A Voyager és Pioneer űrszondák már a távoli teret hasítják elképzelhetetlenül gyorsan, számunkra mégis reménytelenül lassan: az összes ma élő ember minden leszármazottja rég hasonlóvá válik ahhoz a finom porhoz, amely olykor még a mélyűr határán is jelen van, mire bármelyikük célhoz ér. Szomorúságra ennek ellenére nincs ok; ez csak egy jelentéktelen intermezzo a kozmosz felmérhetetlenül hosszú életében, hiszen tudjuk: „Messze kinn a Galaxis Nyugati Spirálkarjának soha fel nem térképezett, Isten háta mögötti zugában található egy sehol sem jegyzett sárga nap.”
Ez is eső
a két vízcsepp közötti tér: a kozmosz,
ismétlődő pillanatkép
egy lámpavas fémes élén
alatta, kötözve: én
kínoz a két csepp közötti
narancsszín üresség
a becsapódás: kósza meteorit
egy külső hold kérgén,
de az élet bujkál benne
pionír mikroba kolónia
nyüzsög a cseppben
s így egyszer kert lesz
a kráter rideg és nedves felszínén
