Dániel András legújabb képeskönyve, a Mindenki mászkál májusban jelent meg a Pagony Kiadó gondozásában. A szerző által írt és rajzolt mű arra az alapgondolatra épül, hogy a szerző céltalan firkálgatásai során a papírfecnikre kívánkozó alakok a szemeteskosár feneke helyett egy nemesebb felületre, egy képeskönyv univerzumába kerüljenek.
Dániel András legújabb keménykötéses képeskönyve számtalanszor felidézheti bennünk a szerző korábbi, Nincs itt semmi látnivaló (Pozsonyi Pagony, 2020) című, formabontó történetét; annak mintegy kistestvéreként is értelmezhető. A szerző célja mindkét esetben a gondolatok kisimítása. A különbség abban gyökeredzik, hogy míg az „idősebb” mű a sötétség felé vezető utat járja be, az álomba merülés előtti hosszú percek kavalkádjába húzza be az olvasót, addig a Mindenki mászkál fellapozásával a sötétségből a fény felé haladunk. Ennek a gondolatnak már a könyv kezdetén megágyaz az elbeszélő, amikor kimondja: „nem találom a helyem”, majd becsukja a szemét.
Kezdjük a borítóval!
Már a borítón elkezdődik a mozgolódás. A fedőlapon két ellentétes irányú nyilat láthatunk. A nagyobb nyíl az olvasás hagyományos iránya felé mutat, vagyis a főszereplő gondolatainak univerzumába kalauzol bennünket, harsányan felhívva „MiNdEnKi” figyelmét, aki a kezébe veszi a könyvet, hogy tessék gyorsan belelapozni a történetbe, valamint utal azokra a mindenkikre is, akik lapjainkon fel-alá mászkálnak.
A keménykötésen azonban szerepel egy kisebb, másodlagos nyíl is, amely párjától eltérően jóval szerényebben irányít bennünket az ellenkező irányba. Ez a borító hátulján lévő fülszövegre utalhat, amely sorok közé zárja, felnőtt szavakkal magyarázza a képeskönyv célját. Talán pont nekünk szól, akik kezdik elfelejteni, néha igenis nagyító alá kellene vetnünk a mozivásznunkon szereplő furcsa alakokat. Ez a játékos megoldás már a könyv fellapozása előtt előre vetíti a felnőtt és gyermeki én folytonos kettősségét, amely a műben végig érzékelhető.
Lapozzunk bele!
A képek és az oldalak alján található szöveghasáb aránya konstans, körülbelül 1/3–2/3 arányban tagolódik, amely részben sugallhatja, hogy az egyént körülvevő világ megértése nagyrészt nem a szavak szintjén történik.
A firkák nem csupán egybefüggő, furcsa alakot öltő vonalak; egymás társaságában személyiséget öltenek magukra, térbeli elhelyezkedésük pedig egy történet kezdetét alapozzák meg számukra. Habár a fülszöveg szinte teljes egészében leírja a képeskönyv szöveges tartalmát, mégis igencsak érdemes elveszni ebben a furcsa és olykor elég zajos tömegben…
Dániel Andrástól megszokott módon az oldalak illusztrációi folytatólagosak, mintegy egymásba fonódnak, átvetülnek a következő oldalpárra. Habár a szerző mindezzel előre vetíti az elkövetkezendő eseménysorokat, mégis felhívja figyelmünket: a jelenben minden egyszerre történik; ebben a végtelenségben az alakok, hangok, fények és impulzusok összemosódnak, nem választhatóak el egymástól. Ez a vizuális megoldás eszünkbe juttathatja gyermekkorunk egyik legkedvesebb játékszerét: a leporellós mesekönyvek látványvilágát. A hajtogatható olvasnivalók segítségével körbebarikádozhattuk magunkat, ezzel (is) elszigetelve fizikai mivoltunkat a külvilágtól. A Mindenki mászkál rajzainak egybefüggése ezt a jóleső bezártságot adja vissza: az olvasó középen ül, figyel és reflektál az őt körülvevő világra.
Dániel András univerzumának alakjai abszolút karikaturisztikusak, a szerzőt érő impulzusok, elnagyolt képzettársítás végeredményei. Mindezt magyarázza, hogy a jelenben az egyént érő hatások olyannyira élénkek és részletgazdagok, hogy a megfigyelő csak a legharsányabb, legkiemelkedőbb mozaikokat képes mindazokból elsőre értelmezni. Tér és idő; testek és formák egymásra gyakorolt hatása határozza meg a „most” képét.
A gyerekek számára még hangosabbak ezek a részletek; ők nagyító alatt figyelik a felnőttek érthetetlen formális beszédét, ízlelik a szlengek furcsa betűjátékát, amelyeket nemigen tudnak elhelyezni az otthon tapasztalt koordinátarendszerben. Nincs ez másképp Dániel András legújabb képeskönyvében sem: bepillantást nyerhetünk abba, a gyermekek miképp mossák össze a külvilág zaját saját nyelvi eszköztárukkal, legfőképp, hogyan fordítják le és építik be a hallottakat szótárukba. Erre utal az első oldalpáron felugró szövegbuborék is: „Bocsi főnököm, de épp itt megyek valahol a semmi közepén, majd csörgetlek otthonról, okéka?” Ilyet felnőtt jellemzően nem(igen) mond a főnökének. Ugyanezen halmazba sorolható a következő kiszólás is, amely egy lufi „szájából” a következőképp hangzik el: „Jó napot! A nevem doktor Léghváry”. Itt a szerző igyekszik a gyermeki animizmust – a tárgyak személyiséggel való felruházását − összemosni az utca komor zajával. Léghváry h-val és y-nal írt neve a felnőttek világába, az iskolapadba ránt minket vissza.
Főhősünk értelmezésemben négy síkon gondolkodik. Egyrészt a nap során hallott párbeszédeket pörgeti át gondolatain: itt szavak szintjén értelmez; másrészt a látott világról alkot véleményt: képzettársít. Ennek eggyel mélyebb rétegébe is belekóstol: a járókelőket cselekedeteik által is megfigyeli, kategorizálja őket. Legvégül kiemel egy külön csoportot, amely a leginkább fárasztja szemhéját, elméjét nem hagyja megnyugodni: ők azok az alakok, akiken nem tud kiigazodni − még a felnőtt író sem; ezt az embertípust az „egykedvűek” táborába sorolja.
Kettősségek a továbbiakban
Ahogy arra már korábban utaltam, a kettősség dinamikája végig érezhető a képeskönyvben: minden oldalpáron felváltva jelennek meg a néha „sötét”, többnyire „világos” alakok. Erre a dualitásra utal a kétarcú ember megjelenése, valamint részben erre reflektál az oldalak egybefonódása, miszerint mindennek és mindenkinek két oldala van. Az utolsó oldalpárok egyikén megjelenő sötét alak szinte elhatalmasodik a többi karakteren; megtestesülése eszünkbe juttathatja a kimérát, a világ egyik legsötétebb dichotómiáját, amely a jó és a rossz együttélését szimbolizálja.
A világ, akár egy festővászon…
A képeskönyv színvilága is filozófiai értelmezési lehetőségek felé vezeti a befogadót. A vizuális megjelenítés három alapszínre korlátozódik. Ha engedünk a kísértésnek – márpedig engedünk –, akkor tovább visszük ezt a szálat. Az alapszínek kulcsfontossága eredendően abban rejlik, hogy belőlük minden más szín előállítható. Ha ezen gondolatsík alapján értelmezzük a rajzokat, két dolgot feltételezhetünk: egyrészt a szerző ezzel is jelzi, hogy lehámozta a felesleges rétegeket a karakterekről, azokat alaptermészetükben vetette papírra; másrészt megadja az olvasónak a szabadságot, hogy ő maga keverje ki a további tónusokat, árnyalja, színesítse a karaktereket, hisz mindannyian mást és másképp látunk, értelmezünk. De vessünk egy pillantást a színek szimbolikájára! A kék az intellektus szimbóluma, amely könnyedén kapcsolható a szürrealitáshoz. A piros a mozgás, az energia megtestesítője, amely a mászkálás intenzitását is növelheti. A sárga pedig a közvetítés színe emberek és istenek között, mely történetünkben átültethető a megfigyelő és az olvasó kapcsolatára.
„…inkább kinyitom a szemem, hogy pihenjek egy kicsit. Nem lehet örökösen bámészkodni.”
A szemhéj lehunyása-felnyitása, akár egy ajtó szimbóluma, keretbe zárja a művet. Mindemellett egy fontos módszerre tanítja a felnőtt olvasó és gyermek hallgatóközönséget: ki lehet kapcsolni a gombot, amely az örökös gondolatok útvesztője! Ha túlcsordul a külvilág zaja, már-már fülsüketítő a mozgolódás, vagy ordító a néma mozdulatlanság, átláthatatlan ez az *„egyenes labirintus”: be kell engedni a fényt, hogy újra legyen erőnk tisztán látni, végiggondolni a nap történéseit, megérteni a ránk hatással levő események sorát, a minket körülvevő személyek verbális és nonverbális rezgéseit.
Dániel András: Mindenki mászkál, Pagony, 2023, 23 oldal, kemény kötés.
Kiemelt kép: f21.hu
* Pilinszky János: Egyenes labirintus
