A Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár idén a 10. évfordulóját ünnepli, ezért a szervezők úgy döntöttek, elhozzák vidékre is a könyvek és az olvasás ünnepét. Hogy miért éppen Zalára esett a választásuk, rejtély számomra, de ha már így történt, nem hagyhattam ki szülőföldem nagy eseményét. Mint kiderült, jól tettem.
Budapestről érkezem a Margófesztre. A közel háromórás út végére már csak mi, zalaiak maradunk a vonaton, ami mindig valami megmagyarázhatatlanul családias érzetet kelt.
A nyitónap előtti este a szokásos mély szippantással szállok le a vonatról, ami olyan tekintetben talán nem a legjobb ötlet, hogy ilyen tájt végzik a trágyázást a környékbeli gazdák a földeken, de mindenképpen otthon illat van. A hazaérkezés sajátos hangulatának ez is része, minden alkalommal.
Másnap korán indulok, mert bár a megyében lakom, kellően az Isten háta mögött ahhoz, hogy éjjel már ne tudjak hazajutni, ezért szállást keresek. Meglepően könnyen találok még az utolsó utáni pillanatban is, egyetemista pénztárcához mérve is barátságos áron.
Teljesen új élmény Zalaegerszeg jól ismert utcáit ezúttal turistaként róni, de sok idő nem marad a bámészkodásra. Egy rövid pihenő után elindulok a fesztiválbuszra, ami kifejezetten hasznos ötlet volt a szervezőktől itt vidéken, ahol a szomszédos faluba való eljutás is komoly logisztikát követel.
Kerek ötszáz forintért a helyszínre utaztatják az embert, nem csak időt spórolva, de idegszálakat is kímélve, hiszen nem kell felváltva bújni a menetrendek.hu-t és a térképet, sem átszállni, vagy idő előtt otthagyni valami izgalmas programot.
Szóval Szentgyörgyvár
Szégyen vagy sem, egyáltalán nem ismerem Szentgyörgyvár települését, pedig a pesti busz is érinti, bár utas ritkán száll fel. Az viszont hamar kiderül, hogy igazi kis ékszerdoboz, a maga dimbes-dombos valójában, a csörgedező patakkal, a számtalan zöld területtel, a kifejezetten hangulatos Széchenyi Pincével.
A helyszínt már biztosan nagyon eltalálták, az első benyomás mégis kisebb aggodalom, egyelőre több szervezőt látok, mint látogatót, a karszalagom átvétele után hirtelen azt sem tudom, merre induljak. Végül csak megtalálom a Templomkertbe vezető utat, ahol már javában zajlik az Alkotótárs eseménye, ami nem mellesleg remek bevezetője a programsorozatnak.
Pályakezdő szerzők beszélgetnek alkotófolyamatokról, írásról, közösségről, utált és szeretett művekről, jövőbeli tervekről. Előfordul, hogy nem tudok kivenni egy-egy szót az utcán elhaladó traktorok zajától, de a fákkal körülölelt helyszínen még a harminc fokos meleg sem zavar.
A kedvcsináló, hangulatba hozó program tehát megvolt, elő is veszem az otthon gondosan előkészített tervet, hogy megnézzem, mi a következő állomás, amire el szeretnék jutni. Világossá válik, hogy a nyugodt szemlélődés nagyjából eddig tartott, ugyanis a Hévíz Nemzala beszélgetése előtt mindössze húsz percem marad belehallgatni Szálinger Balázs és Szűcs Krisztián verses-zenés Szűcsingerébe.
Tehát akkor egyik dombról le, a másikra fel, és bár nincsenek messze egymástól a helyszínek, a terepviszonyok miatt felér egy edzéssel. A Nagyszínpad előtt már valamivel több ember áll, ül, fröccsözik, néhányan leterített pokrócokon az árnyékba heverednek, mert ilyen tájt még meglehetősen nehéz a tűző napon kibírni. Szálingerék hozzák a megszokott könnyed, humoros előadásukat, de sajnos hamar ott kell hagynom őket, indulok vissza a Hévíz eseményére.
Ízek, imák, irodalom
A fesztivál ezen részén megkapom a napi „Zala-adagomat”, hiszen két programon keresztül is történeteket hallgatok kis megyénkről, de főleg az itteni emberekről.
A templomkerti beszélgetést Vajna Ádám vezeti, szóba kerül természetesen a Pannon Tükör, a Hévíz, Maros András felolvas a Két-három dán című regényéből, hallunk zalaiakról, „gyüttmentekről”, és kiderül az is, hogy Szálinger Balázs a környék legjobb idegenvezetője. Mindeközben a még zajló Szűcsinger dallamai a szemközti dombról átszűrődve kiváló aláfestést adnak.
Szokás szerint rohanok, ugyanis Bödőcs Tibor fellépése előtt még odaérhetek a Sántakutya elnevezésű programra, aminek nem olvastam kellően utána, de a címe kíváncsivá tett.
Táplálék a testnek is
Útközben megpillantom a kürtőskalácsos standot, aminek látványa azonnal emlékeztet, hogy kimaradt az ebéd, így egy még meleg, fahéjas csodával gyorsan igyekszem pótolni. Mint kiderül, kissé elsiettem a dolgot, a Széchenyi Pincébe érve ugyanis kígyózó sorokkal állok szemben, ami mögött alig találom meg a rögtönzött színpadot.
A sor a dödölléért alakult, el-el kapok néhány szót beszélgetésekből, melyekben egyesek a legendás zalai étel összetevőit találgatják, mások egymást túllicitálva áradoznak nagyszüleik recepjéről, vagy éppen azon vitáznak, mi a különbség a tócsni és a prósza között.”
Na nem baj, úgy döntök, a gasztroélményeket másnapra hagyom, elvégre egész hétvégés rendezvényről beszélünk. Valahol az emberek hadán túl éppen Tucsni András emlékszik vissza a Zalaegerszegi színházzal töltött éveire. Ennyit arról a tervről, hogy ide csak belesek, a történetek magával ragadóak, egyre nagyobb a csoportosulás körülötte, ő pedig, mint nagypapa az unokáinak, csak mesél és mesél.
Amiről mindenkinek Zala
Kétségtelen, hogy a nap sztárja Bödőcs Tibor, és valljuk be, kivel mással lehetne jobban Zaláról beszélgetni, mint Búcsúszentlászló büszkeségével. A Nagyszínpadhoz érve meglepően nagy tömeg fogad, nemhogy ülőhelyet nem találni, de arra is nagyon kell koncentrálni, hogy hova lép az ember, nehogy valakit eltaposson.
Bödőcsben természetesen nem lehet csalódni, és bár Valuska László igyekszik irodalmi mederben tartani a beszélgetést, azért ahogy már megszokhattuk, nem egy közéleti poén is elhangzik. Beharangozzák az esti előadást is, ami a humorista Meg se kínáltak című könyvének színházi adaptációja lesz.
Az aznapi sokadik Nagyszínpad-Templomkert sétához a Diabolus In Musica (Ørdøg-akusztik) koncertje szolgáltatja az aláfestő zenét, a lemenő nap fényében Bereményi Géza már dedikál, majd megérkezik Ott Anna is, aki egy igazán nosztalgikus, jó hangulatú beszélgetést vezet le a szerzővel. Való igaz, hogy Bereményit sem kell félteni, hosszan és szívesen mesél életéről, olvasásról, írásról, na meg persze Zaláról, közben pedig lassan besötétedik, és az író hangját tücskök halk ciripelése kíséri.
Estébe hajolva
A színdarab a nap megkoronázása. A humoros-tragikus monodrámához mintha megrendelték volna az égiektől a hullócsillag-záport, hogy egy újabb metaforát adjanak a darabhoz. Nem egy szokványos színházi élmény: fűben ülő nézők, hátrébb fröccsöző, beszélgető társaságok, frissen vágott fű illata, kissé már hűvösebb idő, de csak annyira, hogy egy pléddel kényelmesen be lehessen takarózni, és mindez a fényszennyezéstől mentes, csillagos ég alatt. A tömeg az előadás után sem siet haza, a Széchenyi Pince csak kivilágítva igazán hangulatos. Jó látni, hogy a nap végére megérkeztek a fiatalabbak is, és kultúráról, irodalomról, a vidékről beszélgetnek.
Én egy távolabb eső padra telepedek le, és amíg várom a buszt, ezt a cikket írom. Próbálom átadni azt a meghitt hangulatot, amit tapasztalok, de nem egyszerű, hiszen ahogyan már annyiszor elhangzott ma, „Zalában lenni kell”.
Nem igazán tudtam elképzelni, hogyan fogja majd egy rakás budapesti „gyüttment”, akik Egerszeget Zalaegerszegnek hívják, és keverik a Göcsejt az Őrséggel, elhozni ide az irodalmat úgy, hogy ne hasson idegennek. Rá kellett jönnöm, hogy az irodalmat nem kell hozni, az van, itthon is, máshol is.”
Nem számít, hogy zalai vagy budapesti az ember, az irodalom mindenkit összeköt. Lezárom a napot, mert megérkezett a buszom, és a megfáradt tömeg szállingózni kezd hazafelé. Büszkén-boldogan várom a holnapot.
