Létezik két, egykor ünnepelt szerző, akiket a második világháborúban betöltött szerepük miatt hosszú időre száműztek az irodalmi Hall of Fame-ből. Cikksorozatunkban Knut Hamsun és Louis-Ferdinand Céline portréja tárul az olvasó elé. Az első, Hamsunról szóló rész itt olvasható.
Állítólag alig olvasta pályatársait. Nem járt művészeti egyetemre, és megvetette az akadémiai zsargont. Már egészen fiatalon úgy érezte, hogy nem találja a helyét, ezért mindig az ellen lázadt, ami éppen körülvette. Egy 1960-as Paris Review-interjúban így fogalmazott: „Nélkülözve kezdtem el és úgy is fogom befejezni”. Céline számára az egyetlen elért „siker” az életében az lehetett, hogy valahogy túljutott rajta… Állandó csodálója volt többek között Kurt Vonnegut, George Orwell, Jack Kerouac és Charles Bukowski. Henry Miller annyira rajongott érte, hogy Céline fő műve, az Utazás… elolvasása után teljesen átírta Ráktérítő című regényét. Életéből kirajzolódik, hogy az irodalmi szövegek alapján kialakult szerzői képet hogyan módosítják a nem irodalmi megnyilvánulások, illetve a szerző publicisztikai szövegei.
Louis-Ferdinand Auguste Destouches néven született 1894-ben. A gyermeket kispolgári szülei egyszerre óvták túl és támasztottak vele szemben magas elvárásokat. Apja hisztérikus természetű biztosítási ügyintéző volt, aki feladta irodalomtanítással kapcsolatos terveit – ezért a kényszerű pályaelhagyásért a szabadkőműveseket és a zsidókat okolta. Anyjának csipkeboltja volt Párizsban. Az álmaiktól megfosztott szülők fiuknak is kreativitásmentes, de jól jövedelmező szakmát szántak, és az ő közbenjárásuknak köszönhetően a fiatalt felvették inasnak egy ékszerkereskedő mellé, majd előbb Németországba, később Angliába küldték tanulni.
Mikor fiuk ez ellen lázadni kezdett, apja kezdeményezte Céline besorozását a francia lovassághoz, ami egész életét meghatározta. Az első világháború következményeként ugyanis itt szenvedte el maradandó sérüléseit. Pszichés állapota megrendült, folyamatos kézfájdalom és állandósult fülzúgás kísérte élete további részében. Mai értelemben véve PTSD-vel diagnosztizálták.
Céline „utazásai”
Az átélt sokk és a megtapasztalt tragédiák azonban óriási kreatív energiákat szabadítottak fel az íróban. Élményeiből provokatív, szinte pszichotikus hatású nyelvet és merész történeteket teremtett a szaggatott megfigyelés módszerével. Miután az elszenvedett sebesülések ellenére túlélte az első világháborút, Céline felügyelt kakaóültetvényt Kamerunban, elhajózott Csádba és Felső-Kongóba („a puskámmal és a kardommal aludtam, minden eshetőségre felkészülve”), majd az orvosi képzést elvégezve Amerikában kezdett dolgozni – illetve a Ford-gyár munkásainak tarthatatlan körülményeiről írt beszámolókat.
Az utazásaival kapcsolatos élményeit sűrítette bele legismertebb és –elismertebb munkájába, az Utazás az éjszaka mélyére (1932) című könyvébe. Ebben Céline rendkívül érzékenyen ír a kapitalizmus, az ipari forradalom következményeiről: a hangárokban éhbérért dolgoztatott és arcukat vesztett emberek kilátástalan sorsáról. Nem meglepő módon először a szocialisták és a kommunisták emelték pajzsukra a szerzőt mint aki hasznos lehet az osztályharcuknak. A kollektív nyomorúság leírását látták művében, ami világforradalomért kiált.
Céline egész életét áthatotta a mizantrópia, és valószínűleg csak a művészet és orvosi végzettsége mentette meg a benne bujkáló legrosszabb hajlamaitól. Amerikából hazatérve (önszántából) Párizs legszegényebb részén, Clichy-ben kezdett praktizálni, és a „szegények doktora” néven vált ismertté. Az itt átélt tapasztalatokat rendkívül mulatságos módon tárja az olvasó elé irodalmi munkásságában. A nem túl barátságos doktort sokszor az éjszaka közepén rohanják le különféle egészségügyi vészhelyzetekkel, amit Céline mindig nagy mogorván, a lapokon elképesztő litániát csapva, de végül ellát.
Orvosnak lenni hálátlan dolog. Mikor a gazdag beteg fizet, lakájnak érzed magad, mikor a szegény fizet, akkor tolvajnak. – Honorárium? – Micsoda szó! A betegnek még élelemre se elég a pénze, annyija sincs, hogy moziba menjen, és akkor én szedjem el az utolsó garasát is „honorárium” fejébe? Épp akkor, amikor beadja a kulcsot? Nem való. Inkább nem szólok. Kedves vagyok. És nyomorgok.”
Utazás az éjszaka mélyére
A Glichy-ben töltött évek alatt írta meg az Utazást (1932) is, melyet irodalmi kapcsolatok híján saját kezűleg juttatott be kiadókhoz. Így ismerkedett meg a bevállalós szerkesztővel, Robert Denoëllel, aki azonnal beleszeretett a kéziratba.
Céline az egyszerű emberek nyelvén írt, így a könyvnek hirtelen nagy sikere lett. A két világháború között az olvasók vevők voltak az értelmetlen harcokat és a kisemberek kisemmizését whitmani nyelven tárgyaló mindennapos borzalmakra. Céline azt éreztette a közönséggel, hogy dühével nincs egyedül. Hiszen ő maga is mindentől dühbe gurult, amit látott: a lövészárkoktól; a munkásosztály brutalizált életétől; a kilátástalan doktori küldetésétől Párizs legszegényebb negyedében; attól, hogy képtelen volt meggyógyítani azokat az embereket.
Úgy írt, ahogy beszélt: konstans támadással. A kritikusok figyelmét leginkább Céline nyelvezete keltette fel: felborított minden addig ismert irodalmi konvenciót, sőt az egész francia nyelvtant. Az Utazást gyakran hasonlították Emilé Zola műveihez, Céline-t pedig a „nyelv anarchistájaként” kezdték emlegetni. A regényt bár jelölték a rangos Goncourt-díjra, de végül nem nyerte el. Viszont vigasztalódhatott a kevésbé jelentős Renaudot-díjjal.
És a létezés talán csak azért olyan fárasztó, mert húsz éven át vagy negyven éven át iszonyú erőfeszítések árán igyekszünk normálisak maradni, ahelyett hogy egyszerűen saját magunk próbálnánk lenni, vagyis ocsmányak, kegyetlenek, lehetetlenek. Attól gyötrődünk, hogy bicegő alja ember helyett, aki vagyunk, kora reggeltől késő estig a világegyetem példaképét, valóságos emberfeletti lényt kell megjátszanunk.”
Utazás az éjszaka mélyére
Céline masszív antiszemitizmusa mintha a semmiből jött volna, az első két regényében (Utazás, Halál hitelbe) nyomát se találni. Itt még nem tesz gyűlölete tárgyává egyetlen csoportot sem. Mondhatni úgy is, hogy mindenkit egyenlő mértékben átkoz. Érdekes adalék, hogy miközben náci megszállókkal vacsorázott, számos zsidó értelmiségivel jó kapcsolatot ápolt, akik még a háború végén is védelmükbe vették Céline-t. A pamfletekben tetten érhető őrjöngő és primitív antiszemitizmus mintha valami bomlott stílusgyakorlat lenne, amelyben megpróbálja feltérképezni az emberi gyűlöletet, amit főleg az apja okozta traumákkal együtt örökölhetett. Céline (Hamsunnal ellentétben) nem intellektuális, ideologizáló figura, inkább az intenzív érzelmi káosz krónikása.
A megbélyegzés kezdete – antiszemita pamfletek
A szerző négy pamfletet írt, amelyek 1936 és 1940 között jelentek meg. A mai napig csak könyvtárakban vagy bizonyos honlapokon megtalálható gúnyiratai miatt a nem kívánatos írók táborát gyarapítja és ideológiai okokból sokan nem hajlandók irodalmi hatásáról tudomást venni. Céline később feltörő antiszemitizmusának gyökerét a századfordulós francia társadalomban kell keresni. A kiskereskedők körében (mint amilyenek szülei is voltak) a zsidókkal szembeni előítéleteket különösen felerősítették a gyakran zsidó származású kereskedők által létesített nagyáruházak, mivel ezek veszedelmes konkurenciát jelentettek a kisboltoknak. Ilyen kitett kereskedés volt Céline szüleinek csipkeüzlete is, így a fiú korán magába szívhatta a családi fóbiát.
Céline antiszemitizmusát előkészítették azok az irracionális félelmek, előítéletek is, amik már a korai munkáiban megmutatkoztak, bár ezekben nincs egy konkrét csoport a célkeresztben. A regények egyazon premusszából (düh és dac) táplálkoznak, mint a pamfletek, de nem tartalmaznak antiszemita diskurzust. A pamfletekben ugyanaz a személyes, panaszkodó hang szólal meg, mint a regényekben, viszont nyers, brutális, parttalanul gyűlölködő formában – gyakran már komikusan. André Gide ezért is inkább tréfának tekintette ezeket a zsidóellenes kirohanásokat; mai szemmel olvasva tényleg olyan nevetségesek, mint egy náciparódia.
Az első pamflet 1936-ban jelent meg Mea Culpa címmel azután, hogy Céline a Szovjetunióba utazott, hogy szerzői jogdíját felvegye. Leningrád és a kommunizmus nem igazán nyerte el a tetszését: ebben a pamfletben végig a kommunizmust ostorozza és úgy ír, mintha ő lenne az egyetlen francia értelmiségi, aki nem dőlt be a „vörös porhintésnek”. Úgy vélte, hogy a kommunista rendszer nem megszünteti, hanem növeli a társadalmi egyenlőtlenségeket. Antiszemitizmusnak itt még nincs nyoma.
A második kiadott pamflet a Semmiségek egy mészárláshoz (1937) címet viseli, és igen impulzív hangvételű. Ennek a kiadványnak a gerincét már az zsidóellenesség adja. Leírja, hogy az olyan dekadens dolgokért, mint az alkoholizmus, a rongy irodalom, az analfabéták művészete (mozi) – mind a zsidóságot kell okolni. A gúnyirat sikerét mutatja, hogy 86 ezer példányban jelent meg.
A következő írás A hullák iskolája (1938), ami a legjobban ráégett Céline munkásságára. Meglátása szerint az egész világ elzsidósodott, innen származik minden gond. A megoldás pedig az lenne, ha Franciaország lerázná magáról a parlamenti demokráciát, a zsidókat és a szabadkőművességet, és közeledne Németországhoz. Ennek ellenére sötét jövőt jósol: a németek vereséget fognak szenvedni, Franciaországban pedig az ostoba kispolgárok fognak uralkodni.
Mert mi az emberek igazi barátja? A fasizmus. Ki tette a legtöbbet a munkásosztályért? A Szovjetunió vagy Hitler? Hitler, egyértelmű. Csak le kell venned a vörös szemüveget. Ki tette a legtöbbet a kisvállalkozásokért? Nem Thorez, hanem Hitler. Ki óvott meg minket attól, hogy háborúba keveredjünk? Hitler. Minden kommunista (zsidó vagy elzsidósodott) arról álmodozik, hogy a halálba küldjön minket. Hitler az Élet oldalán van, őt érdekli a valódi emberek élete, törődik a népével, sőt még a miénkkel is. Ilyen egy igazi árja.”
Céline mégsem nevezhető kollaboránsnak: alkatilag is alkalmatlan volt erre a feladatra. Habár nem kollaborált (és sokszor nevetségessé tette a nácizmust is), de úgy viselkedett, mintha azt tette volna. Fontos kiemelni, hogy személyesen nem felel senki haláláért, sőt számos zsidót gyógyított, és sok fiatalnak segített, hogy elkerüljék a németországi munkatábort. Tudomása volt róla továbbá, hogy annak a háznak a tetején, ahol lakott, rendszeresen ellenállócsoport gyülekezik, de esze ágában sem volt feljelenteni őket. Elévülhetetlen felelősség terheli azonban azért, hogy gyűlöletes írásaival a zsidóság ellen uszított.
Franciaország felszabadulásakor feleségével és Bébert nevű macskájával Céline először Németországba, majd Dániába menekült. A bujkálással töltött németországi időszakot írja le rendkívül komikusan a Kastélyról kastélyra (1957) című művében. A szökés nem járt sikerrel. Dániában másfél évre bebörtönözték, és amikor kiengedték, meg kellett ígérnie, hogy nem hagyja el az országot. Végül amnesztiát kapott és visszatérhetett Franciaországba. Itt házat vett, újra praktizálni kezdett, és az irodalmi életbe is visszatért. Több műve jelent meg régi kiadójánál, a Gallimard-nál, köztük a Normanca (1954), Kastélyról kastélyra (1957) és az Észak (1960). Utolsó írását, a Rigodont (1969) a halála előtti napon fejezte be.
Céline dániai börtönévek alatt írt naplóját 2008-ban adták ki. Ebben egy meggyötört fogoly szenvedései rajzolódnak ki, akit úgy tartanak elzárva, hogy annak nincs fogalma arról sem, mi a bűne. „Meg akartam akadályozni a háborút, ennyi az egész. Mindent kockáztattam, és mindent elvesztettem” – írja.
Céline irodalmi hatása megkérdőjelezhetetlen; bizonyos, hogy a legnagyobbak közé tartozik. Ezt alátámasztja, hogy a háború után is még a beatmozgalom neves prominensei látogatták: járt nála többek között Allen Ginsberg, Jack Kerouac és William S. Burroughs. Pályáját azonban beárnyékolja pamfletírói tevékenysége, amit a műveitől elkülönítve bár, de kezelni kell. Ellenben az Utazás az éjszaka mélyére és a Halál hitelbe című regényeket akkor is becsülni és élvezni lehet, ha az alkotó politikai szerepvállalásával, személyiségével nem tudunk azonosulni.
Kiemelt képek: teaterinnlandet.no, thetimes.co.uk.
Felhasznált irodalom:
Irodalmi szövegek és politikai szerepek: A Hamsun-jelenség, szerk.: MASÁT András, Bp., Gondolat, 2011.
