Megvannak az idei év Petri György-díj jelöltjei. A legerősebb kézirattal rendelkező kötet nélküli író, költő, drámaíró vagy esszéista december 22-én veheti át a kitüntetést. A kilenc pályakezdő jelölt: Balogh Anett, Biró Zsombor Aurél, Csernus Júlia, Kósa Eszter, Locker Dávid, Miklya Csanád, Nagy Kinga, Vados Anna és Vajsenbek Péter.
A legerősebb kézirattal rendelkező kötet nélküli írónak, költőnek, drámaírónak vagy esszéistának járó Petri György-díjat idén is Petri György születésnapján, december 22-én adják át. A díjazott szokás szerint kettős jutalomban részesül: egyrészt a Magvető Kiadó megjelenteti az első kötetét, másrészt pedig Bálványos Levente szobrászművész alkotását is a birtokába veheti. A kitüntetés odaítélésének folyamata során a tavalyi hétről idén – autonóm belső szavazással – kilenc fősre bővült előjelölő testület fejenként egy szerző kéziratát ajánlhatta a zsűri figyelmébe.
Az idei évben kísérleti jelleggel a kuratórium tagjai – Forgách András, Márton László, Tóth Krisztina, Várady Szabolcs és az ugyancsak szavazati joggal rendelkező előző évi Petri-díjas, ezúttal Szemethy Orsolya – nem állítottak jelöltet, így a kurátorok a győztest kizárólag a jelölők által felterjesztett pályakezdők közül választják ki. A jelölőbizottság idén kilenc fősre bővült, tagjai Áfra János, Ayhan Gökhan, Bencsik Orsolya, Borda Réka, Csuhai István, Deres Kornélia, Pályi Márk, Selyem Zsuzsa és Sopotnik Zoltán. A kilenc jelöltből heten verssel, ketten pedig prózával pályáznak. A tavalyi évtől kezdve, a díj odaítélésének fokozottabb nyomon követhetősége jegyében már a döntés meghozatala előtt közzéteszik a jelöltek nevét, valamint jelölőik rövid ajánlását, amit az alábbiakban olvashatnak.
Balogh Anett készülő kötete ízig-vérig korlenyomat, egy fiatal szerző életérzését (vagy inkább „életérzéstelenségét”) közvetíti a XXI. század kaotikus forgatagában, ahol közös illúziónk a láthatatlanná válás, és ahol egyszerre állunk szemben a digitális interfészekkel és a nyers valósággal és végérvényben önmagunkkal.
(Borda Réka a Felszínfejtés című kötettervről)
Biró Zsombor Aurél prózai világát feszes mondatfűzés, alulretorizáltság és szenvtelen beszédmód jellemzi, amelytől csak még kíméletlenebbnek hat az a látlelet, amelyet a narrátorként főszerepbe kerülő fiatalokról ad. Gyakran a szerepviszonylatok kommunikációs helyzetekre kiélezett ábrázolásával sejlenek fel a mérgező családon belüli viszonyok és transzgenerációs traumák, máskor pedig épp az elhallgatás, a motivációk rejtve maradása tartja feszültségben az olvasót.
(Áfra János az Utolsó napok közt az első című kötettervről)
Csernus Júlia elsőregényének helyszínei Budapest, Hong Kong, Cluj, Kiotó és még néhány egzotikus kirándulóhely, a történet pedig egy mai és fordított A feleségem története. A férj ezúttal pilóta, Ella egy félbehagyott zenész-karrier után bartenderkedik, partizik, élvezi az életet. A megmagyarázhatatlan szomorúság belengi az aktuális, tinderezős, tudatmódosítós, lépten-nyomon fotózkodós létezést is. Hogy az eget is képesek vagyunk üressé repülni!
(Selyem Zsuzsa A magas életbe című kötettervről)
Kósa Eszter pályakezdőnek is érett költő, nincs mese, ezt ki kell mondani. Már most saját hangot, zavarba ejtő költői nyelvet teremtett. Úgy mozgat poétikai hagyományokat, ahogyan csak kevesen képesek, költeményeiben csak úgy sorjáznak az ötletek, a váratlan megoldások, a lírai én különös átváltozásainak lenyomatai. Sűrű, misztikus versnyelve világok közötti átjárókat nyit meg, akár egyetlen versszakon belül is. Ráadásul a közhelyekkel és a képzavarokkal is képes elegánsan játszani, ami csak megerősíti előbbi állításaimat.
(Sopotnik Zoltán a Fogyatkozás című kötettervről)
Locker Dávid kifejezetten konstruált szövegeket csinál, szétválik nála a megélt élmény és a formába öntött mű, amire kimondottan erősen reflektál is verseiben: beszéd és hazugság, aktus és szépség, láttatás és igazság viszonyát mutatja be, s míg az olvasóból ez valós katarzist vált ki, maga a szerző sokszor csak játszik – talán át is ver bennünket, de a reflexió csak erősebb, ha a láttató erő kedvéért az átverést is csatasorba állítja. Több verse már anélkül is ikonikusnak tekinthető, hogy szélesebb közegek ismernék. Az elmúlt egy év során meggyőződtem, hogy tényleg az egyik legerősebb pályakezdéssel és revelatív anyagokkal van dolgunk.
(Pályi Márk a Beszédkényszer című kötettervről)
Miklya Csanád pontos és érzékeny megfigyelő, mindenre van egy jó szava, mindenre van egy jó pillantása. Észreveszi az észrevehetetlent, a mulandó dolgokban a teremtést. Úgy figyel, ahogy kevesen, és úgy figyel, hogy bevonja az olvasót ebbe az egyedülálló figyelembe. Verseiben apró állatokra, mítoszban járó alakokra, az emberi kapcsolatok szövevényes hálójára nyílik kilátás. Jó megállnunk ezekben a versekben, belegabalyodnunk, majd innen nézni szét, hogy ilyen a világ, tudomásul venni, hogy ilyen is tud lenni. Miklya Csanád sokat tud, tudása nem tolakodó, tudása kifinomult. Versei azonnal meggyőzik az olvasót.
(Ayhan Gökhan Az első szobrászok az istenek voltak című kötettervről)
Nagy Kinga versszövegének legnyilvánvalóbb vonása az ismétlődéseiben artikulálódó megkomponáltság. Nem pusztán a címmé kiemelt és emiatt talán legszembeötlőbb, a versfolyam kitüntetett pontjain előkerülő haj-motívum működik így szándékosan alkalmazott retorikai eszközként, hanem sok más apróbb elem is: például a múlt idő/jelen idő rendre felbukkanó permutációja, az igen jellegzetes és sokféle változatban megjelenő „jalghoza”-motívum, de kissé átvittebben ilyen ismétlő eszköz az egyszavas címek és a hosszabb-rövidebb verstestek az egész szövegre kiható játéka. A néha terjedelmesebb, máshol éppen, hogy minimalistára fogott szabadversek egyenként legfeljebb ugyan epikus töredékeket tartalmaznak, az egészből mégiscsak kiteljesedik a vállalkozás ambíciója, hogy a versek egymásutánjának egyes darabjain túl többletjelentése is legyen. Az én értelmezésem szerint ez a többletjelentés valahol az „én–te” viszony megfogalmazása körül helyezkedik el, a „saját” és az „idegen” egymásra csodálkozásában és egyre intenzívebb egymás iránti figyelmében nyilvánul meg.
(Csuhai István a Hajmemória című kötettervről)
Vados Anna versbirodalma évek óta emlékezetes és pontos szövegekből épül, amelyekben a kodependens kapcsolatok dinamikája kerül nagyító alá. Innen nézve mindegy is, hogy a társ vagy az anyag az, ami rombol. A Nincs véna című kötet úgy vezet végig a részleteiben kegyetlen, mégis végtelenül ismerős történeten, hogy a fikció és valóság találkozási felületei áthatják, átírják egymást. Prés alatt az emlék és a képzelet. Az egyéni és társadalmi mérgekkel való szembenézés többszólamú története ez. Mégis, ami végül kirajzolódik, az egy konkrét és átvitt gyógyulási lehetőség, esély arra, hogy a vers és az írás folyamata „jótevőkkel népesítse be az éjszakát”.
(Deres Kornélia a Nincs véna című kötettervről)
Vajsenbek Péter költészetének tétje a legalapvetőbb és éppen ezért a legtöbb buktatóval járó irodalmi vállalkozás: hogyan tud költészeti objektumaival együtt otthonossá válni egy aranykor utáni, romló világban. Hogyan képes nyelvhez jutni, a tradíciókat (a jusst) újragondolva, miközben egyszerre kíván szolidáris lenni a térrel (a várossal, a tájjal, az alfölddel) és a benne lakó, mozgó emberekkel. Nehéz költői tudás annak felismerése, hogy költészete mocsárra épül, mint a város, aminek motyogó entitásait pontosan néven nevezi. A bomlás, a pusztulás, de ezzel együtt az építés, a repedezett betonrétegek között feltörő fűcsomók mégis egyfajta derűs optimizmusa szervezi ezt az autonóm, egy ezüstkor (?) számára falakra festett világot.
(Bencsik Orsolya a V. monológjai című kötettervről)
