A pedofiltörvényként elhíresült törvénymódosítás tiltja, hogy 18 éven aluliak halljanak vagy olvassanak a másságról, a különböző szexuális orientációkról és az LMBTQ+ mozgalomról. Folytatjuk vitaindító sorozatunkat, amelyben írók, szerkesztők, pedagógusok és (gyermek)irodalmi szakemberek nyilvános megszólalásait gyűjtöttük össze, hogy párbeszédre hívjuk azokat a tanulókat, szülőket és szakembereket, akik ki akarják nyilvánítani a véleményüket a témával kapcsolatban.
Kollár Árpád író, szerkesztő:
„A másságról. Az én másságomról. (Cikázós, érzelmes, darabos.) Kisgyerekként a világot kerek egésznek láttam, amiben megvolt a helyem. Kiskamaszként már világosan éreztem, hogy valami nincs rendben. Más vagyok. Sokszor és sokan figyelmeztettek erre, hol durván, hol megvetőn. Csak mert nem voltam olyan, mint ők. A létem, az ott létem számukra puszta provokáció. Más voltam, igen. Magyar. Voltam és vagyok.
A kilencvenes évek Szerbiája nekem egy nagy, szürke gomolyag. A megaláztatás helye. Nem találom magam benne és szorongok. Szorongok az utcán, szorongok a pénztárnál fizetéskor, szorongok az iskolaudvaron. Mert más vagyok. Miközben nem tudok és nem is akarok nem az lenni, aki vagyok. Az apám nyolcvanhétben halt meg. Agytumorban. Mit kaptam tőle? Azt, aki vagyok. Ezt az otthonos nyelvet, irodalmat, kultúrát. Ezt a világot, amire büszke vagyok.
Az identitás nem döntés kérdése, hanem vállalás. Meg Irapuatót. A magyar válogatottat. Mert a foci nem csak foci. Az apámmal beszélgetek minden elvesztett meccs közben makacsul évtizedek óta. És vele örülök egyre többször a győzelmek után. Most sem a negyven éves férfi zokogott befelé a Puskásban a himnusz alatt, hanem a hétéves kisfiú. Ezért vittem magammal a fiamat. Így beszélget tudtán kívül a nagyapjával ő is, akit sosem láthatott. Ez az ő keresztje. Majd megérti.
Más. Magyarországon hamar rájöttem, hogy itt is más vagyok. Kezdetben bántott, aztán megszoktam. Befogadott, aki befogadott. Vannak, még mindig vannak, és újra vannak, aki gyűlölnek, mert határon túli vagyok. (Mi az, hogy túli?) De már nem érdekel. Más. A húgom sérült aggyal született. Más mint a többi. Többszörösen más. Ezt már kisgyerekként is tudtam. Emlékszem a szavakra, a gesztusokra, a pillantásokra. Emlékszem a bélyegre, amit a kisvárosi környezet a homlokunkra nyomott. Mert ő olyan. Tudod. Hibás. Emlékszem az embertelenségre. A magukat többnek, jobbnak gondoló sötétek gőgjére. Az elutasításra. A megaláztatásra. Anyám arcára mindeközben. Egy jobb, egy befogadóbb világban nekik is könnyebb lett volna. Még most is könnyebb lehetne.
Más. Apám (a második) családja sosem fogadta el igazán, hogy mi lettünk neki a húgommal. Hogy készen kapott minket. Kemény, falusi törvény, a vér törvénye. A szemükben sosem lehettünk igazi család. Még ha apám vállalt is minket, még ha ő nevelt is föl minket. Becsülettel.
A család. Szeretek családban élni. Öt gyerek. Egyszer csak megtörtént velem és ez lett életem legnagyobb kalandja. Mert családban élni jó. Nagyon jó. Apának lenni a legeslegjobb.
Más. Sosem értettem, miért bélyegzik meg azt, aki más. Kisebbségből többségbe kerülve sem felejthetem, milyen érzés. Vannak barátaim, rokonaim, ismerőseim, akik utálják az úgynevezett másságot. Az úgynevezett melegeket. Nem értem őket, de megpróbálom nekik elmondani, milyen másnak lenni. Milyen, ha azért bántanak, amilyen vagy. Hátha megértenek belőlem valamit. Mert nem akarom, hogy mások rosszul érezzék magukat.
Mert a homoszexualitás nem választás kérdése. Nem lehet nem beszélni róla. Nem szabad a szőnyeg alá söpörni, a gyerekek elől elrejteni. Mert van. Mert természetes, hogy van. És nem attól van, hogy megmutatják vagy beszélnek róla. A gyereknek a maga életkorához mérten meg kell ismernie a világot. Annak pedig, aki érzi, hogy más, beszélnie kell az érzéseiről. Nem. A család nem ettől lesz gyengébb, hanem a hazugságtól, a képmutatástól. Íróként és apaként felelősen nem tudok mást mondani. Csak azt, hogy hajrá magyarok! A család az család.”
forrás: a szerző Facebook-oldala
Tóth Krisztina író, költő:
„Meddig folytatódhat ez még? Hány embert akarnak megalázni emberi méltóságában, hány embert akarnak elüldözni abból az országból, ahol él, hány embert akarnak fenyegetni, elhallgattatni?! Hány nemzedéket mérgez még meg a kirekesztés és a gyűlölet, és hány újabb nemzedéknek kell majd felnőnie, hogy mindez elmúljon? Most kik következnek majd?
Június 15-től a Pixel című könyvem sem lehet már érettségi tétel, ahogyan eddig volt számtalanszor a gimnáziumokban. Az érettségizők, ugye, még nem múltak el tizennyolc évesek, nekik nem szabad ilyesmiről olvasniuk.
Nem a gyűlölettől kellene inkább megóvni őket?
Sokan elmentek Magyarországról az utóbbi években. Most még többen el fognak. Akik maradnak, azoknak szembe kell nézniük a sunyi, állatias indulatokkal. Ha tesznek ellene, ők válnak majd céltáblává.
Előbb-utóbb mindenki áldozattá válik, aki nem cinkos.”
forrás: a szerző Facebook-oldala
Nyáry Krisztián irodalomtörténész, szerkesztő:
„Ki vegye ki a Shakespeare-kötetekből a törvénybe ütköző oldalakat?
Az egyszeri könyves kérdései a hétfőn elfogadott korlátozó törvény kapcsán:
A hétfőn elfogadott jogszabály szerint »tilos tizennyolc éven aluliak számára pornográf, valamint olyan tartalmat elérhetővé tenni, amely a szexualitást öncélúan ábrázolja, illetve a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint a homoszexualitást népszerűsíti, jeleníti meg.« A könyvszakmában dolgozó, jogkövető állampolgárként a következő jámbor kérdések merülnek fel bennem:
- A homoszexualitás népszerűsítésének számít-e a szerző (pl. a középiskolai szöveggyűjteményekben is szereplő Szapphó, Rimbaud, Verlaine, Thomas Mann, Oscar Wilde, Whitman, Proust, Lorca, stb.) köztudomású szexuális orientációja? Ha igen, hogyan kell eljárni műveikkel a könyvesboltokban?
- Megvásárolhatják-e kiskorúak a Halál Velencében vagy az Eltűnt idő nyomában példányait, ha a könyvben szereplő írói életrajzokat a könyvesboltban előzőleg kivágják vagy a törvénybe ütköző életrajzi adatokat felülragasztják egy másik, megszépített életrajzzal?
- A törvény értelmében ezután nem lehet fiatalkorúak kezébe adni Shakespeare férfiakhoz írt szonettjeit. Sajnos ezek már együtt jelentek meg a szerző többi versével. A könyvesbolti dolgozók feladata lesz az inkriminált művek kivágása a kötetekből vagy erre központi intézkedés történik majd?
- A nemváltás sajnálatos módon rengeteg helyen feltűnik a görög, római, indiai és egyéb korszerűtlen mitológiákban és a hatásukra megszületett irodalmi művekben. Az világos, hogy Ovidius Átváltozásait ezután nem lehet fiatalkorúaknak árusítani, de mi legyen a helyzet az Ovidiust sűrűn idéző Dante vagy Janus Pannonius műveivel?
- Az antikvitás szabados szerelemeszménye eléggé el nem ítélhető módon megfertőzte Babits Mihály, Weöres Sándor, Faludy György és mások költészetét. Verseik tele vannak homoerotikus utalásokkal. Egyelőre nem tisztázott, hogy egy erre kijelölt hivatal fog-e delegálni az ifjúság számára megfelelő kiadáshoz szerkesztőket vagy csak utólagos engedélyezésre kell benyújtani a kötetterveket?
- Külön nehézséget okoz »a szexualitás öncélú ábrázolásának« értelmezése. Hunor és Magor a krónikák és Arany János szerint elrabolták Belár és Dúl fejedelmek kiskorú lányait, majd gyermekeket nemzettek nekik. A magyar nép megalapítása ebben az esetben öncélúnak tekinthető-e, vagy gyermekszületés esetén a kiskorú sérelmére elkövetett kényszerítés ábrázolása megengedhető? Biztosítani fog-e a tekintetes főhivatal a hasonló problémák feloldásához jogértelmező szakembereket?
(Abszurdnak tűnik, de a törvényből valóban ezek a kérdések is következnek.)”
forrás: a szerző Facebook-oldala
Molnár T. Eszter író, számos gyermek- és ifjúsági regény szerzője:
„Írok kamaszoknak a homoszexualitásról. Mert létezik. Mert fontos, hogy ebben az érzékeny korban ne kelljen elhallgatni semmit, hogy fel lehessen tenni kérdéseket. Iskolai osztályokban beszélgetünk a könyvekről, és sem a gyerekek, sem a tanárok nem pirulnak. És igen, boldog vagyok, ha csak egyetlen fiúnak vagy lánynak is segítettem abban, hogy el tudja fogadni önmagát és a saját érzéseit, vagy el tudjon fogadni a környezetében valakit, aki megéli a homoszexualitását. Azt, hogy olyan majdnem normális, mint amilyenek mind vagyunk. Hogy sokfélék vagyunk, és egyikünk sem illik pontosan a társadalom elvárásai által kivágott embersablonba.
Hogy pontosan mit is kéne és miért betiltani? Az iskolai látogatásokat? Az olvasást? A könyvet? Vagy a valóságot?”
forrás: a szerző Facebook-oldala
Agócs Írisz gyerekkönyvszerző, illusztrátor:
forrás: a szerző Facebook-oldala
