„A történelmet a győztesek írják” – tartja a mondás. Iskolai tanulmányainknak köszönhetően bárki fel tudja sorolni a híres hadvezéreket, győztes csatákat. De kik voltak azok, akiknek mindezeket az információkat köszönhetjük? Sok esetben megfeledkezünk róla, mennyire fontos azon személyek munkája, akik közvetítik számunkra, akár századokon átívelően a történelem folyásának eseményeit.
Honnan ismernénk a görög-perzsa háború minden egyes apró részletét, ha nem lett volna Hérodotosz. A történelmi tényszerűséget egészíti ki a művészet, aminek segítségével az alkotók olyan egyetemes érzelmeket fejeznek ki, melyek minden érintett emberben ott lapulnak. Melyik magyar ne érezne büszkeséget Tinódi Egri summáját hallgatva vagy ki ne érezné tragikumát Gericault Medúza tutaja című alkotásának? Ez csak pár példa arra, hogyan reagálnak az érzelmeket könnyebben kifejező művészek a háború eseményeire.
A háború, amely véget vet minden háborúnak
Az I. világháború minden bizonnyal nem mozgatott volna meg annyi embert a propaganda nélkül. A katonák toborzásának meghatározó lépése volt a háború irreális idealizálása. Ennek köszönhetően tömegek ezrei vonultak be, s aki nem felelt meg az elvárásoknak ott segédkezett, ahol lehetett. A sajtóhadiszállás alá tartozó képzőművészek is a propaganda részét képezték. Ennek a csoportnak a feladata volt a hátországok tudósítása a frontról s természetesen a háború nemesi értékeinek hangsúlyozása. Kezdetben feladataik közé tartozott a dicsőséges jelenetek, kiemelkedő hősök személyének megörökítése. Ez nem volt egyszerű, hiszen a folyamatosan mozgásban levő csapatokkal kevés idő jutott a grafikák megrajzolására. Segítségképpen a Monarchia seregei körében, a hadszíntér közelében ideiglenes művészkolóniákat hoztak létre, ahol kedvezőbb körülmények között alkothattak, ám cserébe kéthetente új műveket kellett beszolgáltatni a bécsi Hadilevéltárnak. Mivel a háttérben tevékenykedő művészek kevés eseményt láttak a véresen folyó harcokból, alkotásaik inkább az elnémult, harctól megfáradt helyszíneket mutatják be, megteremtve ezzel a háborús csendéletet.
Bár a művészeknek jó esetben minden téren szabadságuk van alkotásuk létrehozásában, a sajtóhadiszállás tagjainak a háború dicsőségét kellett hangoztatni, a rengeteg katona értelmetlen halála ellenére.
A kiábrándulás kezdete
Ahogy teltek a gránátoktól zengő évek, a hátországokban is szinte mindenki személyesen kezdte megtapasztalni a háború borzalmait. A fronton átélt eseményeket számos művész csak évekkel később volt képes feldolgozni és megmutatni, milyen is volt valójában a ’dicsőséges’ háború. Művészetük lassan átalakult egy háborúellenes propagandává, melyben egyre többször jelentek meg a szenvedés, a halál különféle allegóriái. A fronton készített alkotásaikra jellemző visszafojtott szubjektivitást képviselő, egyszerű kompozíciókat leváltották a harcok borzalmait felvonultató szimbolikus sorozatok. A háború magasztos eszméjét, az utolsó ítélet kínokkal teli jóslataira cserélték.
Az illúzióvesztés ezen fokát élte át a német Otto Dix is, aki miután visszatért a frontról, műveiben erősen hangsúlyozta a háború értelmetlenségét és katasztrofális hatásait. Az itt ért traumák hosszú évtizedeken keresztül kísértették. 1923-ban fejezte be A lövészárok című alkotását, mely mind a háború okozta fizikai és lelki összeomlás bemutatására hivatott. A későbbi években kitartóan tiltakozott a háború embertelensége elleni művei segítségével.
Ezt a kiábrándulást tekinthetjük egyfajta fordulópontnak, a művészek kezdték elveszteni a kezdeti lángoló lelkesedést a harcok iránt, elkezdték megkérdőjelezni a szélsőséges nacionalizmust s ez ahhoz vezetett, hogy – bűnrészességük által vezérelve – támogatni kezdték az erőszak és háború elleni mozgalmakat. Ennek eredményeképpen a 20. században a művészet a pacifista törekvések egyik fegyverévé vált.
A második világháború új haditechnikákat hozott magával, a harcok már nem csak a frontokon folytak, hanem a városokban is. A ledobott bombák miatt sehol, senki nem volt biztonságban. Ennek ellenére a művészek minél közelebb szerettek volna lenni a frontokhoz, a realisztikusabb ábrázolásmód érdekében. A brit kormány, a harctéren tevékenykedő művészek segítésére 1939-ben létrehozta a Háborús Művészek Tanácsadói Testületét (WAAC). Természetesen a védelem mellett, nem titkolt cél volt az alkotások ellenőrzése és cenzúrája. Mivel még mindig elevenen élt az emberekben az első világháború borzalma, a testület tagjai próbálták megválogatni a kiállításra váró háborús alkotásokat. (Még az I. világháborúban ilyen felülbírálásnak esett áldozatául Nevinson Paths of glory című festménye is. Tiltakozásképpen egy későbbi kiállításán hatalmas ’CENSORED’ felirattal takarta el az elhunyt katonákat ábrázoló alkotást.)
Mindezek ellenére nem tűnt el teljesen a háborút, a hősöket méltató, és a bevonulásra bíztató művészek csoportja sem. Németországban az önfeláldozó katona idealisztikus képének megteremtésében nagy szerepe volt Kunst dem Volke (A nép művészete) magazinnak. Jellemzően ezek az ábrázolások erősen dinamikusak, a katonák erényeit mutatják be.
A század második felének legkiemelkedőbb háborúellenes arcai John Lennon és Yoko Ono voltak, akik számos művészeti irányzatot felhasználva hatalmas tömegeket mozgattak meg akcióikkal. Ezek közül az egyik demonstrációjuk a Hair peace, bed peace happening volt. A performanszművészeten alapuló Bed-in tiltakozássorozat lényege az, hogy a művész napokig nem hagyja el az ágyát. Lennon és Ono mindezt a saját nászútjuk során tették meg különböző városokban. Ezen út során vették fel egy quebeci hotelben Lennon Give peace a chance című dalát, mely méltán nevezhető a háború elleni propaganda egyik himnuszának.
Mindennapjaink háborúja
A közösségi médiában szinte fél percenként olvasható egy újabb hír a lassan egy hónapja zajló orosz-ukrán háborúról. Ezek között elvétve megtalálni kortárs művészek, múzeumok és galériák véleményét az eseményekkel kapcsolatban. Míg a világ nagyobb része arra törekszik, hogy minél jobban izolálja Oroszországot, addig Szántó Attila, New Yorkban élő művészeti kommunikációs szakember hangsúlyozta, nem feltétlenül jó döntés elvágni az orosz művészekkel való kapcsolatokat, hiszen az alkotás egy közös híd, ami a közös értékek hangsúlyozását segítheti. Bár már történtek kihátrálások, hiszen az ez évi Velencei Biennálén már visszamondták részvételüket az orosz képzőművészek.
A Tretyjakov Galéria is visszafogottan fejezte ki támogatását a háború ellen az instagramon. A képen Vaszilij Verescsagin A háború apoteózisa műve szerepel. A 24.hu megjegyzi, hogy a festmény ajánlása eképpen szól: „A múlt, a jelen és a jövő hódítóinak.” – utalva ezzel a háború okozta embertömegek értelmetlen halálára.
De nem csak Oroszországban, Magyarországon is jelent meg kósza ’művészeti’ alkotás. A graffiti a filatorigáti HÉV megállónál található. De nem ez az egyetlen mű, ami képviseli a street art ’csendes’ tiltakozását a háború ellen. Például Kolodko Mihály, aki miniatűr gerillaszobrairól ismert, újabb művével a Kígyó-szigetek mártírjai előtt tiszteleg. Alkotása egy hatalmas kő ujj, melynek tetején egy apró bronz hajót helyezett el, melyben Putyin orosz elnök ül. A hatalmas ujj az ukránok hősies bátorságát reprezentálja, mely mellett eltörpül egy magas pozícióban levő személy kicsinyes hataloméhsége.
Természetesen a nagyobb hanggal rendelkező háborúellenes vélemények mellett vannak olyanok, akik nyíltan támogatják a harcokat. Feltehetően törést okoz Valerij Gergijev karmester karrierjében a tény, hogy kapcsolatai lévén nem ítélte el nyíltan a háborút. Miután a művész többszöri felszólításra sem fejezte ki ellenszenvét, számos európai helyszín, köztük Edinburgh is (ami nem mellesleg Kijev egyik testvérvárosa) visszamondta Gergijev előadásait, az ukrán lakossággal való szimpátia jegyében.
A történelem során számos esetben felvetődött a kérdés, mi haszna van egy művészeknek a fronton. Erre választ Edward Ardizzone brit háborús alkotó munkássága adhat, aki a II. világháború pillanatait örökítette meg. Alkotásai megmutatják, hogy szüksége van olyan közvetítőkre, akik érzelmekkel teli válaszokat adnak a háború szörnyűségeire.
