2018-ban olyan fiatalokkal készítettem interjút, akik a polgárháború eseményeit nem a hírekből ismerik, hanem testközelből tapasztalták meg. Azóta eltelt két év, de a címben is említett országban még mindig nem teljes a béke, sőt. Legutóbb 2020 februárjában bombázta a kormány az orosz haderő bevonásával az észak-nyugati területeket, nem kímélve a civil lakosságot, áprilisban pedig pokolgép robbant a jelenleg a török hadsereg felügyelete alatt álló Aleppó városában – számolt be róla több nemzetközi hírportál.
A helyszín a főváros, Damaszkusz, Aleppó és Homsz, a szereplők pedig a városból származó diákok, akik jelenleg államközi ösztöndíjjal tanulnak Magyarországon, továbbá egy angol tanárnő, aki ma is Szíriában él és dolgozik.
A cikk nem foglal állást, nem alkot véleményt, csupán négy fiatal életét kívánja bemutatni a háború előtt és alatt, és azt a valóságot, amit talán még a híradásokból sem ismerhetünk. Kérésükre nevük nem szerepel. Hálás vagyok nekik az interjúban való közreműködésükért.
Előzmények
A szíriai polgárháború 2011 márciusában kezdődött kormányellenes demonstrációkkal, a tunéziai események hatására. Az emberek a jelenlegi politikai elit öncélú hatalomgyakorlása ellen tiltakozva vonultak utcára, de a demonstrálók kezdetben csak reformokat követeltek, nem rezsimváltást. A kormány erőszakos beavatkozása miatt a tüntetések zavargássá fajultak, majd a rendőrség éles lőszerrel lőtt az emberekre, a lázongások gyorsabb elfojtása érdekében pedig harckocsikat is bevetettek.
Damaszkusz, Szíria fővárosa
A folyton pezsgő főváros, amely nemcsak a helyiek, de a külföldi turisták kedvelt helye is volt, 2011 után elcsendesült. Erről számolt be M., aki 2017 szeptemberében érkezett Magyarországra ösztöndíjasként.
Milyen volt az élet a háború előtt, és miben változott meg a krízist követően?
Egyetemista voltam, amikor a válság kirobbant. A polgárháború előtt a Damaszkuszi Egyetemen tanultam, ahol a barátaimmal minden napot élveztünk, akkor mentünk el otthonról, amikor csak akartunk. Damaszkusz utcái mindig biztonságosak voltak, tele élettel, még éjfél után is. Főleg a város bizonyos részei, mint például Shaalan vagy Midan, melyek a finom ételeiről és a jó kávézóiról voltak híresek.
A válság kirobbanása után azonban minden megváltozott, Damaszkusz alvó várossá vált, a korábban nyüzsgő főváros utcái elkezdtek kiürülni este 7 óra után. Mindenki rettegett a rablóktól és az emberkereskedőktől.
Az iskolák, boltok, kávéházak sorra zártak be délután, és mindenki hazament a saját biztonsága érdekében. Ha én sem értem haza időben, a családom keresni kezdett és kérlelt, menjek haza. Nem volt szabad kijárás a krízist követően, az elektromosságot és a közvilágítást kikapcsolták, ezért a sötétben sokszor gyertyaláng mellett kellett tanulnom. Az emberek elkezdetek elem-, illetve LED-lámpákat használni, a gazdagabb családok pedig generátorokat vásároltak.
Damaszkuszban még ezekben a napokban is jobb volt helyzet, mint Aleppóban, ahol sokszor hónapokig nem volt elektromos áram.
A városban az emberek hamar alkalmazkodtak a helyzethez és elkezdtek háztömbönként nagy teljesítményű generátorokat vásárolni. Természetesen az üzemanyag ára egyre csak drágult, miután az olajmezőket az ISIS az irányítása alá vonta, és ezáltal megakadályozta a kormányt abban, hogy használja, illetve hasznot szerezzen a gázolajon és a benzinen. Valójában ez a támadás nem a kormányt, hanem minket, egyszerű embereket érintett.
Mi történt ezt követően? Hogyan reagáltak a lakosok?
Tüntetések kezdődtek a kormány ellen és mellett, végül az emberek már egymás ellen harcoltak, még az egyetemeken is. Sok barátság ment tönkre emiatt, és ha valaki semleges próbált maradni, megbélyegezték („szürkének” nevezték), így döntésre kényszerült mindenki, hogy melyik oldalra áll.
Ma már az emberek igyekeznek normális életet élni Damaszkuszban, megtanultak alkalmazkodni a helyzethez, még akkor is, ha a legsötétebb napjait éli a város, mivel a kormány minden területet katonai ellenőrzés alá vont. Például ha robbanás történik vagy lövéseket hallanak, pánik tör ki, de egy óra múlva mintha mi sem történt volna, mindenki megy a saját dolgára. Megszokták, hogy bármikor meghalhatnak.
Itt még mindig jobb a helyzet, mint egyes területeken, ahol megszállás alatt él a lakosság, élelem, tiszta ivóvíz, gyógyszerek és bármilyen ellátás nélkül. Háborús helyzet van lassan hét éve, és mai napig nem sikerült ezeket a területeket felszabadítani.
Miben érezhető még változás?
Rengeteg mindenben. A krízis kezdetén például blokkolva voltak a közösségi oldalak, de sokan feltörték, így ismét elérhetővé tették őket. Bár a Google nem mindig működik jól, például a Google Maps-et nem tudom Szíriában használni, de az Amazon és a Netflix sem érhető el.
A pénzmozgás korlátozva van, online nem tudok utalni külföldi országokba a szír számlámról, és nem is tudok fogadni vagy pénzt váltani, ez főleg az USA dollárra és az Euróra vonatkozik. Ennek oka, hogy a terrorizmus anyagi támogatottságát megakadályozza az állam.
Utazás terén is történtek változások. Sok külföldi légitársaság felbontotta a szerződését Szíriával, ezért a szír gépek nem landolhatnak külföldön, és a külföldi repülőgépek sem szállhatnak le Szíriában. Ha haza szeretnék utazni, valamelyik környező országban kell landolnom, és onnan autóval kell továbbindulnom. A legnagyobb probléma a szír állampolgárok számára még mindig a vízum, mert sok ország egyáltalán nem ad, vagy csak nagyon indokolt esetben, de ahhoz különféle igazolások beszerzése szükséges.
Mik a terveid a jövőre nézve?
Az álmom a saját otthon, de mint a legtöbben, én is arra várok, hogy vége legyen a véres háborúnak, nem akarok senki oldalára állni és meghalni egy olyan ügy miatt, amelyben nem hiszek.
Addig is kihasználom a tanulás adta lehetőséget itt, Európában, különösen azért, hogy ha hazatérek, segítsek újjáépíteni az országot és a társadalmat. Egyelőre a legnagyobb vágyam, hogy a családomat is biztonságos helyen tudhassam, de ez szinte lehetetlen. Szerencsére a rokonaim közül még nem volt áldozat.
Mi volt a legveszélyesebb dolog, amely otthon ért téged a háború idején?
Rengeteg veszélyes dolog történt velem a polgárháború alatt, sokszor a robbanások miatt hozzám közel törmelékek hullottak le, de hála Istennek, nem rám estek. Többször volt, hogy elkaptak az utcán. Ilyenkor nagyon megvertek vagy meggyötörtek, de ezeket is túléltem.
Mint egyedüli gyermek azonban, ha hazamegyek, azonnal besoroznak és a frontra visznek. Sokan vesztik életüket, mivel a kiképzés ideje olyan rövid, hogy nem tanulják meg az újoncok, hogyan kell túlélni.
M. jelenleg is Magyarországon él, és mint PhD hallgató folytat tanulmányokat.
Aleppó, a bombák földje
A város ostroma 2012-ben kezdődött és 2016-ig tartott, a polgárháború hatása mégis érezhető napjainkban is, a robbantások mindennaposak a lakosság életében. Erről kérdeztem F-et, akinek az otthona Aleppó.
Milyennek láttad Szíriát korábban?
Szíria a háború előtt csodás hely volt, minden elérhető és olcsó volt. Mindenki szabadon utazhatott az országban, anélkül, hogy ellenőrizték volna. Ma már a házból sem lehet kilépni, ha nincsenek nálunk a papírjaink, mivel minden sarkon katonai ellenőrzési pontokat állítottak fel.
Milyen most a helyzet?
Nagyon rossz. Szomorú vagyok, hogy az emberek legnagyobb vágya Aleppóban az, hogy egyetlen napot eltöltsenek fegyverropogás és bombák robbanása nélkül, vagy hogy legyen elektromosság és tiszta ivóvizük.
Naponta átlagosan ötven bomba is robbanhat, amely miatt sokan életüket vesztik, így amikor valaki elmegy otthonról, akár dolgozni, úgy búcsúzik, mintha örökre menne. 2017 óta valamelyest javult a helyzet, a városon belüli összecsapások megszűntek, az emberek ezért elkezdtek remélni és újjáépíteni a lerombolt otthonaikat, épületeket. A város elkezdett élni.
Az utazás is nehezebb 2011 óta. A polgárháború előtt szabadabban utazhattunk, most a környező országokba is vízum szükséges. Ha szeretnék Magyarországról hazautazni, Libanonig tudok repülőgéppel eljutni, de 24 vagy 48 órán belül el kell hagynom az országot. Ez az egyetlen ország, ahol még vízum nélkül tartózkodhatok, de ebben az esetben is maximum 48 óráig. Innen autóval indulok tovább, de az út rendkívül veszélyes, sokszor félek, nem érek haza élve.
Mi volt számodra a legrosszabb élmény?
Eljöttem otthonról, hogy 2017 februárjában megkezdjem a tanulmányaimat Magyarországon. A legrosszabb számomra, hogy a családomat hátra kellett hagynom, de ők nem is akarnák elhagyni az országot, hiszen mindenünk ott van. A családi gyár 14 éve üzemel, ez az egyetlen bevételi forrásunk, a nővérem pedig sikeres bankár, nem hagyná félbe a karrierjét. Ahol dolgozik, nagyon veszélyes, bármikor lelőhetik, de úgy véli, ez most már az élete, meg kell tanulnia elfogadni a helyzetet.
Hogyan látod a jövődet? Gondolkodsz a hazatérésről?
Félek visszamenni. Szeretnék, de nem akarok katona lenni, el sem tudom magam képzelni, hogy fegyvert tartsak a kezemben. Ha van rá esélyem, itt maradok, elkezdem a PhD tanulmányaimat. A polgárháború előtt is volt kötelező katonaság a fiúknak, de csak másfél évre, és elég volt a tanulmányok befejezése után teljesíteni a szolgálatot. Jelenleg 18 éves kortól kötelező (45 éves korig), nem lehet alóla kibújni. Félek, mert sok barátom, szomszédom halt meg a fronton.
Igyekszem kihasználni a lehetőségeimet, de bármikor történhet valami. Legutóbb, amikor otthon voltam és az egyetemen a papírmunkát intéztem a magyarországi ösztöndíjamhoz, egy rakéta szállt el az épület felett, és a tető beomlott, így a törmelék rám esett. Sikerült könnyebb sérülésekkel megúsznom.
A következő alkalommal, amikor hazautaztam, a bátyámmal tartottunk az otthonunk felé, amikor a mellettünk lévő utcába becsapódott egy eltévedt rakéta és lerombolt mindent. Az autónk felborult, de nem sérültünk meg komolyabban, viszont az épületben öt család vesztette életét.
F. diplomájának megszerzését követően Budapesten szerzett mérnöki állást.
Egy „külső” szem
Egy jelenleg is Aleppóban élő és dolgozó tanárnőt kérdeztem a háborúról, aki ennek kapcsán a nők munkában betöltött szerepének változásáról és az oktatás helyzetéről mesélt.
Milyen a nők helyzete Szíriában?
A nők jelenleg előtérbe kerülnek, mivel nagyon sok férfi a fronton harcol vagy külföldre ment. Azt mondhatom, a helyzet javult, szélesebb szerepkörben mozognak, például már vannak női taxisofőrök is.
Tanárként hogyan látod a helyzetet?
Az oktatás 2011 óta egyre csak romlik. Rosszabb, mint ahogyan elképzeltem. Nyolc éve dolgozom tanárként – angolt oktatok. Két évvel a háború előtt kezdtem a pályámat, így látom, milyen volt a helyzet előtte, és azt is, milyen mértékben romlott. Nincsenek könyvek, nincs hely az iskolában. Egy osztály létszáma elérheti akár a 75 főt is, ennyi diákra nehéz tanárként odafigyelni. Ennek az az oka, hogy sok iskola bezárt, és két-három intézményt is összevontak. Nem tudom, hogyan lehetne ezt orvosolni a jelenlegi helyzetben.
Már nem dolgozom az iskolában, mivel az összeomlott. Sokan azt javasolják, menjek külföldre tanítani, de hogyan, amikor a népesség egyre csak fogy és lassan nem maradnak tanárok sem? Nőként is szükség van rám, hiszen sok férfi kollégám a fronton harcol.
Homsz, a kezdet városa
2011-ben Homsz ostromával kezdődött a polgárháború, amikor a békés tüntetők összecsapásba keveredtek a katonasággal, akik tankokkal vették körbe a várost. Egy, a konfliktust megelőzően itt élő, ám jelenleg Magyarországon tanuló fiatalt, B.-t kérdeztem az eseményekről.
Mesélj kérlek Szíriáról, hogy milyen volt a polgárháború kitörése előtt. Hogyan változott meg az élet Homszban?
Az élet 2011 előtt teljesen más volt. Szíriába közel ötmillió ember látogatott évente. A helyiek, muszlimok, keresztények és egyéb vallásúak békében éltek egymás mellett, nem volt köztük konfliktus. Néhányan azonban elégedetlenek voltak és próbálták megdönteni a hatalmat, a tüntetésekből zavargások lettek, amik állandóvá váltak. Ennek a hatását érezhetjük ma is. Bár a helyzet javulni látszik.
A polgárháború után a turizmus, és ezzel a gazdaság is nagyon visszaesett: egy mai átlagfizetés nem elegendő egy család számára, sokan a létminimum alatt élnek.
Az oktatás is romlott, 18 évesen mindenki hadköteles, így sokaknak esélye sincs arra, hogy befejezzék a tanulmányaikat, és sokan vannak, akik életüket vesztik az öngyilkos merényletekben. Én is sok barátomat veszítettem el, főleg bombatámadások során.
Mennyire veszélyes Homszban a helyzet?
Most már talán jobb a helyzet, de 2015-ben történt egy bombatámadás (öngyilkos merénylet) közel a házamhoz az éjszaka közepén. Csak egy nagy robbanást hallottam, a detonációtól betörtek az ablakok, nem is fogtam fel, mi történt. Kirohantam a szobámból, hogy ellenőrizzem, a szüleim a lenti szinten jól vannak-e. Ahogyan futottam le a lépcsőn, átgázoltam az üvegszilánkokon, így a lábamból ömlött a vér, de én csak anyáékra tudtam gondolni, akik megriadtak a sok vér láttán.
Mik a terveid az egyetem befejezését követően?
A családom hiánya és a hazám szeretete erősebb annál, hogy féljek visszatérni a tanulmányaim befejeztével. Azonban, ha van lehetőségem, szeretném a PhD-t Magyarországon befejezni. Remélem, a helyzet hamarosan rendeződik és hazatérhetek, hogy újjáépítsük az országot.
B. ez év decemberében fejezi be PhD tanulmányait.
Abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy a DUE Médiahálózat zsűrije, amely Magyarország második legnagyobb újságíró-szervezete, a pályázatomnak ítélte a 2018-as Ifjúsági Sajtódíjat a 25. jubileumi Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon, Budapesten.
DUE Ifjúsági Sajtófesztivál 2018
Kiemelt kép: BBC
