A performanszművészet nagyasszonyának, Marina Abramovićnak az önéletrajzi könyve eredetileg 2016-ban jelent meg, most végre az Athenaeum gondozásában, Nagy Ágnes fordításában magyarul is elérhető.
Ez a könyv tanít, tanít magadról, az életről, a halálhoz való hozzáállásról és természetesen a performaszművészetről is. Marina életét töviről-hegyire megismerheted, végigvezet rajta, de az csak a váz. Az Aki átment a falon sokkal több egy életrajzi könyvnél, viszont, ha szigorúan ebből az aspektusból szemléljük, annak is első osztályú.
Marina az egykori Jugoszláviában, Belgrádban született, mégis lehetett volna jó élete a szürke és embertelen kommunizmus árnyékában, mert a szülei háborús hősök voltak, a jugoszláv partizánokkal, a Tito vezette kommunistákkal harcoltak a fasiszták ellen. Apja a marsall kiemelt őrségéhez tartozott, anyja pedig intézetet irányított és a Művészeti és Forradalmi Múzeum vezetője volt.
Kivételezettek voltak, tágas lakásban éltek, amit a náci megszállás alatt vagyonos zsidóktól vettek el. Gyerekkorában gyorsan megértette, hogy nőnek születni a családjába, az egykori Jugoszláviába nem túl nagy biztosíték a szeretetre, a figyelemre. Anyja rendszeresen megbüntette, felügyelet alatt tartotta, 29 éves koráig haza kellett érnie este tízre.
A szülei rossz házassága csak olaj volt a tűzre:
„A legrosszabb az volt, ha apám az éjszaka közepén jött haza, anyám pedig őrjöngeni kezdett, és verekedtek. Anyám ilyenkor berontott hozzám, kirángatott az ágyból, és úgy tartott maga előtt, mint egy pajzsot, hogy apám abbahagyja. Sosem az öcsémet, mindig csak engem.”
Mindent megadhattak volna neki, de inkább tehernek érezte a családját és a saját testét is. Gyorsan nőtt, emiatt az iskolába a leghátsó sorba ültették, onnan pedig nem látott, mert szemüveget kellett volna viselnie. Később úgy emlékszik vissza, hogy egész szép lány volt, de akkoriban, amikor a legfontosabb lett volna, nagyon rondának látta magát.
Innen szép nyerni, szokták mondani, és ő győztes, bár nagyon sokat kellett szenvednie hozzá, de elérte azt, hogy azzal foglalkozhat, amit szeret, és igaz, soha nem ez volt a célja a világon. Ha azt mondják, performansz, az ő neve és valamelyik formabontó előadása ugrik be az embereknek.
A könyv három részre tagolható, az elsőt az útkeresés teszi ki, amikor Marina még Jugoszláviában, anyja börtönében él és a festészet után a performansz felé fordul, amit sokan nem néznek jó szemmel.
A második akkor kezdődik, amikor megismerkedik élete (első) nagy szerelmével, Ulay-jal, akivel nem csak a lelkük lesz közös, hanem együtt dolgozzák ki és adják elő a performanszaikat és nem mellesleg beutazzák Európát, a világ több pontját, hogy jobban megismerjék az élet, a létezés miértjét. Ők lesznek a performanszművészet Humphrey Bogart-ja és Lauren Bacallja, akiket mindenki látni akar.
A harmadik nagy egység a szakítás utáni Marinát mutatja be, aki újra a gyökerei felé fordul, a művészet által szeretné megérteni anyját, családját, a háború dinamikáját és a jugoszláv mindennapokat. Ekkoriban jut igazán közel a spiritualizmushoz, ami sokszor szinte hihetetlen dolgokat művel az elméjével. A legerősebb élményét két brazil sámán okozza neki, először az egyik megkínozza, hogy aztán a másik megszabadítsa az összes fájdalmától, amiből az évek alatt bőven kijutott. Ugyan Ulay után volt még egy szerelme, Paolo, de benne is csalódnia kellett.
Ennek az korszaknak a lezárása a MoMA-ban, 2010-ben három hónapig, napi hét órán keresztül előadott performansz volt. Marina ült egy széken és a látogatók leülhettek vele szemben. Látszólag semmi különös, de ahogy Marina fogalmaz: „Látta és érezte az emberek fájdalmát”, valami olyan dolgot hozott létre, amire 20 évesen nem lett volna képes. Az ott átélt élmények örökre meghatározzák.
Az egyik nap megjelent egykori szerelme, Ulay, Marina pedig nem tudott parancsolni az érzelmeinek, kinyújtotta a kezét és megfogta a férfiét. Az erről készült felvétel talán a leghíresebb, ami kortárs előadóművészeti projektről készült. Abban a pillanatban Marina kilépett a művész szerepéből, másodlagossá vált, és bár egy nagyon mániákus nő (a szó jó értelmében), ott mindez nem számított, pedig korábban azt nyilatkozta: „A művészetnek nincs neme.” Úgy tűnik, olykor mégis van.
Az életrajz egy szerencsés műfaj, mert az egyes szám első személy miatt mindig könnyebben bevonódunk, viszont itt maga a történet és a sodró erejű mondatok visznek magukkal. Nem is tehetünk mást, muszáj tovább és tovább olvasunk, hogy belelássunk Marina Abramović életébe, még akkor is, ha néha fáj.
A fájdalom egyébként is szerves része életének és művészetének, máig a testén viseli egy-egy előadásának nyomait, ahol késsel csillagot vágott a hasába (Thomas Lips), vagy amikor egy performansza során (Rhythm 0) hagyta, hogy a látogatók azt tegyenek vele, amit szeretnének: egy nő tűket szúrt belé, egy férfi pedig majdnem megölte.
Marina semmit nem hallgat el, pont olyan bevállalós, mint amikor átlényegül művésszé. Mintha a naplóját olvasnánk, vagy a pszichológusa feljegyzéseit, olyan titkokat és belső gondolatokat oszt meg, hogy néha azt kell gondolnunk, kik vagyunk mi, jogunk van nekünk ebbe belelátni? Nem rejteget semmit, feltárja minden fájdalmát és szenvedését.
Leírja első élményeit, amik a festészet után a performansz felé terelték. Az Edinburgh-ben előadott Rhythm 10 volt az, ami alatt megtalálta azt a Marinát, akit addig nem ismert. Ez volt az a pillanat, amikor rálelt a műfajára, és azóta is az akkor érzett érzést keresi, kergeti újra és újra.
Marinát a partizánvére és a bátorsága vitte előre, izgalmas élete van, mert mindenféle vélemény, negatív élmény ellenére mert az lenni, aki szeretett volna.
Sokkal közelebb kerülünk Marina performanszainak megértéséhez (ha egyáltalán értenünk kell a művészetet és nem csak befogadnunk, elgondolkoznunk rajta) az által, ahogy a könyvben leírja, mit, miért és hogyan valósított meg, egy-egy szimbólum honnan jön és mit jelent számára.
Marina legtöbb performansza arról szól, hogyan tudja legyőzni a testét. Amikor már nagyon fáj, akkor kívül helyezkedni és mint egy néző szemlélni az egészet, nem adva helyet a fájdalomnak. Ha csak a performanszait látjuk, akkor is bátran kijelenthetjük, erős nő, és a könyv olvasása után is ez csapódik le, erős, sokat megélt, de emellett ott van benne a bizonytalan Marina is.
Számára a munka szent, és minden más csak utána jöhet, ha kell, napokig nem eszik, hosszú órákon keresztül nem iszik. Érdekes látni, hogy egy előadást mennyi felkészülés előz meg. Sokszor kellett támogatások után kuncsorognia és bizony olykor a politika is beleszólt a performanszba, mint amikor a Kínai Nagy Falon való gyaloglását két (holland, kínai) kormány az egymáshoz való közeledésre akarta felhasználni.
A könyv egy rövid részletéből az is kiderül, melyik sorozatba hívták szerepelni, és arra is választ kapunk, miért kereste fel Lady Gaga Marinát. Az életrajzban mindent leírt, ami fontos, csupán a sallangot hagyta ki, ami unalmassá tette volna a könyvet.
A laikusok csak azt látják, hogy Marina fekszik egy jégtömbön meztelenül, a hasán egy maga által vágott csillagból ömlik a vér, vagy ahogy rothadásnak indult marhacsontokat tisztogat.
Pusztán a végét látják, a folyamatot nem. Ahogy a semmiből valami lesz, a fájdalomból művészet. Elítélik, emiatt nem veszik észre a hatalmas kutatómunkát, a tervezést, a próbát, azt, ahogy a művész sokszor az életét is kész beáldozni egy-egy előadásért.
Megszállottság, őrültség, művészet, vagy csak munka? Nem tisztünk eldönteni, hogy miből táplálkozik Marina és a többi performanszművész, még csak azt sem mondhatnánk, hogy az egész elrugaszkodás a normalitás talajától, mert ki mondja meg, mi a normális?
Marina egész élete arról szól, hogy szembemenjen mindennel, ami az átlagember számára komfortos, ez teszi a performansz nagyasszonyává, ettől ő Marina Abramović.
