A Beszéd az év egyik kellemes filmes meglepetése.
Beszélni nem könnyű, és néha a hallgatás biztonságosabbnak is tűnik. Kivétel nélkül minden csend és hallgatás lezárásba torkollik. Minden ki nem mondott szó a végére megöl valamit az adott kapcsolatunkban, a másik fél iránti érzéseinkben, és nem utolsó sorban önmagunkban is. A Beszéd című film, ami Fabcaro azonos című könyvének adaptációjaként jött létre, hozza a megszokott, tipikusnak mondható francia stílust: nem vehetjük magunkat elég komolyan ahhoz, hogy ne tudjunk nevetni a saját gyengeségeinken.
A Beszéd erényei
A cím önironikus gesztusként mondd ellent a történetnek, hiszen valójában miről is van szó? A kommunikáció hiányáról. Hogy mindenki beszél és beszél, de nem a lényegről. Hogy senki nem meri kimondani a problémát, mert félnek, hogy a kimondással megbántanák a többieket.
A Beszéd a beszédtelenség alkotása. A film azzal kezdődik, hogy látszólag hirtelen, egyik napról a másikra a párkapcsolat női tagja, Sonia (Sara Giraudeau) szünetet kér Adrientől (Benjamin Lavernhe). A lány tehát bejelenti, hogy időre van szüksége.
Laurent Tirard vígjátéka pedig a következő harmincnyolc nap történéseit mutatja be Adrien szemszögéből. Azt az időszakot, ami egy szakítás, egy csalódás, egy veszteség után szokott következni, s amit gyásznak nevezünk. Miközben ezeket a jeleneteket nézzük, furcsa mód nem sírunk, hanem sokkal inkább mosolygunk.
Talán a francia filmesek képesek egyedül elérni ezt a hatást. Nincs olyan téma, amiből ne tudnák azt kihozni, hogy igen, van az életnek olyan oldala is, amikor nem süt a nap, és vannak napok, amikor betemetnek minket a problémák, de még akkor is meg kell találni a napsütötte részeket, mert az élet nem fekete és fehér. Mindig van miért mosolyogni. Itt sincs ez most másképpen.
Adrien mintha saját magát parodizálná, mintha tükröt mutatna magának, amikor bemutatja, hogy a gyásznak, az elhagyásnak éppen melyik fázisában van, és hogy egyáltalán hány fázisa is van ennek a folyamatnak (mi jól tudjuk, öt). De mindegyik szakasz körülbelül néhány másodperc, olyan gyorsan váltakoznak a képsorok, olyan rugalmas és magától értetődő az egész, mintha egy asztalnál ülnénk Adriennel, és cigarettázás és borozás közben mesélné el nekünk, hogy min ment át az elmúlt időszakban.
Majd a harmincnyolcadik napon a fiú épp egy családi vacsorára hívatott. A család, a párkapcsolat és Adrien önmagához való viszonyulása szépen lassan egybeforr: apránként nyerünk bepillantást az életébe.
Ami A beszéd mögött húzódik
Olyan kérdések merülnek fel, hogy vajon mennyire vagyunk tisztában a traumáinkkal? Vajon mennyire határoz meg minket az a környezet, amiben felnövünk? Vajon mennyire visszük bele a kapcsolatainkba azt, amit a szüleink kapcsolatából érzékeltünk? Mennyire marad meg bennünk az, amit a szüleink a tudatukon kívül, de átadtak nekünk? Mi van a transzgenerációs traumáinkkal? Min múlik, hogy mi lesz a saját definíciónk a párkapcsolatra?
Adrien, miközben a család körülötte csak folyamatosan beszél, a saját gondolataival van elfoglalva, hiszen még azon jár az esze, hogy vajon Sonia miért nem írt vissza az aznap hagyott reggeli üzenetére, meg úgy egyáltalán, meddig tart még a szünet, és mitől is érezte úgy a lány, hogy ki kell lépnie a közös kapcsolatukból. Aztán rájön, hogy nem írt kérdőjelet az üzenetében, s ezzel megmagyarázza, hogy persze, hogy nem jött válasz, hiszen kijelentő mondatot írt, nem rakott kérdőjelet, így teljesen érthető, hogy a lány nem reagált.
Ennél a pontnál azt hiszem, minden második néző felkacag, hogy mennyire képesek vagyunk megmagyarázni azt, ami nem úgy alakul, ahogy szeretnénk, vagy elterveztük. Majd kitalál mindent, hogy végül újra írjon egy üzenetet, miközben pár képnyi töredékes emlék is begyűrűzik, amik azt mutatják meg, hogy a két főszereplő hogyan ismerkedett meg egymással, vagy hogy éppen milyen jelt kaptak és mikor arról, hogy ők bizony örökre együtt lesznek.
Váratlan végkifejlet
A film vége is ez, hogy Adrien végül elmondja a beszédét az esküvőn, és kicsit olybá tűnik, mintha teljesen megváltoztatta volna nem is a harmincnyolc nap, hanem az az egyetlen nap a vacsorán. Mintha észrevette volna a családját a szokásos rutin mögött.
Észrevette, hogy az a kapcsolat, vagy éppen semmiféle kapcsolat, ami kialakult a nővére és közte, az nem feltétlenül csak a nővére hibája, hanem az övé is. Hogy ő sem figyelt a testvérére. Hogy annyira belemerült önmagába, és a saját életébe, hogy elfelejtkezett arról, hogy amúgy milyen jó is, ha valójában ismerik az embert, s ott vannak mellette.
Elhitte, hogy a családi rutinok és megszokások a biztonságot adják, és ez neki is tökéletes, de közben nem szólt másról az egész, csak a felszínről. Nem tudtak egymásnak évek óta megnyílni.
A vacsorán sem beszél a főszereplő arról, ami saját magában zajlik, és amikor véletlenül hangosan kimond egy hangos, őszinte mondatot, akkor a család joggal néz rá kérdőn, hogy vajon mi lelte. Ha sokáig játszunk egy szerepet, akkor miért is csodálkozunk később, hogy valójában senki sem ismer minket?
Ha önmagunknak is hazudunk, akkor miért csodálkozunk azon, ha rájövünk, hogy mások sem eléggé őszinték velünk? Ha önmagunknak is hazudunk, akár tudat alatt, akkor mi joggal követeljük meg a másik teljes őszinteségét velünk szemben?
A beszéd folyása új utat vesz
A legnagyobb fordulópont az lesz, amikor Adrien kiesik a megszokásból, és észreveszi a családját. Tényleg elkezdi őket látni. S rájövünk, mi nézők, hogy ez minden emberben benne van: tökéletesnek látunk valamit, nem látjuk meg a hibákat, mert akkor szembe kéne néznünk önmagunk éppen sérülékeny oldalával is.
Mi van akkor, ha mégsem az a jó, amiről eddig úgy gondoltuk, hogy jó? Mi van akkor, ha kiderül, hogy ami eddig a biztonságos világot jelentette számunkra, az valójában egy rozoga lécen egyensúlyozik?
A Beszéd tehát üzeni: ne féljünk tükörbe nézni. Nem luxus mindent megvizsgálni magunkban. Nem luxus az önismeret, az én-idő: mert inkább derüljön ki valamiről, hogy kukacos, csak könnyebb volt homokba dugni a saját fejünket, könnyebb volt egóból lélegezni, mintsem ráébredni és törődni vele.
Hogy önmagunkat, sőt akár a többi embert mérgeztünk meg sokáig az önámításainkkal. A hallgatás bennünk kezdődik el, önmagunk felé.
Kiemelt kép: Port.hu
