„Esterházy Péter idén lenne 70 éves” – olvasom az esemény leírását, és a szó visszhangzik a fejemben: „lenne”. A KULTer.hu és a Szépírók Társasága szervezésében megvalósult Esterházy-est a lehető legjobban megkomponált alkalom volt arra, hogy végiggondoljuk azt, mit jelentett és jelent ma is az irodalomnak Esterházy Péter és munkássága. A debreceni MODEM előterében ülve, miközben az est zárásaként Vranyecz Artúr, a Csokonai Nemzeti Színház színművésze a Hasnyálmirigynapló utolsó sorait olvasta fel, úgy éreztem, hogy ezért az élményért a több mint kétszáz kilométeres út minden egyes méterét érdemes volt megtennem.
Nem újságíróként ültem be erre az estre, inkább magánemberként, „rajongóként”. Gimnazista koromban kezdtem el küzdeni Esterházy szövegeivel, mert tudtam, éreztem, hogy amit ő csinál, az most valami fontos, valami jelentős – és ahogy kinyitottam az Estit, teljesen kétségbeestem. Megszoktam, hogy értem a szövegeket, hogy beléjük látok, és most itt ez a könyv, jó vaskos, meg piros a kötése, alig bírom el, és tényleg, alig bírom el, nem vagyok még elég okos vagy elég művelt, hogy megértsem. Akkor nagyon haragudtam Esterházy Péterre. Annyira haragudtam, hogy nem is vettem róla tudomást. Aztán eltelt pár év, és elsőéves magyar szakos egyetemistaként megvettem a Kis magyar pornográfiát, de még haragudtam, ezért nem olvastam el. Aztán egyszer mégiscsak nekiálltam, félve attól, hogy még mindig nem fogom érteni, hiába az egyetemi képzés, hiába a több ezer oldalas olvasmánylisták, de már megvolt a képességem, hogy lássam, mit kellene tudnom, hogy ezeket a műveket megfejtsem. Felfedeztem, hogy miközben Esterházy szövegei mindent megtesznek, hogy az olvasó véletlenül se érezze magát komfortosan bennük, olyan alapvetésekre világítanak rá, amik egyetemesek, vagy legalábbis egyetemesen magyarok, közép-európaiak. Esterházy Péter tudta, hol van ezeknek a tapasztalatoknak a forrása – miközben a nyelv határait feszegette, eljutott az igazságokig is. Egyszerű, profán és szemtelen igazságokig.
Már az esemény leírásának olvasásakor is megfogalmazódott bennem, hogy a beszélgetés résztvevőit remekül válogatták meg a szervezők: Kulcsár-Szabó Ernő, Németh Gábor és Szirák Péter az Esterházy-életművet különböző oldalról ismerik, azonban a beszélgetés során kiderült, hogy ez nem minden: magát Esterházyt ismerik másként. Németh Gábor író a 70-es és a 80-as évek futballpályáin töltött időről anekdotázik, Kulcsár Szabó Ernő, Esterházy monográfusa az esztétikai iránytű volt az író műveltségében, míg Szirák Péter, az Alföld folyóirat főszerkesztője, aki a fiatalabb generáció tagja, Esterházy személyét akkor ismerte meg, amikor már kialakult a körülötte lévő kultusz, a kapcsolatuk lényegében pódiumbeszélgetések sorozatából állt.
Az egész est olyan hangulatban telt, mintha rajtakaptuk volna a résztvevőket egy kocsmai nosztalgiázáson, cinkos összenézésekkel, „igen, a Péter nekem is mondott hasonlót”, és éppen ezért gondolom úgy, hogy ők voltak azok, akik tényleg meg tudták értetni velünk, hogy mekkora az a hiány, amit Esterházy Péter hagyott maga után. Nemcsak az irodalom vesztesége, hanem az ő hármuké is, akik nem abban a glóriában látták őt, amellyel már életében felruházták az olvasók, hanem látták a hibáit, a következetlenségeit, az embert, vagyis annak egy-egy arcát. És természetes látták a zsenit is, és azt a gyermeki rácsodálkozást, ami Esterházy sajátja volt, és ami őket is magával ragadta, ha róla beszéltek.
Ahogy megrajzolták előttem hárman, háromféleképpen Esterházy Péter alakját, úgy nehezedett rám is egyre inkább a hiány. A hiány, hogy az én generációm ezt nem élheti meg, nem mondhatjuk, hogy „igen, nekem is azt mondta, hogy”. Olvashatjuk a szövegeit, nekünk már nehezebb, történelemkönyveket bújunk, lábjegyzeteket írunk magunknak. Mégis kiváltság, hiszen olyan közel volt, egy időben éltünk, csak akkor én még nem tudtam megérteni, pedig lehet, hogy elsétált mellettem a közértben, hogy egy metrón utaztunk, én anyukám kezét fogtam, mert ritkán jártam a nagyvárosban, ő meg éppen olvasott, mondjuk Hrabalt. És ettől a közelségtől talán még nagyobb ez a hiány, mert látjuk az elfogódott arcokon, hogy na igen, azok voltak az idők, és így pontosan tudjuk, mit veszítettünk. Nem úgy veszítettük el Esterházyt, mint a barátai – úgy veszítettük el, mint támpontot, mint origót. Szellemi diaszpórában élünk, és kell valaki, aki odavonz minket maga köré, hogy együtt haladhassunk tovább. Szükségünk van egy Esterházy Péterre.
De nemcsak hiány van utána, hanem nyomás is. A magyar irodalom nagyjai között élünk, akik csúcsra vitték a magyar prózát. Kétségbeejtő belegondolni arra, hogy elértük a(z üveg?)plafont: Esterházy és Nádas Péter után hol talál magának utat a magyar próza? Krasznahorkaiéknak még sikerült, de merre induljon egy fiatal prózaíró? Mi az az irány, amikor nem szalad bele abba, hogy ez ottlikos, ez esterházys, ez márais, ez meg kicsit Mészöly? A kitaposott utakon már nem járhatunk, a nagymesterek lábnyomaiban elsüllyedünk.
Mióta kiléptem a MODEM-ből, ezek az érzések kavarognak bennem: a hiány, a nyomás – és a hála. Hála azért, mert legalább nekünk még jut valami ebből az örökségből: Esterházy számunkra nemcsak egy fénykép- vagy videórészlet. Az őt körülvevő emberek magukkal hoztak belőle valamit, azt a valamit, ami minden anekdotában közös volt – egy olyan zseniális elme szellemét, aki végtelen kitartással és derűvel dolgozott, akit lenyűgözött a szövegek természete, komplexitása, és az egész munkásságát az erre való rácsodálkozás motiválta. A rácsodálkozásé, hogy a nyelv egy alakítható anyag, mégis megtartja a saját tulajdonságait, magában hordozza az időt és az emberek hangjait, mégis valahogy bele tudjuk csempészni a sajátunkat is. Talán csak erre a rácsodálkozásra van szükségünk.
