Mindenki életében eljön egy pont, amikor kicsúszik a lába alól a talaj. Amikor nem akar már semmi mást, csak elmenekülni a valóság elől. Erről szól Margaret Atwood Az ehető nő című könyve is. A változás és az öntudatra ébredés szükségszerűségéről, ami felé többnyire botlásokon és érthetetlen torzulásokon át vezet az út.
Marian lefelé nézett, a saját, kanál aljában visszatükröződő, apró, ezüstös képére: ő volt az fejjel lefelé, hatalmas teste, ami gombostűnyi fejben végződött a kanál nyelénél. Megdöntötte a kanalat, így a homloka óriásira nőtt, majd összezsugorodott. Derűs nyugalmat érzett.”
A korszakalkotó regény eredeti változata 1969-ben jelent meg angol nyelven, Magyarországon azonban csak 2020-ban került először a könyvesboltok polcaira. Megdöbbentő, hogy a fél évszázaddal ezelőtt született regény milyen aktualitással bír napjainkban is. Ez is csak azt támasztja alá, hogy változhat a világ akármennyit, az emberi kapcsolatrendszerekben időtlenül jelen van valami ösztönös és kiirthatatlan örökérvényűség, amivel folyamatosan szembesülünk és amivel meg kell küzdenünk.
A történet alapvetően a női nem elnyomott státuszát, tárgyiasítását és annak következményeit ábrázolja. A főszereplő, Marian egy húszas éveiben járó fiatal nő, aki egyetemi végzettséggel rendelkezik, egy piackutató cégnél dolgozik, albérletben lakik és békés, stabil párkapcsolatban él egy tehetős ügyvédjelölttel, Peterrel. Mondhatnánk, mindene megvan, amire csak egy átlagos középosztálybeli embernek szüksége van. „Normális” életének tényezői azonban egyre fojtogatóbban hatnak az életére és személyiségére. Marian ezernyi megfelelési kényszer között vergődik, és egyre több jel mutat arra, hogy valahogy ki kellene törnie ebből a megkövült létállapotból, különben lassan az őrület szélére sodródik.
Peter karaktere a dominálni akaró férfit jeleníti meg, aki nem foglalkozik valójában a nő személyével. Sikeres üzletemberként kell mellé egy partner, akivel megjelenhet, akivel családot alapíthat – a nő számára nem több, mint egy kellék, a regényben említett csúnya szóval élve: egy „hústömeg”. Bár egyikük sem tervez elköteleződést, Peter ráveszi Mariant a házasságra, és mindketten meggyőzik magukat, hogy így majd minden megoldódik köztük.
Marian két barátnője, Clara és Ainsley kapcsán hangsúlyt kap a gyermekvállalás kérdése is. Egyfelől, mint társadalmi elvárás, a nőiség kiteljesedésének szimbóluma, másfelől az anyasággal együtt járó nehézségek értelmében.
Minden nőnek szülnie kellene legalább egy gyereket. – Úgy hangzott, mint amikor a hang a rádióban közli, hogy minden nőnek szüksége van legalább egy elektromos hajszárítóra.”
– 67.o
A kérdés tehát, hogy hogyan definiáljuk magunkat nőként? A könyv érdekes párhuzamba hozza ezt a kérdést az Alice Csodaországban történetével: „Ha alaposabban megnézzük itt arról van szó, hogy ez a kislány, aki eltűnik a nagyon is sokatmondó nyúlüregben, mintegy a születés előtti állapotba visszakerülve, és igyekszik megtalálni a saját szerepét Nőként.” A számos perspektíva közül itt van Clara mint anya, Marian mint menyasszony, Ainsley mint vadász, aki a prédájára leselkedik, és az „irodaszüzek” mint független egyedülálló nők. Ebből kiindulva el is jutottunk az egyik legégetőbb kérdéshez: vajon feminista-e a könyv? Egyértelmű, hogy a főszereplő jellemfejlődésének útja, a tárgyiasítás ellen váló jogos fellázadás ezt a vonalat képviseli. Ugyanakkor a nőt sem szentesíti a regény, és bemutatja, hogy bizony a férfi is lehet áldozat. Marian lakótársának, Ainsley-nek jelleme tökéletes példa arra, milyen rafinált alakoskodásra képesek és hajlamosak olykor a nők. Ennek fényében az író tehát ügyel arra, hogy ne diszkriminálja a férfi nemet sem.
A regény felépítése keretes szerkezetű, három részből áll. Az első egységben a főszereplő nézőpontjából csöppenünk bele a történetbe. A narráció módjának választása is utal arra, hogy Marian ekkor még önazonosnak érzi magát, nincs tudatában annak a mókuskeréknek, amiben teperi az életét és amiből valójában kilépni vágyna. Erre csak szép lassan ébred rá, amikor furcsa pánikrohamok jeleit kezdi mutatni, majd megismerkedik egy különös idegennel, aki észrevétlenül mindent felforgat benne.
Ahogy Marian egyre jobban eltávolodik önmagától és a környezetétől, illetve egyre több mindent megkérdőjelez, a történetmesélést átveszi az elbeszélő, vagyis egy külső szemlélő. Ekkor vonódik be a lány életébe – többszörös véletlenek (?) folytán – a különös egyetemista fiú, Duncan. Marian maga sem tudja, miért figyel fel a fiúra, hisz vézna alkatával, önző természetével és őrült eszmefuttatásaival nem mondható túlságosan vonzó figurának, sem ideális társaságnak. Duncan azonban valami furcsa egzotikumot, kiszámíthatatlanságot és izgalmas új látásmódokat hoz Marian beszürkült, monoton életébe. Kettejük kimondatlan, minden kötöttségtől mentes szövetsége a nárcisztikus és az empata személyiségek ambivalens kapcsolatához hasonlítható. Az egyik csettint, a másik ugrik. Az egyik kap, a másik ad.
Marian úgy vélte, őt most »használják«, ahogy mondani szokás, de amíg tudta, hogy mire, cseppet sem bánta: szerette, ha ezek a dolgok a lehető legtudatosabb szinten zajlanak. (…) Arra gondolt, ő is használja Duncant, bár a saját indítéka rejtély maradt számára – ahogy mostanság az összes indítéka.”
– 306–307.o
A lány identitása fokozatosan szétesik, attól fél, hogy valami nincs rendben vele, hogy ő nem normális. Az evés, mint központi motívum is ezzel kapcsolatosan jelenik meg a regényben. Marian egyre kevesebb ételt bír megenni anélkül, hogy meg ne környékezné a rosszullét. Ez a szimbolikus helyzet tükrözi, hogy fogyasztóból szépen lassan fogyasztottá válik. Mivel úgy érzi, hogy a társadalom őt is fel akarja falni, élni és mozogni látja a tányérján heverő ételeket, az evés pedig pszichés problémájává válik. Az adott korban azonban már vegetáriánusnak lenni is különcségnek számított, így mindent megtesz, hogy elrejtse mások elől az étel okozta undorát. A felborult status quo-ért magában Petert teszi felelőssé és azokat a normákat, amiket a férfi képvisel. Mindez tehát, amit a lány megél, tulajdonképpen a hagyományos alá-fölé rendeltségi társas kapcsolat és a társadalmi elvárások elleni elfojtott lázadás okozta tünetegyüttes.
Az a baj veled – folytatta dühösen –, hogy egyszerűen elutasítod a női mivoltodat.”
– 136.o
Marian úgyszólván liminális státuszba kerül: feszegeti a határokat, bizonytalanná válik, az addigi énje egyre csak zsugorodik, már-már felszívódni látszik, és ezáltal kilökődik a társadalom által meghatározott hierarchikus rendszerből – önmagával való küzdelme a regény végén zárul le, tulajdonképpen itt ébred öntudatra és indulhat el végre a saját útján.
A kaotikus állapotok közepette Duncan jelenti számára az egyetlen biztos pontot. A fiú „totális énközpontúsága furcsamód megnyugtatóan hat” Marianra. Vele ugyanis semmi sem kötelező, nincs felelősség, teljes szabadsága van abban, mit tesz és mit nem tesz, talán nem is látják egymást soha többet…
Amikor Duncannal volt bekerült a jelen idő örvényébe: nekik gyakorlatilag nem volt múltjuk, jövőjük pedig egészen biztosan nem.”
– 307.o
Valójában mindketten menekülnek valami elől. A valóság elől. Önmaguk elől. Mert a problémákról jobb tudomást sem venni. Úgy kezelik egymást, mint valamiféle illúziót, ami a maga képlékenységével rövid ideig egy másik világot nyit meg számukra. Ez azonban csak határozott ideig fenntartható, különben túlfeszül a húr: „Már nem vagy menekülés számomra, túlságosan valóságos lettél.” És hogy akkor a kettejük közt kialakuló furcsa kapcsolat vajon őrültség-e vagy a körülményeikből adódó reakció? Egyáltalán hol lehet határt húzni normalitás és őrület között? Duncan kívülről őrültnek tűnik, szókimondó, nem érdekli mások véleménye. Marian elfojt mindent, mindenkinek meg akar felelni, nem vállalja önmagát és a döntés felelősségét, így lassan belülről őröli fel magát, csak sodródik az élettel. Olyan ez, mint mikor két teljesen különböző, környezetétől elidegenedett ember különös módon egy lelki síkra kerül egymással, ami a közelség érzetét kelti bennük… Akkor is, ha tulajdonképpen idegenek.
Végül Marian ismét átveszi a mesélőtől a szót. Már látja, hogy egyik zsákutcából a másikba kerül és olyan döntést kell hoznia, ami végre változást hoz az életébe. Sem Duncantól, sem mástól nem várhatja, hogy választ adjon és döntsön helyette.
… tényleg csinálnod kellene valamit: az önkínzás vákuumban egy idő után elég unalmassá válik. De ez a te személyes zsákutcád, te találtad ki, neked kell rájönnöd, merre van a kiút.”
A kiút… Hogy mi lesz a kiút? Saját magunk és szerepeink újra fogalmazása annak ismeretében, hogy kik (nem) vagyunk. Te döntöd el, hogy engeded-e, vagy kinek engeded meg, hogy felfaljon.
