentett ezután, ideológia és intézmények maradtak Erdély után, a folytatás helyett anekdotikus emlékezés maradt. Erdély nélkül megnehezül az értelmezés, sok esetben nem konkrét művészeti formában nyilvánult meg az ideológia, hanem az együttélésben, a csoportok működésében, nem lehet az egész életművet leutánozni vagy továbbmenteni. Körösztös itt kiemelt egy idézetet Erdélytől: „kész van, ami készül”. A neoavantgárd nem mérhető a végcélban, csakis magában az alkotás folyamatában.

Az est lezárásaként a közönség segítségével idézték meg Erdély performanszait, a közönség soraiból kértek fel négy embert, hogy egy általuk először látott, négy hanggal játszó Erdély-verset olvassanak fel.

Fotó: Herr Martin

Kiemelt kép: Herr Martin

Tags: Csete Soma, Erdély Miklós, neoavantgárd, Nyitott műhely, Vida Kamilla Categories: IRODALOM
Related Posts