A zalai Margófeszt második napján az ételeké és a zenéé a főszerep. A tegnapi nap után kissé lekerül a hangsúly Zaláról, de ennek ellenére azért fel-fel bukkan az otthon és az identitás témája az irodalmi események sorában. Na meg persze az ízekben, az illatokban mindvégig ott van a megye.
Ma már rutinosabban indulok Szentgyörgyvárra, gondolom én, de aztán kis híján lekésem a buszt, a fesztiválon pedig valahogyan elkerül az információ a helyszín cseréről, így a Templomkertben hűsölve várom A hévízi hajószakács könyvbemutatóját. Csak kezdés után derül ki, hogy rossz helyen járok, a Sántakutya mai programjára ültem be, de azért meghallgatok egy beszámolót a környék borvidékeiről, és csak az után keresem sietve az eredetileg kinézett eseményt. Eltéveszteni sem lehet, nem tudom, nekem hogyan sikerült, hiszen a Széchenyi Pince felől már fantasztikus illatokat hoz a szél.
A látványkonyhával megspékelt kötetbemutató végül tényleg a legjobb helyre került, a Pince igazi gasztro udvarrá alakul a második napra. Éppen Vajna Ádám moderálásában szolgáltatja a minden érékszervre ható programot a Hévíz, és míg Cserna-Szabó András és Darida Benedek a készülő lecsóval van elfoglalva, Fehér Renátó mesél a palacsintához fűződő különös kapcsolatáról, családi receptvitákról. Miután rábízzák a hozzávalók darabolását, Cserna-Szabó veszi át tőle a mikrofont. Mint a konyhaművészetben, és ezáltal a gasztroirodalomban sem túl jártas személyt, újdonságként ér szinte minden elhangzó információ, és a mögötte álló profizmus érdeklődővé is tesz.
Egy rövid nyelvészkedős kitérő után, aminek témája szintén az evés, Darida Benedeket próbálják rávenni, hogy olvasson fel a kötetből, és bár nehezen adja ki a kezéből a fakanalat, végül mégis szó esik a könyvről is. A kóstolást már nem tudom megvárni, hiszen időközben két másik program is kezdetét veszi.
A Kultúrháznál már Ott Anna beszélget a friss elsőkötetes Halász Ritával útkeresésről, inspirációkról, anyaságról, és arról, hogy mindezek mellett hogyan tud jelen lenni az irodalom, amikor az égen elkezdenek sötétebb felhők gyülekezni. A tegnapi nap kellően elfárasztott ahhoz, hogy ma már ne legyen kedvem fel-alá rohangálni, így hát kényelmes tempóban mászom meg a Nagyszínpadhoz vezető dombot.
Závada Péter és Ratkóczi Huba mintha megérezték volna, mire van szükségem. A Tranzkaphka meghozza a vágyott lelassulást, nyugalmat, és körülnézve látom, hogy sokaknak a pihenést is, hiszen valódi táborozós légkör alakul. A hangulatra rásegít, hogy végül elkezd cseperegni az eső is, de szerencsére éppen csak annyira, és olyan rövid ideig, hogy a későbbi programokat már ne zavarja.
Az élet azonban nem áll meg, amit csak pár percig sajnálok, most végre alkalmasnak látszik a pillanat, hogy én is kipróbáljam a híres dödöllét, ráadásul ma már a sor is lényegesen kisebb. Nem csoda, tegnap sokakat vonzott a Bödőcs név.
Talán nem vagyok elég kalandvágyó, de a mindenféle különleges ízesítés helyett maradok a hagyományos, pirított vöröshagymás változatnál, egy kis tejföllel, a Margós repohár kedvéért pedig kérek mellé egy vártnál olcsóbb, de meglepően finom fröccsöt, és így felpakolva várom Prieger Zsolt és Törőcsik Franciska Cserepek félálomban című Mészöly-estjét. A dödölle laktató, és egészen finom, bár talán eggyel autentikusabb lenne, ha helybéliek készítenék, de a célnak, hogy megismertessék az ételt a nagyközönséggel, tökéletesen megfelel.
Ismét az Alkotótárs eseményére tartok, útközben néhány gondolatot azért hallok Valuska László és Ugron Zsolna beszélgetéséből nőkről, női írókról, meghatározó női karakterekről. A Templomkertben kevés szék foglalt, pedig igazán izgalmas, amiről Vajna Ádám mesél: identitás, költővé válás, útkeresés, fordítás, skandináv irodalom. Felolvas készülő kötetéből is, ami nagy tetszést vált ki a jelenlévők körében, és valóban izgalmasnak ígérkezik. Nagyon szívesen hallgatnám még, de a távolból áthallatszó Lázár tesók-koncert a Nagyszínpadhoz csábít.
Egészen otthonosan mozgok már a faluban, a látogatók között sok a már tegnapról ismerős arc, akivel össze-össze mosolygunk, ha éppen sokadszorra is elhaladunk egymás mellett. A színpad körül már több a kisgyerekes, vagy éppen kisállatos család is, mint előző nap. A Lázár tesók akusztikus hangzású koncertje igazi piknikké válik, csak egy tábortűz hiányzik nekem, amit körbe lehetne ülni, az sokkal jobban illene a zenéjükhöz, mint a Nagyszínpad.
A nap ekkor kezd lemenni, és mivel nincs tömeg, most látom a tájat is, teljes egészében. Pár percig olyan, mintha lelassulna az idő, és az enyém lenne az egész világ. Azt hiszem, ezt hívják a pillanat megélésének. Ekkor még azt gondolom, ez a napom fénypontja.
Talán Háy János az, aki a legtöbb embert vonzza pénteken. Ma már világítás is van a Templomkertben, így nem számít, hogy teljesen besötétedik. Úgy tűnik, a mai nap egyik kulcsszavává válik az identitás, Valuska és Háy beszélgetésének is fontos alapköve. Az összegyűlt emberek láthatóan kedvelik a szerzőt, ugyanis egy-egy gondolatmenetét hangos taps zárja, ami eddig nem fordult elő, maga is megjegyzi, hogy nem nagyon találkozott még ilyen lelkes közönséggel.
A beszélgetés után nincs előre betervezett programom, így elindulok a Bookline busz felé, megnézni a könyvkínálatot, amikor egészen véletlenül belebotlok a Slam Poetry Magyarország által szervezett showcase-be. Való igaz, olvastam a három napos slam-eseményről, de mivel a programfüzet csak csütörtök délelőtt említi, így teljesen el is feledkeztem róla.
Először még nem is sejtem, de pontosan ez az a program, amit egy ilyen nap után igénylek. Felszabadult, zenés, fiatalos, humoros, de közben aktuális és fontos. Annyit emlegetem már a családias hangulatot, hogy akkor ezt inkább barátinak nevezném. Nincs konferálás, az előadók egymást váltva lépnek a színpadra, miközben az improvizatív háttérzene van, hogy le sem áll. Egészen olyan, mintha bárki, akinek közölni valója van, felmehetne, és odamondhatná a világnak, miközben a többiek biztatják és éljenzik. Kell ennél jobb közösségi élmény? Nem hiszem.
Nekem idén a VAN filmzenekar koncertje zárja a Margófesztet. A számomra eddig ismeretlen együttes igazi fesztiválhangulatot teremt, a zenekar közvetlensége és a bor feloldja a gátlásokat, valódi táncolós, bulizós este kerekedik. Annak ellenére, hogy a tegnaphoz képest elenyésző tömeg kíváncsi a koncertre, sokkal élőbb, sokkal hangulatosabb az egész. A második nap tehát, úgy tűnik, hogy a finom ételeké, az élőzenéé, a közösségeké és a felszabadultságé lett.
Kiemelt kép: Margó Fesztivál Facebook
