Talán a 70-es évektől a 90-es évek „gyermekeiig” mindenki emlékszik azokra a csúnya, snassz csempékre, amik a fürdőszobákban, konyhákban vagy a nagymama előszobájában voltak felrakva, gyakran egészen magasra, olykor a plafonig nyúlva. Eltudjuk képzelni azt a türkizes már-már, kékes, olyan semmilyen színt? Igazán nagy divatja a 20. század utolsó harmadában volt, pedig valószínűleg senki sem szerette igazán. És azt tudjuk, hogy az emberi szem a zöld szín árnyaltaiból érzékeli a legtöbbet? Vigner Viktornak talán kicsit többet jelent ez az árnyalat, mint egy egyszerű szín: valami és mégis a semmihez közelít…
zöld
valahol a türkiz és az opál között
valahol a koszos és a megszokott között
és valamiért talán nyomaszt, de
furcsa elégedettséggel tölt el.
gyermekkoromban a bútor is ilyen volt
a konyhán
gyermekkoromban megégette a kályha
a kezemet.
gyermekkoromban beton volt a padló
a szobában.
és nagyon hideg, és mégis; anya mellett
a dohányfüstben, a fal repedéséből
meleg tört elő. könnyű volt, eleredt,
az a meleg is pont ilyen zöld volt.
anya szeme is pont ilyen zöld volt.
– és van és lesz.
így ragoznak a gyermekek is.
én nem voltam gyermek soha.
én dögöljek meg ember voltam, ember lehettem.
Szaga is van ennek a zöldnek.
de még milyen szaga…
valahol a penész és a friss fürdőszivacs között
valahol az édes és a megszokott között
olyan zöld szaga volt.
ez a zöld maga a vallás
én hiszek ebben a zöldben, rendületlenül…
érezni benne a keresztre feszítést sőt,
ez a szín maga a keresztre feszítés –
krisztus szeme is pont ilyen zöld volt.
és van és lesz.
a kavicsok, az út, mind penészes itt, megalszik
a forrásvíz alatt a patak fekvése.
minden átszíneződik és mutatja a fáradást.
1.
A szomszéd kapuja is zöld volt. A néni élt ott, a férje meg
56-ban meghalt – saját golyó szabta át a
szájpadlást, a tarkót, a zöld sisakot.
A néni azt állította, hogy egyszer
szobrot emelnek a férjének. a néni
azt állította, hogy hűséges hozzá azóta is.
a néni nem csalta meg az osztrákkal
a néni nem szerette azt az osztrákot
a néni nem szült két gyereket annak az osztráknak
a néni nem él még ma is azzal az osztrákkal
.
kijön az osztrák.
rákapaszkodik arra a zöld kapura – meghajol a vékony lemez
a kapuvas is kifeszül
a hajlásnál lepattog a festék, rozsda fogja a helyét.
én is fogom a helyét, addig érek csak el
a rozsda megfogja a tenyerem.
az osztrák nagy, nagyobb apánál.
kövér
vörös pofájú
fekete a szeme
nem is osztrák ez,
disznó.
egyszer megfogadtam; megmondom neki
„megfujtlak te koca”
– nem fujtottam meg
nem is mondtam meg neki.
lilás, vöröses bőrén lyukas trikó feszült
amilyen a nagypapán szokott, rácsos,
kilóg a has, nem is fehér, inkább koszos sárga,
ronda
csak a nagypapának áll jól
nem disznókra szabták ezt.
a néni megkínál cukorral, gyümölcsös, szájban omlós,
zöldalmás, keserű, szeretem.
úgy csámcsogok mint aki először eszik, a szájpadlásomra ragad
(… a tarkót, a zöld sisakot…)
nyelvvel kaparom le nehezen, már kicsit belefáj.
néz a disznó, ezt is elvenné,
kivenné a gyerek szájából és magába falná
csak ő nem fogadja be a zöldet
a zöld meg nem fogadja be őt…
nem azért mert osztrák
és nem azért mert disznó
csak nem hisz a zöldben, ő… ilyen vörös.
kaffog valamit féllabancul
bemegy
nem köszön
egyszer megfujtom.
