„Hőseim mind meleg férfiak, szépek és csúnyák, boldogok és boldogtalanok: átlagosak, mint általában az emberek. A novellák nem rólam szólnak, de többnyire az én fiatalkoromban, a 60-as, 70-es, 80-as években játszódnak.” – hangzik Nádasdy Ádám 2020-ban a Magvető kiadásában megjelent első prózakötetének előszavában. Ahogy olvasom, rögtön felmerül bennem a kérdés: kié az az elfedett arc (és mit hordoz magában), akinek a „szabadkozását” az előszóban olvashatjuk?
Amikor egy könyv nevén nevezi önmagát, sok minden átalakul, problematikussá válik. A szakállas Neptun kijelenti: a szöveg mögötti szerzőkonstrukció nem elidegeníthetetlen része a történeteknek. Ez eddig világos, hiszen Esterházy Péter óta tudjuk, hogy mindez „csak” irodalom, az pedig „csak” fikció. Mégis számot kell vetnünk azzal, hogy milyen tendenciák írják bele A szakállas Neptun testébe az előszó teljesen legitim, bár egyéb esetben redundánsnak ható önmagyarázatát. Mindehhez pedig szembe kell néznünk azzal a kulturális és paradigmatikus közeggel, melyben a novelláskötet megszületik. A szöveg önértelmezése jelzi egyben azt is, hogy a kötet az irodalom egy olyan területére „tévedt”, ahol rengeteg problémával kell számot vetni. Egy periférikus csoport vagy közösség reprezentációja – amely nyíltan a hasonlóság megmutatására vállalkozik – csak bizonyos nyelven, bizonyos pozícióból, bizonyos kontextusban képes ténylegesen annak hatni, ami. Csak a legegyértelműbb jelenséggel élve: ha egy szerző a heteroszexuális szerelemről ír, nem kell kijelentenie, hogy a kötet nem róla szól. A heteroszexuális intimitást közel sem kíséri annyi tabu, annyi lesütött szempár vagy elharapott szó. Éppen ezt a terepet kezdi el felülírni a Nádasdy-szöveg: határbontogatással, nyíltan kimondott szavakkal és elkerülhetetlen tekintettel válaszol minderre.
A kötet minden szempontból határátlépés: Nádasdy közelítése a lírától a prózanyelv felé, egy tabusított témakör feltépése, és egy irodalmi vagy ismeretelméleti probléma próbája is egyben. A nyelvből több szempontból kiszorult csoport hangján szólnak a szövegek, mely már önmagában is érdekes koncepciónak bizonyul. A fentebb idézett előszóban is kirajzolódik ez a megszólaltató magatartás: a cél a tabusítás eredményeként kialakult válaszfal leépítése. Ha sikerrel jár a kötet, a fal leomlásakor befogadóként pont azt pillanathatjuk meg, amit az előszóban megelőlegez: valami elemi összetartozást és hasonlóságtudatot.
A homoszexualitást témájaként választó kötet, ezzel az érdekes elő-, majd fokozaton eltűnő szerzőkonstrukcióval önmagában is kérdésfelvetés: milyen pozícióból lehet bármi legitimet állítani egy közösségről? Milyen nyelvhez nyúlhatunk egy periférikus, tabusított csoport ábrázolásakor? A kötet pedig mindehhez tökéletes nyelvet választ: az érintés, az intimitás és a szerelem nyelvét. A novellák maguk is érintések sorozatai: egy zongorán haladó ujj ütemes mozgása, egy boka köré fonódó kéz, egy szüzesség elvesztése, a lehelet melege a takaró alatt, egy összehangolt lábváltás, majd egy márványszökőkút hidege a bőrön. A kötet a test egyetemes nyelvét beszéli, melyből vég nélkül önmagunk mozdulatait olvashatjuk ki – ezáltal pedig a szöveg nemcsak hangadó alkotás, hanem bizonyíték is: fizikális és lelki meztelenségünkben mind ugyanolyanok vagyunk.
A Nádasdy-kötet nyelvválasztásával (le)számol azokkal az ellentmondásokkal, melyek feszültségéből önmaga is megszületik. Az irodalmi reprezentáció és a közösségábrázolás felé állított összes kétség, a nyelviség problematikája és a homogén – heterogén, individuális – kollektív oppozíciók között lavírozva a novelláskötet beváltja ígéretét: univerzális nyelven szólal fel a homoszexualitás ábrázolásának jegyében. A kötet tehát nem esik sem a beolvasztás, sem a szegregálás hibájába. Úgy beszél valami egyediről és vonja párhuzamba a „mindennapival”, vagy jobban mondva az erősebb reprezentációval bíróval, hogy a két törekvés nem oltja ki egymást. Az egyediség, az attribútumok, a csoport színei nem oldódnak fel a hasonlítás aktusában, de határvonalakat sem jelöl ki. Mindezt pont a test szöveggé formálása teszi lehetővé: a testben való lét, mint kollektív tapasztalat járja át ezeket a novellákat, túlmutatva ezzel a kötet egészén.
A Nádasdy-kötet ügyesen játszik a személyesség és a kollektivitás hangjaival, ugrókötélként használva a fikció és a megjelenítés között húzódó határvonalat. A kötet egyszerre kijelentés, állásfoglalás és kísérleti modell is, annak az ellentmondásnak kijátszására, melynek egyik felén a homoszexuálisok mint nyelvileg „kizsákmányolt” és alulreprezentált csoport, a másik felén pedig az irodalomi ábrázolás összes kétsége áll.
A kötet címadó novellájában érhetjük tetten ennek a sajátos nyelviségnek tetőpontját. A szöveg magába sűríti a test kapcsán felmerülő összes érzelmi csomópontot. A testi szégyen, a gyengeség, a kiszolgáltatottság és a megtisztulás fázisait végigkövetve a szöveg, az arcát a Neptun szoborral díszített szökőkútban megmosni kívánó Erik történetét meséli el. A Neptun szobor meghatározó jelentőséggel bír mind a novella, mind a kötet szempontjából. Eköré a megkövült, izzófehér férfitest köré szerveződik a kötet egésze: a szakállas Neptun, a „buzik istene” annak ellenére, hogy alapvetően eredetileg külön-külön megjelent szövegeket olvashatunk, mégis a testiség kifejezőjeként egy olyan tengelyt képez a kötetben, mellyel a többi szöveg nyelve együtt mozdul. A szakállas Neptun, az édesvízbe („Voltaképpen büntetés egy tengeristennek, ha évszázadokon át édesvíz zubog ki a lába alól.” ) és mozdulatlanságba száműzött férfitest egyszerre tölti be a képmás, a bálvány és a replika szerepét a novellában. A szöveg vége pedig egy nagyon emberi, nagyon testközeli, csetlő-botló katarzis: a Neptun és az ő meztelenül vacogó fiai a kötet talán egyik legfontosabb vonását, az emberi test őszinte, tiszta hasonlóságát példázzák. Hiszen a tabura és az emberek közötti egyenlőtlenségekre válaszként a csupasz igazság, a mindennapiság, a sebezhetőség és a szeretet felel.
A szövegek, ahogy a címadó novella is, az intimitás érzékletes megmutatásával képessé válnak az ábrázolás egy olyan módjára, melyben a reprezentáció feszültségéből táplálkozva, egy csoport lényegiségét nem felszámolva fedi fel magát az emberek közötti hasonlóság és egyenlőség.
Ennek a szövegbeli megjelenése az a testi és lelki lecsupaszítás, melyből újra és újra befogadóként saját testünkre és mozdulatainkra ismerhetünk rá. Ezzel pedig a szöveg végrehajtja azt, ami talán a legfőbb feladata: úgy kapcsol össze minket egy számunkra (akár) ismeretlen világgal, hogy nem fosztja meg a megismerni kívánt közeget a saját színeitől. Így pedig egyszerre érezhetjük testünkön a közösség összes mozzanatát. Bebizonyítva ezzel, hogy bizonyos meggyőződések ellenére nem heteroszexuális vagy homoszexuális irodalmat, hanem csak irodalmat olvasunk, és nem meleg vagy heteroszexuális intimitásról, hanem „csupáncsak” az intimitásról magáról közvetítenek ezek a szövegek. Éppen úgy jöhet ez létre, hogy a kötet okosan tapogatja ki saját határait, így képessé válik pont azoknak a problematikáknak a kiküszöbölésére, melyekre létmódjaként tekint. A végeredmény pedig nem más, mint egy olyan szemléleti paletta, melyben az összetartozás, a hasonlóság és az egyediség többé nem egy skála két végén helyezkednek el, hanem szorosan egymás mellett – testközelben.
Nádasdy Ádám: A szakállas Neptun. Magvető, 2020 – 193 oldal
Kiemelt kép: facebook.com/magveto/neptun
