A búcsú mindig nehéz, de kevésbé fájó, ha az utolsó pillanatot is kiélvezzük. Mi is így tettünk a Művészetek Völgyének zárónapján, és belevetettük magunkat egy forró és esős vasárnapba. Völgyjelentés és összefoglaló benyomások következnek – idén utoljára.
Az utolsó vásáros forgatagban a szedelődzködő árusoktól is búcsút vettünk és elindultunk Taliándörögdre, hogy megnézzük az SZFE színészhallgatói által színpadra állított Brecht-darabot, az Arturo Ui feltartóztatható felemelkedését, amit a rendkívül egyedi Globe Színház archaikus tereiben adtak elő. A Nagy Márk hallgató által rendezett és el is játszott darab egy allegorikus és leegyszerűsített gengszter- és felemelkedéstörténet. Az első percek nehezen indultak, akadozott a kommunikáció a szereplőgárda között, valami nagyon nem működött. Majdnem távozni készültünk az egyébként is nagyon meleg színházból, amikor történt valami: elkezdett érdekes lenni, elszállt a feszültség és élveztük, amit láttunk.A történet alapvetése szerint a zsarnokok legyőzhetőek, csak éppen szerencséjük és az egyéni gyávaságok megágyaznak töretlen útjaiknak. Arturo Ui is sebezhetetlen, útjába állókra gyors halál vár. Ő annak a visszatérő fenevadnak az archetípusa, aki a védelem és biztonság maszkjában dönt igába országokat, milliókat.
Dörögd után újra tömött Csigabusz Kapolcsig, ahol búcsúzóul megnéztük a talán poszt-avantgárd 51-es körzetet, ami a tavalyi évhez képest kissé csalódás volt: kevésbé izgalmas installációk készültek idén. Estére a Panoráma Színpad záró koncertjével, a Budapest Bárral szerettük volna utoljára kimulatni magunkat, amikor jött a vihar: dörögve, olykor nappali fénybe borítva a völgyet, leszakadt az eső és elmosta a maradék népet, rengetegen menekültek le a nagyszínpad dombjáról, mi is úgy döntöttünk, hogy nem vagyunk elég acélosak, hogy kivárjuk a dolgok végét. Később megtudjuk, hogy ez nagy hiba volt, mert a koncertet mégis megtartották.
Az utolsó órákra nemcsak a vihar, hanem a fesztiválfáradtság is utolért bennünket, így elégedetten és ellustulva, egy utolsó stoppal (első esetben állt meg az első autó) hazatértünk Monostorapátiba. A velünk utazó kisfiú azt kérte tőlem, amikor megtudta, hogy írok a Völgyről, írjam bele az utcazenészeket, ugyanis ő is közéjük tartozik: beleírom őket, akik kitörölhetetlenül részei a Művészetek Völgyének, hála nekik!
Kutyabarátság
Van-e olyan dolog, ami nagyon jellemző a Művészetek Völgyére, de keveset hallunk róla? Igen, egyértelműen ilyen kutyabarát volta. Nem tudok visszaemlékezni, hogy láttam-e fesztiválon vagy nagy eseményen ennyi négylábút, de azt hiszem, hogy tavalyhoz képest is nőtt az ebek száma. A fesztivál már hivatalosan is kutyabarát, több helyszínen kedveskednek a gazdiknak és kedvenceiknek friss vízzel. A kutyákra pedig átragad az emberek nyugalma, de ahol a helyzet engedi, ott gyakran láthatunk egymást kergető, jókedvű kutyusokat.
Az állatok által termelt hulladék problémáját is sikerült valahogyan megoldani. Előfordul olykor egy-egy kutyaakna, de nem ez a jellemző. A nagy és természet közeli helyszín, illetve a felelős és embertársaik irányába is figyelmes állattartók kettőse garantálja, hogy nagy probléma ne lehessen a különösen sok kutyából.
Emberbarátság
A Művészetek Völgye az évtizedek során sokat változott. Felnőtt fejjel már az utolsó, nagyszínpados „paradigmaváltás” után jártam a Völgyben, de vannak olyan esszenciák, amik majdnem fontosabbak, mint a programok rendező elve vagy a helyszínek koncepciója.
Akár a Csigabusz-élmények, akár a stoppolások kalandjai, vagy csak a véletlenszerű völgybarátságok valamelyik udvarban, mind-mind olyan benyomásokat nyújtanak, amik visszavezetnek az emberekbe vetett bizalom felé. Lehetséges, hogy elsősorban az ország vájt fülű krémje érkezik évről-évre ide, mindenesetre az emberanyagra nem lehet panasz. Az itt megfordulók vagy átutazók többsége érdek nélkül segíti a másikat, nincsen tolakodás, idegeskedés, gonosz indulat: össze sem lehet mérni olyan helyekkel, ahol Pumped Gabók és hölgytársaik rajzanak; ráadásul szép nőkből és férfiakból a Völgyben sincs hiány: az egyetlen különbség az, hogy az ide érkezők többsége valószínűleg nem vállal közösséget a felszínességgel.
Kézművesek és áraik
Bár sokak lenézik a vásári virtust, én kimondottan szeretek beszélgetni és alkudozni a forgatag kézműveseivel. Többségük elhivatott ember, mindegyiküknek egyedi története van, ritkán jutottak egyenes úton a művészetek közelébe. Már első este mély és kedves beszélgetésbe elegyedtünk Szegedi Katalin illusztrátorral (akinek egyedi és finom képei élő kiegészítéseket nyújtanak az általa jegyzett gyerekkönyveknek), de egy „névtelen” ékszerkészítő is sátrába fogadott bennünket, amikor leesett a vasárnapi nagy eső.
És milyenek a kézművesek portékáinak árai? Sokszor valóban túlárazottak, de ha értő szemmel szétválasztjuk a bóvlit és a valódit, akkor kincsekre lelhetünk. Ráadásul az itt vásárolt termékek nem a tömeggyártás szüleményei, hanem túlnyomó többségben kézzel készített darabok, így sok esetben a valóban magas ár is érthető. Az étkezéssel kapcsolatban is érheti kifogás az árakat, ennek oka valószínűleg a magas járulékos költségek, igaz, ez a vásárlót nem igazán vigasztalja.
Reál és ideál
Ha valaki bevallottan szeret egy eseményt, egy helyet, vagy egy olyan érzést, amit a kapolcsi Művészetek Völgye tartogat, akkor egyértelműen jogos az elfogultság vádja: a szerelmes utazó elfogadja szerelme tárgyának hibáit is, és alig várja, hogy újra útra- és visszatérhessen. Így vagyok én is a Völggyel. Látom a hibáit, a milliónyi fogaskerék egy-egy elakadását, de az összképben hasonlóvá válnak ezek a megbicsaklások egy olyan régi bakelitlemez karcaihoz, amit már rongyosra hallgattunk: itt-ott hamiskássá válhat, de a ragaszkodás majdhogynem örök.
A tudósítónak ez az elfogultság problémát jelent. A személyes benyomások és az áttekinthetetlenül sok program lehetetlenné teszi, hogy átfogó vagy objektív képet nyújtson át az újságíró, így legfeljebb egy-egy nap hiányos metszetére és mozaikjára vállalkozhat; félúton a realizmus és az idealizmus között, minden nap picit teljesebben.
