Április 14-től, 60 év után újra Csontváry Kosztka Tivadar festményeit láthatjuk a
Szépművészeti Múzeumban. A festő 170. születési évfordulója alkalmából a múzeum
feleleveníteni a magyar festészet excentrikus alakjának munkásságát, és a mögötte rejlő
egyént, világszemléletét és egyedi hitvallását, melyek sokat segítenek sajátos műveinek
megértésében.
Csontváry Kosztka Tivadar nevét nem kell bemutatni a magyar közönségnek. Irizáló színei, árnytalan formái és óriási perspektívái egyedülállóak hazai és minden bizonnyal nemzetközi viszonylatban is. 170. születési évfordulójára nyitott a Szépművészeti Múzeum kiállítást. Ez az életmű szempontjából rendkívül jelentős, mivel 60 éve láthattunk utoljára Csontváry-festményeket a hősök terei múzeumban. Ekkor Németh Lajos művészettörténész így nyilatkozott a festőről: „elérte hát, amit akart, amiért élt.” Valóban, Csontvárynak ez a mértékű (hazai) elismerés hiányzott a pályafutásából.
A tárlat képeit közösen a Magyar Nemzeti Galéria és a pécsi Janus Pannonius Múzeum szolgáltatta, e két intézmény őrzi a legnagyobb számban Csontváry alkotásait, illetve magángyűjteményből is került kiállításra néhány alkotás.
Ahogy belépünk az épület Ión-Pergamon Csarnokába, a tárlatnak helyet adó térbe, először átfogó képet kapunk a patikusból lett festő életútjáról, levelezéseiről és utazásairól. Utóbbi rendkívüli mértékben meghatározza Csontváry munkásságát, hiszen nyughatatlanul kereste a grandiózus panorámákat vagy – ahogy ő nevezte – látlatokat.
Kezdetek és elutasítás
Azonban, mint minden festő, ő is először tanulmányokat festett müncheni, párizsi és karlsruhei iskolákban. Müncheni korszakából modellekről készült erőteljes szénrajzokat láthatunk, melyeken alig észrevehető Csontváry későbbi, egyedi stílusa. Ahogy beljebb haladunk, már az ismerős Csontváry elevenedik meg előttünk, Castellammare tengerpartjai, Jajce vízesése, Athén templomromjai csalogatnak magukhoz. Ezen festményei azonban csupán próbálgatások voltak, felkészülés a legnagyobb energiájú látlat megfestéséhez. Végül ezt a motívumot a baalbeki naptemplomban fedezte fel, melynek harminc négyzetméteres vászna katartikusan hat a kiállítás legnagyobb terének központi falán.
Csontváry levelezései az életmű megértése tekintetében elengedhetetlen forrásként szolgálnak. A Keleti Gusztávhoz írt levelei, melyek közül láthatunk is egyet a tárlaton, többek között rávilágítanak arra, hogy Csontváry festői munkásságának kezdete egyáltalán nem volt sétagalopp. A Mintarajziskola igazgatójától elutasító szavakat kapott, mikor alkotói és tanulási szándékát kinyilatkoztatta.
Égi sugallat nyomán
A patikust azonban ez mégsem tántorította el, hiszen ekkorra már égi sugallatnak volt megtapasztalója, mely számára kijelentette: ő lesz a világ legnagyobb napútfestője, nagyobb Rafaelnél is. Csontváry ekkor 27 éves volt, ám komolyabban festeni – vagyis iskolákban – csupán 41 éves korában kezdett. Képeit tehát mindössze 15 év alatt alkotta meg.
„Ez a világ energia és művészettel párosult bölcselettel van szerkesztve, s egy szellemi erő által életre keltve.” (Csontváry, 1910). Csontváry világnézetét már festői munkássága előtt mélyen áthatották a transzcendens, már-már profetikus gondolatok, azonban vallása folytonos változásokon ment keresztül. Nem köteleződött el egy világvallás, sem ezoterikus irányzat mellett, mi több, a katolikus egyház és a korában népszerűvé vált teozófia tanait is elvetette, közel-keleti utazásait pedig mintha egyenesen azzal a célzattal tette volna, hogy a bibliai történetek hamisságát bebizonyítsa.
Ezzel szemben egész életében sajátos vallás kifejlesztésén dolgozott, melynek középpontjában a Nap és annak energiája állt. Innen ered a „napút” kifejezés is, ami tehát Csontváry esetében sokkal több a Föld Nap körül megtett útjáról, melynek kopernikuszi elméletét a festő idősebb korára egyenesen meg is cáfolt. A napút sokkal inkább szól a Nap sugaraiban érvényesülő mögöttes erőről, mely a földre érve különböző színekben és melegségekben csapódik ki. Csontváry a rózsaszínt és a pirosat tekintette a legnagyobb energiájú színeknek, nem véletlen, hogy e színek sok festményén – beleértve a legmonumentálisabbat, a Baalbeket – visszatükröződnek.
Örökség
Életében nem talált megértésre. Míg Párizsban elismerő szavak illették, hazai szinten gúnyos kritikák sokasága zúdult rá, pedig éppen arra vágyott, hogy országát a fejlődés útjára terelje alkotásaival és életfilozófiájával. Halála után azonban változott a megítélése. Gerlóczy Gedeon építésznek köszönhetően maradt fenn Csontváry hagyatéka, aki nem csak megmentette a képeket a pusztulástól, hanem fáradhatatlanul dolgozott megítélésük felvirágoztatásán.
Azóta monográfiák, kutatások és előadások tömkelege született a festő életéről és munkásságáról, nem is beszélve arról a tényről, hogy magyar viszonylatban a legmagasabb aukciós leütési árakat Csontváry festményei képviselik. Pilinszky János így jellemezte a festőt: „Színei élénkek, de valójában belülről izzanak, egy megjelölhetetlen, lokalizálhatatlan fényforrástól: az ártatlan mindentudás napjától, a lélek erejétől. […] sajátos panteizmusa bűvöletében él – annak prófétája, sőt remetéje.
Bár a kiállítás rövidnek mondható, a képek mégis hosszú időre magukhoz láncolják a látogatót. A képek megtekintésére július 16-ig van lehetőség, utána átkerülnek az idén 50 éves pécsi Csontváry Múzeumba.
