Sofi Oksanen finn–észt szerző hatodik könyve egy olyan önismereti utazás, ami bármennyire is idegennek is tűnik, nem lehet tőle szabadulni. Mégis hogyan keveredhetünk bele mi is egy olyan történetbe, ami az ukrán béranyaság, a női test teljes kizsigerelése, a meddőség, orosz maffiózók és bürokrácia köré épül, miközben látszólag mindettől a lehető legtávolabb állunk? Oksanen regényeiben visszatérő téma a női sors, a maga kiszolgáltatottságával, összetartó, vagy éppen széthúzó erejével. Erről olvashattunk a Sztálin teheneiben, melyben a transzgenerációs traumafeldolgozásé a főszerep, de a Tisztogatás és a Norma története is nők köré fonódik.
A Kutyafuttatóban Oksanen újra olyan történetet ad a kezünkbe, amiben szembe kell néznünk azzal, hogy a MeToo-mozgalom és egyenjogúsági harcok mellett továbbra is csendesen létezik egy olyan világ, amiről nem beszélünk eleget. Ahol a nő legfontosabb és talán egyetlen erénye a mai napig egy egészséges petesejt. Váltakozó idősíkok, különböző helyszínek és élethelyzetek cserélődése adja a regény dinamikáját, melyben az összefüggések teljes zűrzavarában szép lassan göngyöljük fel a szálakat, és áll össze a kép. A kép, amely sosem lesz teljes, mégis átlátjuk. Akárcsak egy puzzle egyetlen hiányzó darabbal.
Finnország, Ukrajna, Oroszország, majd megint Finnország. Jelenetek egy nő életéből. A történet elbeszélőjével in medias res-kezdéssel Helsinkiben találjuk magunkat, ahol teljes tudatlanságba csöppenünk. Nem tudjuk, ki ő, hogy mi, vagy ki elől menekül, értelmetlen számunka a kutyafuttató iránti lelkesedése, és halálvágya, amely gyakran erőt vesz rajta. Mintha már szinte várná az elkerülhetetlent. A történet úgy ugrál az idősíkok között, hogy mire megszoknánk egyet, már át is kerültünk a másikba. Az egyikben fiatal lány, aki kétségbeesetten próbál pénzt szerezni családjának, a másikban magas pozícióban lévő nő, aki fiatal lányok teste fölött rendelkezik, a harmadikban egy gyerek, aki mit sem sejtve a halálba küldi saját apját, a negyedikben pedig a jelenben élő szorongó és menekülő takarítónő.
Időbe telik, míg megértjük a történetet ezzel a különös felépítéssel, de ha egyszer elkaptuk a fonalat, lehetetlen elengedni. Úgy szippant magába a könyv, hogy már magunk is elfelejtjük, mi az az erkölcs. Az ukrajnai gyerekkor szegényes környezete után, ahol a tapétából is vodkaszag árad, és ahonnan apja halálának tragédiája elől menekülnek az anyjával, majd a derékba tört modellkarrier után szinte várjuk, hogy a nő végre elérje a sikert és jólétet. És mivel kereshet nagyobb mennyiségű pénzt egy fiatal lány Ukrajnában? Ha donor lesz. A béranyaság világába rémisztően kimért és tárgyilagos módon vezet be minket Oksanen, ahol egy szép haj, egészséges fog, és formás test az ára a szegénységből való kiemelkedésnek.
A külső azonban nem minden: több felmenővel visszatekintve képet kell kapniuk a klienseknek a donorról, hogy eldöntsék, ki a legjobb. A béranyasággal foglalkozó cégek azonban ezt nagyon egyszerűen megoldják. Eldugott kis faluban született Csernobil közelében? Problémára semmi ok, szerzünk új születési anyakönyvet. A kedves papa fejét levágták, majd egy bányába rejtették a testét? Egy tollvonás, és mérnökként dolgozó férfi lesz belőle, aki egy építkezésen vesztette életét. A rendszer számára veszélyes rokon? Nem is létezik. Így működtek ezek a cégek, ahol a fiatal lány, petesejt donorból vezetői pozícióba küzdi fel magát csak azért, hogy sikere tetején egy olyan ügybe keveredjen, ami örökös menekülésre készteti.
Képtelenség nem együtt örülni a magát egy penészedő házból orosz oligarchiák luxus villáiba felküzdő nővel, és mi is átadjuk magunkat a szemellenzős életmódnak minden kényelmével együtt, hogy egy olcsó és hideg hotelszobában találjuk magunkat, szegényen és örökös rettegésben. Ekkor nézünk vissza az ügyletekre, amiket a nő bonyolított, a lányokra, akik annyi petesejt donáción vettek részt, hogy saját gyerekük már nem lehet, azokra, akiknek kivették a méhét, vagy operáció közben véletlenül átszúrták. A könyv azonban ezekről a dolgoktól olyan diszkréten, már-már félmondatokban beszél, és annyira nem nyomja az orrunk alá, hogy a mi lelkiismeretünk is nyugodtan pezsgőzget Olenkával a nyugtalanság legkisebb jele nélkül.
Talán ez a pszichológiai bravúr a könyv legnagyobb erénye. A főszereplőnek nincs identitása, hiszen azt elvették tőle, nincs idő lelki traumák feldolgozására, hiszen a túlélés a cél. A csúcsra kell jutni, az odavezető út közben pedig vagy behódol, vagy elveszít mindent. Oksanen stílusában az az izgalmas, hogy pontosan tudja, miben jó. Nincsenek hidegrázós irodalmi bravúrok, csupán egy fegyelmezett, jól átgondolt írást kapunk, amit ez a posztszovjet környezetben játszódó meneküléstörténet tesz remek regénnyé. Egy gyilkosság és egy volt donor bosszújának furcsa kapcsolata adja a regény krimi, néha már thriller-szerű hatását, ahol megjárjuk a mélyeket és a csúcsokat, és folytonos izgalomban várjuk, fény derül-e valaha is a teljes igazságra. A kép összeáll, de egy darab hiányzik. Mint egy kirakós.
