Jászberényi Sándor eddig sem volt rest a világ kevésbé szívderítő helyeire kalauzolni Olvasóit, de legújabb kötete minden eddiginél exkluzívabb betekintést nyújt az emberen belül és kívül található pokolba egyaránt.
Nyilvánvaló – és kevésbé nyilvánvaló – okokból a Tíz év háború merőben különbözik Jászberényi előző műveitől. Ha valaki leveszi a polcról ezt a szó szoros értelmében súlyos könyvet, a korábbiakkal ellentétben nem egy írói alteregó „kalandjait” fogja a kezében tartani. Ezesetben a súlyt kitörölhetetlen emlékek adják, az ember elevenébe vágó fényképek és rövid esszék formájában. Kétszáztizenkét oldal igazán nem sok szerzőnknek, mégis elég, hogy keresztül-kasul bejárja velünk az elmúlt tíz év valamennyi konfliktuszónáját, közben pedig évtizedek vagy épp évszázadok óta aktuális témákra térjen ki.
Terítékre kerül a politika, a kultúra, a vallás – iszlám és keresztény egyaránt –, és újra meg újra reflektorfény vetül az elkerülhetetlen halálra. Jászberényi az ember napsütötte és árnyékba borult oldalát is felénk fordítja.
Ilyen szempontból előítéletekkel küzdőknek különösen tanulságos olvasmány lehet a Tíz év háború. Megismerkedünk a Sínai-félsziget beduinjaival, együtt ünneplünk a kurd hadsereg fiaival és lányaival, fotózkodunk dzsihádistákkal, autózunk a nigériai gyorsreagálású erőkkel, és betekintést nyerünk az ukrán katonák rítusaiba. Mindig megkapjuk a kellő háttértudást, de a szövegek soha nem csapnak át történelemórába. Főleg, hogy szerzőnk nem egyszer vitatja történészek álláspontját mint az események szem- és fültanúja. Miközben pedig világok tárulnak fel és kristályosodnak ki előttünk, Jászberényi csak úgy mellékesen elfeledett igazságokat porol le, és ráirányítja figyelmünket perifériára szorult tényekre.
Ez az egyik kulcsfogalma a kötetnek. Tény.
Mint azt szerzőnk is írja, a fényképek mögötti motiváció elsősorban a dokumentálás volt, mivel egy szöveghez képest egy fotót sokkal nehezebb megkérdőjelezni – bármennyire is eljárhat felette az idő. Jászberényi tehát visszakanyarodik a fotográfia eredeti céljához, a pillanat megörökítéséhez. Képei sokkal inkább hasznosak, mint művésziek, de pont emiatt a hasznosság, egyszerűség miatt válnak igazi műalkotásokká. Többségük ugyan szívbemarkoló vagy megrázó, mégis akad köztük, amelyik mosolyt csal az ember arcára – bármilyen hihetetlenül hangzik is. Az persze már más kérdés, hogy a mosoly őszinte örömből vagy cinizmusból fakad-e. Utóbbiról többször bebizonyosodik, hogy igen hatásos fegyver az elkeseredés, a kiégés és a megtörés ellen. Egyiptomi tüntető és magyar újságíró esetében egyaránt.
A másik kulcsfogalom éles ellentétben áll a cinizmussal, de szintén kéz a kézben jár az emlékekkel. Ez nem más, mint az érzelem. A száraz, olykor lélekölő témákhoz képest elképesztő emocionális kavalkád koncentrálódik a kötetben. Felszabadultság, félelem, elkeseredettség, düh és gyász mind ott rejtőznek a szavak között, és megbújnak a képeken. Az időjárás viszontagságai – forróság, hideg, szakadó eső – pedig sokszor kiegészítik ezeket, társulásukkal magával ragadó szimbolikát alkotva.
Végül egy harmadik központi fogalom, a már említett üvegbura. Jászberényi Sándor – mint azt rengeteg vele készült interjúban teszi – ebben a kötetben is újfent felhívja rá a figyelmet, mekkora veszélyt jelent az egész nyugati társadalomra ez a talán nem is annyira láthatatlan fal, amely sokszor felfogja előlünk a valóság józanító szelét. Legtöbbször a nyugati kultúra erőszakábrázolása, halálhoz való viszonyulása képezi kritika tárgyát.
Tudjon az Olvasó bármilyen sokat is a világról, ez a könyv nagy valószínűséggel rá fogja döbbenteni ismereteinek ellenkezőjére. Írónk sok dolgot tartogat a tarsolyában, amelyet elgondolni sem tudunk, és még többet, amelyről valószínűleg tévesek az elképzeléseink.
Azonban amellett, hogy felnyitja Olvasója szemét, a kötet egyéb „feladatokat” is ellát. Ezek közül a legfontosabbak, hogy összegzi szerzőjének élményeit, összefoglalja egy életmű tíz fontos évét, betekintést nyújt egy lélek legszebb és legcsúnyább éjszakáiba, tiszteleg élők és holtak előtt, hálát ad barátoknak, és emléket állít elhunytaknak. Figyelmeztet jövőbeli veszélyekre – konfliktusok mellett egészségügyi és gazdasági krízisekre –, jó tanácsokkal szolgál kezdő vagy leendő tudósítóknak, és utat mutat bolyongó lelkeknek. Mert ha valami, akkor ez egy haditudósító átka: háborúban és békében egyaránt kívülálló. Viszont ennek a kívülállóságnak köszönhetően tud hidat képezni ott, ahol más nem. Például egy magyar olvasó és egy beduin férfi között.
A kötet tökéletes választás az idegen nyelvet preferálóknak is, mivel minden szöveg megtalálható benne angolul (ezeket Jászberényi saját maga fordította). Talán itt érdemes kitérni a könyv egyetlen – szerencsére nyomdai – hibájára, az apró szerkesztésbeli hanyagságokra. Ezek nem égbekiáltó pontatlanságok, leginkább duplán szereplő vagy következetlenül magyarosított szavakról van szó, de helyenként belerondíthatnak az olvasmányélménybe.
A könyv szerzője minden útjára alaposan felkészül, és példáját Olvasójának is érdemes követni. Tudásszomj, erős gyomor és az emberbe vetett hit – ha ez utóbbi nincs, akkor pedig egy nagy zsák cinizmus. Ezekre lesz szüksége annak, aki nekiül a Tíz év háborúnak. Lett légyen az illető kezdő vagy veterán Jászberényi-fogyasztó, a nagyvilág ügyeiben tájékozott vagy tájékozatlan, hívő vagy hitetlen, ígyis-úgyis maradandó élménnyel fog gazdagodni.
