Hogy miként fonódnak egymásba, majd kerülnek kölcsönhatásba a keleti taoizmus tanai a keresztény neveltetésű, ámbár buddhista eszméket valló Gárdonyi Géza, illetve az orosz zsidó származású Ljudmila Jevgenyjevna Ulickaja munkásságával, azt egy olyan nemes szimbólum tanulmányozásán keresztül igyekszem bemutatni, mint a pillangó.
Hogy lehet az, hogy kultúrák diverzitása, évszázadok pora sem kicsinyítette, feledtette el a kérdést, miszerint hol húzódik a határ illúzió és valóság között? Mi az álom? Valójában ki, mi éli meg a pillanatot? Az álombeli könnyedség vagy a valóság fizikai súlya azonos az „énnel”? Ki vagyok én? Ki az, aki e kérdéseket az olvasónak szegezi?
A kettős valóság jelensége folyamatosan átszövi népmeséink, irodalmunk, mitológiánk történeteit. Gondoljunk csak Hüvelyk Matyira, Maurice Maeterlincktől A kék madár vagy C.S. Lewistól a Narnia Krónikái testvérpárosaira, akik sok más sorstársukkal együtt egy bizonyos fizikai határt átlépve beavatást nyertek egy másik univerzum titkába. A főhősök − személytől függetlenül − minél több időt töltenek a párhuzamos dimenzióban, annál inkább megkérdőjelezik saját valóságukat. Pont így vezet bennünket kézen fogva a taoizmus, Gárdonyi és Ulickaja a válaszok kapujába, s hogy végül ki merre tapintja ki a valóságot ezután, az már az olvasótól függ.
Gárdonyi és az almamoly
Gárdonyi Gézát (1863–1922) keresztény szemléletben nevelték. Eszmei öröksége szerint anyai ágról katolikus, apai ágról evangélikus gyökerekkel indult el a lelki útvesztőn, ő maga mégis református tanodákban tanult. Mindezek ellenére szakított a hagyományokkal; hite messzemenően elvált a keresztény nézetektől. Mind a filozófiai, mind az ideológiai eszmék foglalkoztatták, illetve hitt a buddhizmus tanaiban is.
Ebben a szellemiségben írta meg A pillangó című novelláját. A történet középpontjában egy valóságnak hitt álom szerepel. Egy kisfiú egy nap arra gondol, hogy az Isten teremtményei között nem tudna boldogabb lényt megnevezni a pillangónál; azt kívánja, bárcsak ő maga is e nemes faj egy példánya lehetne. Álmodozása beteljesedik; ahogy az éj nappalra vált, a test új testet ölt, s ezzel megkezdődik az átváltozás.
Kezdetben egy hernyó szemszögéből ismerjük meg a világ csúszómászókra leselkedő veszélyeit: legyen szó az ember pusztító erejéről, az éhes tyúkokról és rigókról vagy a fürkészekről, amik hernyókba rakják tojásaikat. Itt még erősen érzékelhető az ember fizikai testhez való ragaszkodása, a leválás hiánya. A kisfiú ugyanis olyan kijelentéseket tesz, amelyekből érződik, hogy még hozzáfér az álom előtti állapothoz. „Ha tudtam volna, hogy ennyit kell rettegnem, dehogy is kívántam volna pillangó lenni.”
Az író másrészt szavakkal elénk festi azt a gyönyört, amelyet csak a földhöz ragadt apró lények láthatnak. Gárdonyi sorait olvasva így csodálkozunk rá mi magunk is a pókhálón megcsillanó harmatcseppek fátyolpalotájára vagy a fák között előbukkanó Hold fényes képére, mely oly nemesen veti ránk fényét, akár egy fényes ezüsttál.
sokáig bámultam volna, de más ragyogás vonta magára figyelmemet: körülöttem olyan óriási nagy gyémántokat láttam, mint a fél testem (…)
– Micsoda sok gyémánt ez? – kérdeztem a mellettem heverő hernyótársamat.
– Harmat – felelte röviden.”
A gyönyör segíti a fizikai és mentális ellazulást, a leszakadást; így zuhanunk a történet egy mélyebb rétegébe. Az időzónák összemosódnak, most már a hernyó álmában járunk. Visszautalva az írás elejére: minél több időt töltünk a párhuzamos valóságban, annál inkább eltávolodunk eredeti mivoltunktól. A történetben ezen fordulópontot az „álom az álomban” állapota jelképezi.
A hernyó egyszer csak felébred, s ahogy magára pillant, végtelen boldogság járja át új testét: megkezdődik az aranykor, a paradicsomi állapot, ugyanis főhősünk pillangóvá − pontosabban mondva almamollyá változott. A világ csodálatos, úgy érzi, beteljesedett mindaz, amiről valaha álmodott. Miután nincs kivel megosztania örömét − ahogyan azt majd Ulickaja főhősénél is tapasztaljuk –, a boldogság miljomnyi áradó sugarát mind magába zárja. Egy ösztön vezérli innentől: el a vágyak országába, virágországba.
A boldogságban megszűnik az idő, s azt hisszük: nincs már, ami fenyegethetne egy „pillangót”. A trauma azonban ebben a történetben is megjelenik: ami szép, azt az ember meg akarja semmisíteni.
A kertben, miközben játszi könnyedséggel trillázva eregeti szárnyait, először saját – emberi − testvére, Pali akarja megkaparintani, aki nem ismeri fel őt; nem ugyanazt a valóságot látja, mint megvilágosodott fivére. Kis híján életét veszti, de végül sikerül elmenekülnie. Végül mégis elérkezik a sötét éjszaka. A rovarcsapda fénye eltántoríthatatlanul hívogatja főhősünket egy tudós kertjébe. Az ösztön erősebbnek bizonyul a tudatnál, így mikor a moly túl közel repül, csapdába esik. A tudós a bódult állapotban lévő állatot a szobájába viszi, s a több száz holt lepke közé fekteti, hogy kitűzze őt is gyűjteményébe. Végül az öl, aki teremt.
De kegyetlenek is az emberek! De jó is, hogy − fölébredtem.”
A fiút utoléri a bűnbeesés, mikor átváltozását követően nem tud leszakadni fizikai testképéről, ezzel beleragad az újonnan „gyártott” énképzetébe. Továbbá a történet végén a kapzsiság, s ezzel a bűn is kiteljesedik, mikor a rovarcsapda fénye annyira megrészegíti főhősünket, hogy nem bír ellenállni a kísértésnek. Később ez okozza elmúlását.
A lélek testéről – a kereszténységtől a buddhizmusig
Gárdonyi A pillangó (1903) című fabuláját olvasva meglepő hasonlóságot véltem felfedezni egy általam korábban olvasott művel. A történet szerzője Ljudmila Ulickaja, és az Aqua allegória (2021) címet viseli. Az említett mű A lélek testéről novelláskötet egyik kulcstörténete; a gyűjtemény főhősei elbeszéléstől függetlenül mind magányos, idős emberek, akik haláluk előtt keresik a válaszokat, valamint igyekeznek rendezni földi életük elakadásait a nagy utazás előtt.
Véleményem szerint igazán izgalmas, hogy több mint száz év különbséggel, valamint egymástól körülbelül kétezer kilométer távolságban két eltérő nemzetiségű és vallású író ugyanazzal a szimbólummal dolgozik, amely a lepkék rendjén belül is azonos: az almamollyal. S itt talán egy pillanatra fontos lehet elgondolkozni azon, hogy miért pont ezen példány a szimbólum tárgya. Az alma mély vallási jelentéssel bír, attribútuma és jelképe a bűnbeesésnek; ilyen példabeszédnek tekinthető a korábban taglalt mű is. A tudás fájáról származó paradicsomi gyümölcs azonban a 11. századtól a bűn legyőzésének és megváltásának szimbólumává vált. Ezzel a jelentéssel Gárdonyi megközelítését is új keretbe helyezi Ulickaja Aqua allegóriája.
A mű főszereplője − Szonya Szoldova –akkor világosodott meg, amikor elvált a férjétől, aki az élet értelmét a táplálkozásban találta meg. A férfi elköltözését követően a nő kiürített minden hústerméket a házból, egyszerűen nem bírt ezentúl korábbi társának életvitele szerint élni, a férj ugyanis minden nap fogyasztott állati eredetű ételt. Szonya kezdetben emiatt semmit sem volt képes befogadni. A kellő megtisztulást követően ezt az ürességet egyedül az alma csipegetése váltotta fel. Egyre kevésbé értette, hogy tudott ennyi időn át együtt élni a táplálkozás más formájával.
A lakásban sűrűsödik a levegő, megtelik a magányos boldogság erős földöntúli zamatával.”
Szonyában azonban egy percig sem merült fel, hogy ezt a boldogságot érdemes volna bárkivel megosztani; egyre mélyebben értette, ízlelte azt, hogy a valódi öröm belül lakozik. Egy visszafordíthatatlan belső és külső átváltozás vette kezdetét. Befeküdt ágyába, már almát sem igazán fogyasztott, a napok előrehaladtával a testi fáradtság győzedelmeskedett, végül Szonya mély álomba szenderült. Testén alig látható pihék, cérnavékony, selymes, színtelen szálak kezdtek megjelenni.
Negyven napig feküdt így, mígnem a lakás minden szegletét betöltötte az alma nemes illata, amely úgy áradt belőle, akárcsak a fény. A bábállapotot követően − amely pontosan annyi ideig tartott, mint Jézus Krisztus mennybemenetele − egyszer csak kitárta szárnyait, áttetsző pikkelyein zöldeskék ragyogás lett úrrá; almamollyá változott. Határtalan boldogság járta át, ám Gárdonyi főhőséhez hasonlóan nem volt mellette senki, akivel ezt megoszthatta volna.
A kereszténységben a negyvennapos böjt időszaka alatt a hívők nem fogyasztanak tejet és húst. Ez az attitűd az Isten iránti szeretet, a bűnbánat, a megtisztulás, az áldozatvállalás és a könyörgés szimbóluma is. Főhősünk − azonos ideig tartó − átváltozását megelőzően pont így szabadította fel magát a táplálkozáson keresztül az állati bűnöktől. Teste megkönnyebbült, a savas ételek elhagyása megnyugtatta emésztő- és idegrendszerét, tisztábban látott, gondolkodott. Társas kapcsolatait felszámolta, önmagára, a lelki békéjére összpontosított; hisz nem volt, mi továbbra belülről „marja”.
Szonya innentől más dimenzióban lebegett, s habár hallgatása feltűnt szeretteinek, azok hiába keresték, emberi teste szinte elpárolgott a szobából. A rendőrség és a katasztrófavédelem is kutatta, azonban ők is csak furcsa rongyokat találtak, melyek vélhetően egykor ruhák lehettek.
A főhős olyan sűrű gyümölcs – hol alma, hol őszi, hol szamóca − illattal megáldott helyre került, ahol más lepkék is éltek. Volt olyan, akit felismert, akivel találkozott emberi mivoltában is.
A korábbi történetek segítségével megismerhettük, milyen, mikor az álombeli én tapasztalásai felülírják a valóságról alkotott képünket, az új ismeretek kapukat nyitnak ki, melyek addig idegen dimenziókat rajzolnak elénk. Gárdonyi Géza történetében szinte mi magunk is a bőrünk alatt éreztük, milyen egy apró lény szemszögéből – békaperspektívából – rácsodálkozni a világra. A testünk a főhős fizikumával zsugorodott, így a viszonyítási pontok is elcsúsztak, új értelmet nyertek. Azonban minden esetben a fizikai testhez való ragaszkodásé volt a főszerep. A főhős hiába kapott „új ruhát”, hiába „csak álmodta” szerepét, a testből nem tudott kiszakadni. A halált veszteségként élte meg. Talán a történet végkimeneteléből is érződik az író gyermekkorából hozott keresztény neveltetése; hisz Gárdonyi csak ideig-óráig tudta szabadjára engedni a pillangóképű lelket.
Ljudmila Ulickaja történetében a fizikum már nem kapott ekkora szerepet, az átváltozás sokkal inkább lelki, s annál inkább spirituális tartalmú, kivetülésű. A fizikai test elengedése, a vezeklés, az éhezés, a kirepülés a páncélból egyfajta megérkezés: a bűnbocsánat elnyerése.
Taoizmus, Szabó Lőrinc és Dsuang Dszi álma
A harmadik történet, amellyel a gondolatsort mintegy kitekintésként zárnám, a taoizmus szent könyvének egy újraértelmezése. Szabó Lőrinc Dsuang Dszi álma című verse Csuang Ce kínai taoista filozófus-költőre utal a Krisztus előtti negyedik századból. A mű egy kétezer éve tartó álom, álomban utazás, amely a pillangó allegóriáján keresztül vezet minket magasabb igazságok megértéséhez. Szabó Lőrinc műve 1935-ben íródott, a Különbéke című verseskötet kulcsdarabja. A kötet egyik jellegzetessége, hogy – a korábbiaktól eltérően, új témaként − beékelődik gondolatai közé a keleti, buddhista filozófia és költészet hatása.
A költő menedékre lelt a keleti filozófiában, az időszámításunk előtt keletkezett ősigazságokban. Úgy vélte, a világ megismerhetetlen, vékony a jég állítás és tagadás mezsgyéjén, továbbá hitte, hogy a valóság és a látszat kézen fogva járnak. Ilyen témájú versei többnyire átköltések, kiemelkedő csoportjuk a Dsuang Dszi-versek halmaza. A taglalt írás a szubjektivitásra épül. Minden, amit látunk, hallunk, tapintunk és érzékelünk, csak általunk létezik.
Dsuang Dszi álmában lepke volt, azonban felébredve összezavarodik, mert nem tudja eldönteni, hogy mi a valóság: vajon a lepke álmodta-e őt, vagy ő az állatot. Valójában azt sem lehet kétséget kizáróan megállapítani, hogy ki az, aki elbizonytalanodik: a keleti mester vagy a nyugati költő.
A mű első három versszaka lényegében egy prózai forrásszöveg átdolgozása, amelyben az elbeszélő egyes szám első személyben meséli el tapasztalásait. A második egységben már a lírai én szól Dzsuang Dszi-hez, ám, amint ezt megteszi, összezavarodik; már maga sem biztos abban, hogy ő nem csak egy másik álmodó. S itt jön a szubjektivitás elmélete: nézőpont kérdése, ki mit álmodik. Egyre inkább kicsúszik a lírai én lába alól a talaj, kételkedni kezd saját valóságképében, olyan, mintha valaki játszana vele. Kétezer év gondolkodás után sem érti, a mester mit szeretne üzenni neki.
Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma
Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
– Álmomban – mondta,– ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.
– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam,
s a lepke vígan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi…
És felébredtem… és most nem tudom,
most nem tudom, – folyatta eltünődve,–
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? –
Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! –
Ő mosolygott: – Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! –
Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,
és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.
A három mű különböző módon értelmezi az álom allegóriáját. Gárdonyi művében a testképről való leválás hiánya érzékelhető leginkább, amelyre záró sorában mintegy rá is kérdez, a gondolatjel sugallja, hogy az író egyáltalán nincs meggyőződve arról, hogy a fiú valóban felérbredt-e. „De jó is, hogy — fölébredtem.” Szabó Lőrinc pillangója szintén fogságba kerül, azonban ezen mű esetén a megnevezett szereplő egy kétezer éve tartó álomban ragad. Ő a szellemi világtól nem tudott elszakadni.
Ulickaja az egyetlen, aki nemcsak a – fizikai – test fogságából szabadítja ki Szonyát, hanem az átváltozáson keresztül lelkét is szabadjára engedi. Visszakanyarodva az alapkérdésekre − miszerint hol húzódik a határ az illúzió és a valóság között – talán tényleg csak az „egyén” érzékeli azt. Ahány ember, annyi álom, s megannyi valóság.
