Tamás Boldizsár novellája

f21.hu 2019. Sze. 19. 0 2

A pályakezdők és a rendszeresen publikáló szerzők részére az f21.hu elindította Kortárs rovatát. A cél megjelenési lehetőség biztosítása, ahol kizárólag a szövegek értékére helyezzük a hangsúlyt, erőteljes nemet mondva ezzel az ismertség alapján történő publikációkra.

Ezúttal Tamás Boldizsár novelláját olvashatjátok.


Az eső esik, a nap süt

Ennek a galambnak se kellett a zsemledarabka. Pedig távolról, olyan aranyosnak tűnt. Azért dobtam neki még egyet, hátha meggondolja magát. Még egyet és még egyet. Kapucnis pulóver volt rajta, így nézett ki Gabika is gimnazista korában. Nem értette. Zavartan csipogott a kis csőrével, egyre dühösebben. El akart hajtani, hátrébb is léptem, nehogy megcsapkodjon a szárnyaival. Úgy szedte a lábacskáit, nem érhettem utol.

Azért utána mentem, hátha. Valakinek mégis meg kéne etetnie. Legalábbis, ha igaza van Gabikának, és mért is ne lehetne igaza, okos gyerek, okosabb is, mint én voltam fénykoromban. Azt mondta, már ételre is alig jutna, ha elköltözne itthonról, olyanok az albérletárak. Én mindig megvoltam azzal a kis pénzzel, amit megkerestem, mondjuk nem is járok el minden este meginni valamit, de sosem akartam bántani ezzel. Végül is fiatal még. Nem kell beérnie mindenkinek azzal, hogy munka után bevásárol, főz egy jót, aztán teli hassal nézi még egy kicsit a tévét szunyálás előtt. Mondjuk Jencinek sem volt ezzel baja sosem. Itthonról se mozdult ki szívesen, a munkáját is nekem kellett keresni.

Gabika szerint itthon csak az marad, aki nem tud elmenni, vagy vak, és nem látja, hol van. Jenci nem mondott semmit erre, csak turkált a levesben. Fel se nézett. Jobbnak látta, ha kimarad a cirkuszból. Bement hamar a szobájába, meg se köszönte az ebédet. Ő sosem volt olyan vállalkozó kedvű, a játszótéren is csak toporgott, mikor elvesztett szem elől. Lépett egyet jobbra, egyet balra, de nem futotta többre. Én meg a háta mögül észre sem vettem, hogy mennyire fél.

Sajnáltam a galambokat, amiért nem találnak egy helyet, ahol nem kell beérniük az én zsemledarabkáimmal. De legalább ez még van nekik. Kár, hogy sosem merik elfogadni tőlem. Pedig biztosan tudom, hogy örülnek neki, és ha tovább sétáltam, meg is eszik. Mennyire örülnék, ha egyszer csak az egyik megeszegetné, köszönné és elmosolyodna, ahelyett hogy ordibálna velem.

Gabika mindig olyanokat mondott, hogy ő itt hagyja ezt a porfészket, gondoltam, csak a szája jár. Mint amikor kölyökként kitalálta, hogy világgá megy, és csak csokit fog enni. Először el se hittem, a két kezem összetettem volna, ha mégis marad, de hát nyilván elfogadta az ember, meggondolta biztos. Azóta sem tudom, mi a fene jó abban az Amerikában. Ha az embert békén hagyják, akkor nincs semmi baj, és ez megvan itthon is. De Gabika szerint ez az egész pont olyan, mint az én időmben, meg hogy ott a szabadság Nyugaton, és kolbászból van a kerítés. Mégsem tud hazautazni, csak kétévente. Azt mondta a lángossütésből nem telik. Meg is csaptam volna ekkor. Még hogy lángossütés! Ezért járt egyetemre? Nem is értem mért csinálja, olyan talpraesett gyerek.

Hát ő tudja. A telefonba is mondja mindig, hogy aggódhatnék kevesebbet, megy ő a maga útján. Igazából nem panaszkodhattam, az a dolga, hogy kirepüljön, és végül is Jenci itt maradt nekem. Legalább a balesetig. Zöld volt a lámpa, piroson mondjuk sosem ment volna át. A rendőrök azt mondták, hogy észrevette ugyan az autót, de alig bírt mozdulni. Talán lépett egyet jobbra, egyet balra, mint a játszótéren.

Néha azon gondolkodom, hogy Jencinek is ki kellett volna mennie Gabikával, és akkor talán nem történik ez, de tudom, hogy nem szerette volna azt a taposómalmot.

Így legalább a temetésére el tudtam menni. Ha már Gabikának nem sikerült. De szép volt. Nagyon szép. Családias. A galambok és én. Szinte úgy, mintha csak uzsonnáznánk. Szívesen megkínáltam volna egy gerezd almával. Olyan magányosnak tűnt abban az urnácskában, mint amilyen az inkubátorban lehetett. Akkor sem tudtam átölelni, és nem engedni órákon keresztül, vagy soha többé.

Talán csak önzésből mondogatom magamnak, hogy most már biztosan szabad, és nem zárja be magát a szobájába. Vertem a hátát, ameddig verhettem, de hiába. Vagy nem kellett volna üvölteni, amikor kölyökkorában rám csimpaszkodott, hogy csokit szeretne, és nem engedni a kezét, nehogy szem elől tévesszen. Túl hirtelen nyitotta ki először a szemeit, és azóta sem bírt mozdulni igazán, csak balra-jobbra, egyet-egyet. De most már nincs mit tenni. Az eső esik, a nap süt, ha meg tudtam szokni, hogy vannak, talán meg tudom szokni, hogy nincsenek.

Azóta inkább sétálok a tévézgetés helyett. A galambokat meg tudom kínálni néhány finom falattal. Gondoltam, megpróbálom még egyszer. Mondjuk azzal a kopaszodó pocakossal, ott balra. Pont olyan, mint Jenci.


Tamás Boldizsár 20 éves, 1998-ban született Budapesten. Érettségi után ötvösséget tanult a Budai Rajziskolában, most a Magyar Képzőművészeti Egyetemen tanul szobrászatot.


Kiemelt kép: https://www.instagram.com/avant.arte

Tags: irodalom, kortárs, novella, próza, Tamás Boldizsár Categories: KORTÁRS
Related Posts