A szűk Latitudes Könyvesboltban sorakoznak a székek. Az érdeklődők alig férnek be a helyiségbe, még a szervezők sem számítottak ekkora részvételre. A találkozó végén odalépek Mohamed Mbougar Sarrhoz, zavartan motyogok neki valamit Az emberek legtitkosabb emlékezetével kapcsolatban, miközben ő azt írja a könyvbe: „Merci d’avoir rejoint Elimane dans son labyrinthe” („Köszönöm, hogy csatlakoztál Elimane-hoz a labirintusába”).
Szerző: Paták Balázs
Elimane labirintusában bolyongva az élet, az irodalom, pontosabban az írói lét megválaszolhatatlan kérdései törnek felszínre: mikortól számít szerzőnek valaki? Ki az író? Hogyan bánjunk a zsörtölődő és igazságtalan kritikusokkal? Hogyan tudja egy színesbőrű, afrikai szerző lebontani az előítéleteket?
Minden egy szenegáli íróval, egy bizonyos Marème Siga D.-vel veszi kezdetét. A csábító asszony metaforikus képe az anyapók, aki megmutatja az elbeszélőnek a fiktív író, Elimane megtalálhatatlan könyvét, Az embertelenség labirintusát. Diégane Latyr Faye beleragad a pókhálóba, mint a legyek, és azonnal beleszeret az olvasmányba:
Olvasni kezdett, és én három oldal után már teljes testemben borzongtam.
– Bizony, bizony. Jobb, mint a fű – csukta be a könyvet Siga D.”
Az embertelenség labirintusa az 1930-as és ’40-es évek sokat támadott regénye. A rasszista és idegengyűlölő kritika által „néger Rimbaud”-nak keresztelt Elimane-nak a sorozatos támadások és a plágiumvád után nyoma vész, pontosan úgy, mint a valós inspirációként szolgáló Yambo Ouologuemnek. Sarr neki ajánlja a könyvét, hiszen a fiktív Elimane és a Maliban született Ouologuem sorsa számos ponton egyezik. Mindketten afrikaiként lettek ismertek Franciaországban, és (habár a frankofón irodalom kiemelkedő szerzői) mindkettejüket franciák dehonesztálják.
Ouologuem 1968-ban elnyeri a Renaudot-díjat a Le Devoir de violence című, magyarra le nem fordított regényéért, a díjazása pedig hasonló vihart kavar, mint a négritude mozgalom kiemelkedő alkotójának, René Marannak az 1921-es Goncourt-díja. Ouologuem esetében ugyanakkor plágiumgyanú is felmerült, a vád szerint a 20. század angol sztárírójától, Graham Greene-től lopott.
Amíg Ouologuem váratlan eltűnése már-már lezárja az irodalmi vitát, addig Elimane köddé válása éppen Diégane irodalmi nyomozásának elindítója. Az egész regény tulajdonképpen Elimane életének krimiszerű felderítése, egyfajta hajsza à la recherche de l’écrivain perdu (az eltűnt író nyomában). Elénk tárul egy kizárólag az írásnak élő szerző sorsa, aki elefántcsonttoronyból szemlélné a világot, és aki az irodalom által létezik:
Elimane olyan volt, mint az első ember a teremtésben, aki kiűzetve az édenkertből sehol máshol nem talál menedéket, csak ugyanott, igaz, az éden rejtett oldalán. A visszáján. És mi az éden visszája? Hipotézis: az éden visszája nem a pokol, hanem az irodalom. Tehát: Elimane-nak azután, hogy íróként megölték, nincs más választása, csak az irodalom általi halál.”
Ez a megszállott alak egyre többször bukkan fel a kortárs világirodalomban. Elimane hozzáállása erőteljesen hajaz Pedro Camacho alakjára, Mario Vargas Llosa Júlia néni és a tollnok című regényéből, vagy éppen gondolhatunk Adrià Ardèvol elvarázsoltságára Jaume Cabré Én vétkem című alkotásából. Az előbb idézett rész egyébként az ismert hamleti kérdés formájában zárja le a regényt: „Írni vagy nem írni?” Ha pedig azt állítjuk, hogy az írással elzárkózunk a világtól, akkor akár Jorge Semprún regényének a címével is feltehetnénk ugyanezt a kérdést: Írni vagy élni? Sarr regényének egyik erőssége, hogy ezeket a létfilozófiai vívódásokat könnyedén tárja az olvasó elé.
Diégane nyomozása hatalmas idő- és térbeli távlatokat nyit. Az olvasó megfordul Szenegálban, Franciaországban és Argentínában, valamint megelevenedik előtte a 20. század egészen napjainkig, ahogy ennek az időszaknak a legnagyobb kihívásai is, aminek következtében elegyednek a fiktív és a megtörtént események. Gondoljunk például a gyarmatosítás utóhatásaira többek között Diégane barátjának a történetében, aki kisgyermekként tanúja lesz annak, miként mészárolják le a milicisták a szüleit.
Szó esik a zsidók helyzetéről a nácik által megszállt Franciaországban, amely Charles Ellenstein sorsában jelenik meg (ő Az embertelenség labirintusának szerkesztője). De megemlítendő Fatima Diop halála is, akinek megrendítő története kormányellenes tüntetéseket indít el Dakarban, felhívva a figyelmet a nőjogok silány helyzetére Szenegálban. Ugyanakkor ez a szál mintha kissé kilógna a cselekményből. Ennek oka, hogy feleslegesen tereli el a figyelmet Diégane-ról, aki a sokrétű narráció ellenére egyértelműen a regény központi figurája. Hiába szól a mű Elimane-ról, a fókuszban mégis Diégane áll, mert a kontinenseken átívelő nyomozás olvasható az ő saját útkereséseként is.
Diégane voltaképpen Sarr alteregója. Mindketten tanulóként érkeznek Szenegálból Franciaországba, írói ambíciókkal rendelkeznek, amelyek nem hagyják nyugodni őket, és Diégane alakja rezonőr Sarr irodalmi eszmefuttatásainak kifejezéséhez. Ilyen érzékeny kérdés a megírandó könyv témája. Diégane képtelen megfogalmazni, hogy miről is szeretne írni. Nem érdekli őt, miről szól a könyv („különben is utálom ezt a kérdést”), jobban foglalkoztatja a hogyan témája. Mindez visszavezet minket a livre sur rien, a semmiről szóló könyv gondolatára, melynek igényét Flaubert fogalmazta meg egy Louise Colet-nek írt levélben.
Flaubert gondolatai alapján kizárólag a stílusnak kell hatást gyakorolnia a befogadóra, a cselekménynek pedig majdhogynem láthatatlannak kell maradnia. Flaubert-nek meggyőződése volt, hogy a művészet jövője ezen az úton fog haladni. Úgy tűnik, Diégane meg is találja ezt a prototípust Az embertelenség labirintusában, mivel sokkal kevesebbet tudunk meg az általa csodált alkotás cselekményéről, mint a könyv Diégane-ra és környezetére gyakarolt katartikus hatásáról, amelyet viszont alaposan megismerünk: „Még mindig akkora hatással volt rám, hogy nem bírtam kijönni a szobámból, csak hevertem megsemmisülve”.
Az emberek legtitkosabb emlékezetének zsenialitása a narrációs technikában rejlik. A polifonikus megszerkesztettségre is vonatkozhatna a korábban említett pókmetafora, hiszen lépésről lépésre bontakozik ki a cselekmény – pont úgy, ahogy a pók sző hálót. Több elbeszélő munkálkodik egyszerre, ezáltal történetek jelennek meg a történetben, amelynek során újabb és újabb alakok jutnak fontos szerephez. Szemléletes példa erre Diégane találkozása Siga D.-vel, aki elmeséli a főszereplőnek, miként ismerte meg Brigitte Bolème-et, az újságírót. A perspektívaváltás folyamatos; egyik pillanatban Bolème beszél Siga D.-hez, aztán Siga D. Diégane-hoz. A sok szubjektív beszámoló mögött pedig ott dereng az objektív igazság Elimane-ról. Sarr képes a szerteágazó történetet összefogni, a cselekmény nem esik szét.
Mindemellett a regény a változatos narrációnak köszönhetően számos irodalmi és publicisztikai műfaj sajátosságait is felidézi. Olvashatunk tudományos cikkeket, kritikákat, recenziókat, tárcákat, baráti dialógusokat, naplóbejegyzéseket és természetesen a választékos, mégis könnyed és hétköznapi elbeszélőt, aki nem riad vissza a finom iróniától sem. A rendkívül színes stílus komoly fordítói kihívásokkal járhatott Bognár Róbertnek, aki ennek ellenére kiválóan adja vissza a műfajok sajátosságait és nyelvi különbségeit.
Összefoglalva a leírtakat megállapíthatjuk, ha csatlakozunk Elimane-hoz az embertelenség labirintusába, nem kell tartanunk az eltévedéstől. Sarr remekműve ugyanis úgy vezet minket körbe az útvesztőben, mint a legfelkészültebb idegenvezető egy ismeretlen városban.
