Herczeg Szonja első novelláskötete viseli az újságíróság és a szereppróza lenyomatait is. A kérdés az, hogy ez hogyan működik – és működik-e egyáltalán.
Herczeg Szonja: Kis üdítő, kis krumpli. Scolar, 2017. 192 oldal, 2.750 Ft
Amikor felépítettem magamban jelen cikk vázát, eléggé nagy dilemmába ütköztem: egy olyan könyvről van szó, amit kétféleképpen tudtam olvasni, és mindkét esetben teljesen más konklúzióra jutottam. Egyrészt értelmezni tudtam egymással tematikai kapcsolatban álló, fiktív novellák gyűjteményeként, másrészt viszont – a hermeneutika szabályainak ignorálásával – a szerző életrajza alapján egyfajta autofiktív könyvként. Nem gondolom, hogy bármelyik is kisebb jelentőségű lenne, így mindkét szempontból igyekezni fogok végigjárni a Kis üdítő, kis krumplit.
Röviden a szüzsé: Herczeg Szonja teljesen hétköznapi polgárokat helyez a kötet középpontjába, szerepprózában járja körbe az adott tematikát és problémát, viszont az átlagos szituációtól teljesen elütő, meglepő-de-nem-lehetetlen csattanókat ad a történetnek. Végig megmarad a realizmus talaján, de abban a valóságban, amit egy esti híradó reprezentál. Minden novella történetének „hírértéke” van, nincs köztük pozitív csattanó, a hétköznapok disztópiáját festi le.
A kötet hátoldalán szerepel két nagyon fontos információ: hogy Herczeg Szonja újságíró, és hogy „reality novellákról” van szó. Ez alapján kézenfekvő lenne csak autofiktív alkotások füzéreként vizsgálni a Kis üdítőt, viszont ez kontraproduktív lenne, emellett szemben áll a szakmai elképzelésemmel. Úgy hiszem, a valóságfaktor – az igaz történet alapján, ha úgy tetszik – túlságosan sokat tud torzítani egy mű kritikai megítélésén, egyrészt az olyan alapvető emberi dolgok miatt, mint a sokkhatás vagy a katasztrófaturizmus, másrészt pedig az eufemizálásra kényszeredettség miatt, úgymond. Utóbbi alatt azt értem, hogy egy valóságon alapuló mű esztétikai megítélését hajlamosak az emberek összemosni az értékelő (vagy kritikus, vagy nevezzük bárhogy) ideológiájával. Ebből adódóan sokan ilyen belső kényszer hatására elkezdik szépíteni a véleményüket, álláspontjukat, ha érzékeny témáról van szó – egyszerűen a konfliktuskerülés miatt. Az emberek empátiája felülírja a kritikai szemléletüket. A Kis krumpli esetében viszont a sajtóideákon túl is fontos a distinkció: egyszerűen más a könyv esztétikai minősége a két olvasásnál, emiatt lenne kontraproduktív vizsgálni csak az egyiket.
Az úgymond autobiografikus olvasás – amiben nem a magánéletének eseményei a meghatározók, hanem az újságíró-életének – esetén megnyerőbb a kötet. A novellák koncepciója, az ok-okozati háló ügyesen megkonstruált, és valóban reálisnak hat a sok tragédia és kizárólag negatív lezárások ellenére is. Mint „reality novellák” így megállják a helyüket, tükrözik az újságíró-szemet (ami kiszúrja az érdekeset, a hírértéket), ráadásul azt a tekintetet, ami nem csak a hírértéket keresi, hanem az embert mint érző lényt is figyeli. Érdekes mondjuk, hogy ebben az olvasási metodikában pont a kvázi-címadó novella, a Kóla, sült krumpli lóg ki – ebben semmi figyelemfelkeltő, semmi szenzációfaktor nincs, csak egy erős ember szomorú élettörténete. Egy olyan nyugdíjaskorú nő archetipikus hétköznapját foglalja össze, aki őszintén csak a várólistára tett könyveit szeretné elolvasni, de nem teheti. A férje meghalt, a fia tizenöt éve nem dolgozik – színész szeretett volna lenni, de sem kitartása, sem tehetsége nem volt hozzá, úgyhogy belesüppedt a világfájdalmába –, szóval nyugdíj-kiegészítőben muszáj egy gyorsétteremben dolgoznia.
A csavarok jellege dinamikus, értem ezt úgy, hogy a történetek twistjei még jellegükben sem igazán ismétlődnek, ez biztosítja többek között a kötet élvezetességét. A megerőszakolástörténetek, féltékenységből elkövetett gyilkosságok és egyéb esetek mellett bemutat egy abúzív párkapcsolatot, amiben a nő az agresszor (Támadás és Visszavágó), egy bizarr, pénzorientált felekezetet (Szekta) és egy éjszakai buszon lezajló terrortámadást (999). A történetek a kötet végéig izgalmasak maradnak, és a tétjük is kézzelfogható, nem válik mondvacsinálttá a felvázolt súly. Herczeg Szonja prózanyelve gyökereiben őrzi az újságírónyelvet, a tényközlés-központú, szárazabb fogalmazást – próbál esztétizálni, érzékletes és szuggesztív lenni, de mindig megmarad írástechnikájában az információátadás mint centrum. Ahogyan írtam, kézzelfogható a tét, de a történet, és nem a megírás miatt. Maga a koncepció az izgalmas, nem annak a tényleges megvalósítása. Az írástechnikai gondok mellett – gondolok itt az olyan karakteridegen és elcsépelt frázisokra, hogy „úgy leütöttem, hogy a padló adta neki a másikat” egy nagyjából húszéves, javítóból szökött lány szájából (Huszonkettő, 34.), vagy a folyamatos didaktikusságra – az átívelő deskriptív hangvétel, ami érezhetően egy gyakorlott újságíró sajátja, egyre távolabb tolja az esztétizáló prózától a szöveg hangulatát. Viszont csak a skála közepéig jut el az egész, és így egyik kritériumnak sem tud megfelelni. Az újságírónyelvhez túlzottan személyközpontú, a prózanyelvhez túl semleges. Persze bőven lehetséges, hogy ez a poétikai cél, a reality novellákhoz egy hibrid nyelv csatolása – csak attól még, hogy valami mögött koncepció van, nem lesz jó.
Tehát autonóm novelláskötetként sokkal kevésbé állja meg a helyét. Semmiképp nem mondhatom viszont, hogy Herczegnek nincs megfelelő érzéke a prózához, a humor („Előttem egy ma kockának nevezhető srác ment. Hasonló cipőben jártunk. Szó szerint is.” – Mellesleg, 22.) és az apró részletek megfigyelése és szövegbe integrálása mindenképpen erőssége, de kiforratlan.
Mégis, van néhány pont, amikor működik ez a nyelvhasználat: ezek pedig azok a témák, amik – feltehetőleg – közel állnak a szerzőhöz. Erre a legjobb példa talán az Aluljáró, amibe saját fiktív énjét is beleírta.
„– Szia! A szokásos lesz? […] – teszem fel a begyakorolt kérdést, amikor meglátom az újságíró csajt.
[…] – Igen, köszi – válaszolja, miközben egy öreg bácsi tolakszik mellette a pulthoz.
– Csókolom – mondja –, hat meggyeset kérek… remélem, mennek másodikán szavazni. Nehogy az a sok rohadék ellepje az országot – morogja, miközben a pakisztáni főnököm pont mögöttem pakolja az árut.
Hatalmas vita robban ki. Az újságírólány, a bácsi és a főnök egymást túlkiabálva magyarázzák az igazukat.” (Aluljáró, 121–122.)
Ebben a novellában a hétköznapi apróságok és a lényegében neutrális leírás nagyon szépen fut rá a főszereplő saját tragédiájának ívére, és precízen alkot egy kerek történetet egy nyolc órás munkanap körülbelül negyedórányi részleteiből.
Herczeg Szonja mindenképpen megnyerő szerző, láthatóan rendelkezik mind egy újságíró, mind egy prózista kvalitásaival, csak előbbi jelenleg még dominánsabb. Amint balanszba kerül a két eszköztár a szövegeiben, működőképes és kiváló alkotás születhet. Igazából ezt az egyensúlyt kell csak stabilizálni, és sokkal jobb kötet is készülhet a Kis üdítő, kis krumplinál. Ami viszont első kötetnek teljesen korrekt.
Kiemelt kép:ELTE Online
