Christina Ezrahi könyve, a Sztálin balerinája a fájdalmas történelemből kimetszett múltdarab, ami olyannyira élő, mint a mai szenvedések, vérontások. Az Orosz Föderáció Ukrajna elleni támadása pontosan megmutatja, hogy nem tanulunk a múlt hibáiból, és miközben szomjazzuk a művészeteket, a balettet, az irodalmat, mégiscsak mi vagyunk képesek arra, hogy értelmetlenül kioltsuk egymás életét. A könyv magyarul az Athenaeum Kiadó gondozásában jelent meg.
Magyarországról nézve egy 1938-ban letartóztatott szovjet balerina története talán nem tűnik túl izgalmasnak, de a hazánkban meghonosítani akaró államszocializmus miatt jobban átlátjuk a helyzetet, mint egy blokkon kívüli. A nagy terrorról, a tömeges letartóztatásokról, gyilkosságokról, és a Gulágra küldésekről olvasva átérezhetjük szüleink és nagyszüleink rettegését. Bármikor bárkiből népellenség válhatott, hiszen a hatalmasok állandó rettegésben éltek, mivel a rendszerüket csupán a fájdalom, a félelem és az emberek gonoszsága tartotta össze. A Magyar Népköztársaság sem volt más, mint a Szovjetunió kicsinyített mása. Hasonló módszerek és ugyanaz a rettegés.
A történet – amely egy figyelmetlen könyvtárosnak köszönheti létezését, aki Nyina Anyiszimova dossziéját odaadta az írónőnek, miközben annak címlapján egyértelmű utasítás volt, hogy külön engedély nélkül tilos kutatóknak kiadni – nemcsak a balerina életét, pályáját és tragikus történetét meséli el, hanem az orosz balett viszontagságait is az olvasó elé tárja.
A korábban a „földesúri rezsim különös kreálmányának”, „az udvar hóbortjának” tartott balettet a párttagok valahogy népivé, a szocializmushoz méltóvá akarták varázsolni, és a rendezők, a színházigazgatók és természetesen a táncosok is a hatalmat kívánták (ki)szolgálni a munkájukkal. A művészetet lealacsonyítva a hatalom szolgáivá kellett válniuk, hogy olyan eszközzé tegyék a balettet, ami képes „kultúrát plántálni a néptömegekbe, és amely a művészet által kíván[t] egységes szovjet civilizációt teremteni”.
A Szovjetunióban nem kellett különösebb ok arra, hogy letartóztassanak, börtönbe kerülj, és kínzások sorát éld át a Gulágra küldés vagy a kivégzés előtt. Elég volt egy ismerős, akinek a lakására jártál, és aki nem volt „megbízható” elem a rendszerben. Kémekre volt szükség, így az NKVD (Belügyi Népbiztosság, a szovjet védelem letéteményese) munkatársai kvóta alapján dolgoztak, és hamisított, általuk diktált jegyzőkönyveket írattak alá a megkínzott elítéltekkel.
Nyina Anyiszimovát is próbálták megtörni. Még egy korábbi táncpartnerével is szembesítették, akit sikerült rábírni, hogy valótlan állításokat tegyen, de az egykori balerinának erős volt az igazságérzete: valószínűleg a tánc edzette, tanította meg elméjét az önfegyelemre. És talán bízott abban, hogy a jó, az igazság győzedelmeskedik a rossz, a koholt állítások felett.
A könyv alapját, ötletét Nyina dossziéja, a kihallgatási jegyzőkönyvek és szeretteinek írt, valamint tőlük kapott levelei adták. Mivel a balerina nem vezetett naplót a megpróbáltatásairól, sokszor csak a vele egy időben letartóztatottak visszaemlékezései szolgáltatnak ismeretanyagot (a már említett forrásokon kívül). Az ilyen oknyomozó történetekben az információk megfelelő összerendezése az igazán lenyűgöző.
Nyinát a családjának viszontlátásába vetett hit és egykori pályájának folytatása tartotta a felszínen. Hiába ítélték hosszú ideig tartó, nevelőtáborban letöltendő büntetésre, ő mégis bizakodva írt édesanyjának és férjének. Várta, hogy a hosszú, börtönben töltött hónapok után dolgozhasson a Gulágon; bízott abban, hogy a lába nem sínyli meg a büntetést és újra képes lesz még szeretett szakmájának élni. Nehéz lehetett számára nem küzdeni, hiszen korábban a Leningrádi Balett kiemelkedő karaktertáncosa volt. Aztán bebörtönözték, koholt vádak alapján elítélték, és a Szovjetunió egyik legnagyobb Gulágjára, Karlagba küldték, hogy olcsó munkaerőt csináljanak belőle. Hogy több legyen, mint egy halott, de sokkal kevesebb, mint egy ember.
Sokan azért félnek a haláltól, mert nem marad utánuk semmi. Az emléküket is elfelejtik, és a kettővel távolabbi generációnak már csak nevek a családfán. Nyinának hasonló érzései voltak. A leningrádi balett szerves részét képezte, számba vették és számított az embereknek; büntetése alatt az a gondolat gyötörte, hogy nem állt meg nélküle az élet. Ha már táncolni nem tud, és a közönség nem rajong érte, a családját kérte, legalább ők ne felejtsék el. Kapaszkodni akart abba, hogy fontos, hogy számít valakinek, így a létezése nem hiábavaló. Szerette volna, ha éltetnék, hogy élhessen; hogy legyen motivációja nem feladni és küzdeni a legrosszabb, legembertelenebb körülmények között is. Egyik levelében így írt szeretteinek: „Kreativitás nélkül nem tudok élni. Számomra csupán két véglet létezik: vagy a jövőbeli fejlődésemben bízva élek, vagy eltűnők, mert fel nem foghatom, nem értem, hogyan lehet csak a létezés kedvéért élni”.
Az otthon maradottak nem felejtették, sőt a férje, Kosztya már felesége letartóztatásakor is az oroszlán bajszát rángatta azzal, hogy magas rangú személyeket keresett fel Nyina szabadulásának, szabadságának visszaadása érdekében. A sztálini Szovjetunióban nem szerették, ha valaki nem fogadja el a döntéseket, ítéleteket – még akkor is, ha azok teljes mértékben hibásak és károsak voltak. Nyina az ellene folytatott vizsgálat alatt soha nem ismerte el a bűnösségét és a jegyzőkönyvekhez mindig kiegészítéseket írt. Az igazságtalanságnak hangot adni akkor különösen bátor és vakmerő tett volt, és valljuk be, egy kicsit ostoba is, de a férfi nem a saját életét féltette, hanem a szerelméét, és hitte, hogy bármilyen „rákos” a rendszer, van gyógymód, ami rendbe teheti.
A Gulág átnevelő tábor volt, mégis hivatalosan 1,6 millió embert pusztított el, az életben maradtak többségének pedig tönkretette az életét. Nyina is éhezett, az otthonról kapott csomagok jelentették számára a túlélést. A Karlag egyik foglyának visszaemlékezése szerint „ahhoz kevés élelmet kaptak, hogy életben maradjanak, ahhoz túl sokat, hogy meghaljanak”. A táborban a legalapvetőbb emberi igényekkel sem foglalkoztak. A nőknek nem adtak higiéniai eszközöket, sokan rongyot sem tudtak a menstruációk alatt a nadrágjukba tenni. Fürdeni sem lehetett, az alapvető mosdás is csodaszámba ment. Éheztek az emberek, és a mínusz harminc fokban folyamatosan fáztak. Ennek ellenére volt igény a művészetre.
A művészet addig él, amíg éltetik: egy festő, aki a sertéstelepen dolgozott, malacok vérével festett tájképeket. Nyinát beosztották a Központi Klubhoz, ahol újra színpadra állhatott. Igaz, lehetőségei erősen korlátozottak voltak. Olyan darabokat vihetett színre, amik megfeleltek a szocialista ideológiának, mégis hatalmas boldogságként élte meg, hogy táncolhatott. A kitüntettek közé került, és ezzel az élethelyzete sokat javult, az alváshoz még matracot is kapott.
Szabadulását nagy részben férje jókor megírt levelének köszönheti, mert éppen akkor új szelek fújtak az NKVD háza táján, és a párttagok igyekeztek korábbi hibáikat kijavítani. Nyinát a börtönben és a Gulágon töltött keserves hónapok alatt a művészet, a balett iránti rajongása tartotta életben, és a szabadulása után is ez lett a mentsvára. Hat héttel a megmenekülését követően már újra a Kirov színpadán táncolt korábbi partnerével.
Életrajzi könyveknél mindig felmerül a kérdés, hogy érdekes-e annyira az alany, hogy kötet szülessen róla. Nyina története önmagában is az. Lenyűgöző látni, hogy a karaktertáncos miként válik a szovjet balett koreográfusává, akinek többek között a Gajane színpadra vitelét köszönhetjük. A második világháború alatt is kitartóan dolgozott; nem azért, mert annyira hitt volna a rendszerben, ami majdnem megölte, hanem azért, mert hitt a művészetben, ami életben tartotta a legembertelenebb körülmények között is; a művészet erejében. Mindez odáig emeli az életéről szóló történet, hogy erejének és a művész kitartásának szép példájává válik. Hány Nyinához fogható történet lapulhat még archívumokban?!
Christina Ezrahi könyve megmutatja, hogy a legrosszabb körülmények között sem lehet a művészetet megölni, mert arra még a frontra induló katonáknak, a Gulágon raboskodóknak, a kolhozokban dolgozóknak, sőt valójában a szovjet társadalom egészének is szüksége van. A szerző amellett, hogy részletesen ismerteti a korabeli szovjet balett helyzetét és történéseit, hűen visszaadja nemcsak Nyina, hanem milliók szenvedéseit, küzdelmét egy olyan helyzetben, rendszerben, amit rájuk erőszakoltak, amiről nem dönthettek, és ahol nem volt fontos az egyén. Csak a „nagy tervnek” áldozhatta fel magát az ember.
A fájdalom mellett van ebben a regényben valami szép, mert a művészetről szól, „aminek élvezete megkülönbözteti az embert az állatvilágtól”. És a küzdelemről, arról, hogy a nehézségek között is érdemes kitartani, mert vannak az életben szép dolgok, még ha az olykor csak a szerettünk ölelése vagy egy jó könyv olvasása. A Sztálin balerinája – ami egy dossziéval indult, és kiterjedt kutatómunka eredménye – ilyen könyv. Azok számára is élvezhető, akik egyáltalán nem mutatnak érdeklődést a balett világa iránt. A műből sok lecke olvasható ki, csak oda kell figyelni rájuk.
(Az Ukrajnában zajló háború is megannyi sorsot felülírt. A könyv végén a szerző arra szintén keresi a választ, hogy Oroszországnak miért nem sikerült a Szovjetunió felbomlása után rendeznie politikai és társadalmi helyzetét, illetve hogy a világhírű orosz balett hazája miért indított el egy véres, sehová nem vezető öldöklést.)
Kiemelt kép: dailymail.co.uk
