Május 15. a Család nemzetközi napja. Az utóbbi időben kiemelt témává vált, hogy mit jelent a család, jobban mondva kikből állhat. Arról kevesebb szó esett a közbeszédben, milyen mélységgel bír egy család. Holott bőven akadnak művek: családregények, amik ezzel foglalkoznak. Közülük a világirodalom egyik leghíresebbje a Száz év magány. Gabriel García Márquez regényében a Buendia család történetén keresztül Kolumbia népének történelmét és sorsát meséli el. A magyar irodalomban, sok más mellett két ilyen mű emelhető ki: Fejes Endrétől a Rozsdatemető és Nádas Pétertől Egy családregény vége.
Két regény, ami a Kádár-korszak alatt íródott. Fejes Endre műve a ’60-as években sikerkönyvnek számított, mára azonban mellőzött, szinte elfeledkeztek róla. Ezzel ellentétben Nádas Péter regénye, ami mérföldkő a posztmodern magyar prózában és máig az életmű jelentős részeként van számon tartva az Emlékiratok könyve és a Párhuzamos történetek mellett.
A Rozsdatemető 1962-es megjelenését bár kezdetben vegyes kritikák érték, hamar népszerű lett az olvasók körében. Egy év múlva már a Thália Színházban játszották a könyv színpadi változatát, az író pedig megkapta a József Atilla-díjat. A siker hírére pár év alatt nagyjából húsz nyelvre fordították le, köztük japánra is – a magyar irodalomban ez akkor egyedülálló volt. 1975-ben Fejesnek átadták a Kossuth-díjat, ekkor lett gimnáziumban kötelező olvasmány és egyetemi tananyag is a Rozsdatemető. Emellett megjelent több más regénye és drámája, némelyikből tv-film is készült. Fejes Endre sztárszerző volt körülbelül 15 évig, de érezhetően egy regény miatt.
A magyar prózában beállt fordulattal Fejes Endre lassan mellőzött szerzővé vált. Helyébe mások léptek; köztük Eszterházy, Hajnóczy és Nádas Péter. A rendszerváltást követő második szabad választások után Fejes még kiadott egy életmű válogatást, aztán teljesen elnémult, mint korábban az iránta érdeklődő hangok is. Kivonult az irodalmi életből, szó sem esett róla, csak nagy ritkán, egészen a szerző váratlan haláláig. Bármilyen tragikus, de úgy tűnik ennek hatására újra érdeklődni kezdtek a művei iránt. Erre utal a Jó estét nyár, jó estét szerelem premierje a Pesti Színházban, vagy a Katona József Színház 2019-es Rozsdatemető 2.0 előadása is.
Az Egy családregény vége 1977-ben jelent meg, fogadtatása nagyrészt pozitív volt. Mészöly Miklós Alföldben megjelent egyik írásában például párhuzamot vont a Száz év magány és a regény között. A klasszikus nagyepika formai szabályait felmondó elbeszélésben egyes kritikusok már érezték a generációs fordulatot.
A Rozsdatemető és az Egy családregény vége egy-egy korszakot képviselnek prózai minőségükben. Előbbinek lineáris, nyers-realista történetvezetése van, míg az utóbbi elmossa a határt képzelet és valóság között, ahogyan múlt és jövő is összemosódik: az idő múlása nem egységes – ismétlődik. Fejes regénye egyfajta oknyomozati elbeszélés, feltárás; Nádasé egy gyermek elbeszélése, aki nem tud nagy narratívákban vagy mítoszokban gondolkodni, számára minden egyszerre történik és történt.
A Rozsdatemető a Hábetler család 50 évét meséli el az első világháborútól a kádári konszolidációig. A történelemtől terhes évszázadok azonban nem formálják a szülőket, sem a következő generációt. A háború, a tanácsköztársaság, a Horthy-korszak, a második világháború, a nyilasok, a köztársaság, Rákosi, ’56 és Kádár – minden csak megtörténik velük. Uszadék fák az idő folyamjában. Nem vállalnak tevőleges szerepet, kimaradnak a történelemből. Zárt közösséget alkotnak, hogy mi történik, mindegy – csak a család van. Nincsenek előttük célok, miközben lehetőségük lenne átlendülni a társadalmi korlátjaikon, de a Hábetler családnak mindig elég, ami van. Egyedül az ifjabb Hábetler János érzi, hogy valami nincsen rendben a családjával, de ezt csak indokolatlan dühkitöréseiben képes megélni. Ő sem tud célt találni, ahogy a családtagok sem akarnak önszántukból többek lenni, még ha egy rendszer szívesen kiszolgálná őket és lehetőséget adna a feljebb lépésre. Nem fogadják be a feltörni vágyókat és a másképp gondolkodókat, mint a Hábetler lányok udvarlóit. Mintha a semmiben lebegnének és a következő generáció se tud kitörni ebből a vákuumból, hogy kétlábbal megálljon a földön, esetleg valami célnak vegye az irányt. Nem veszik kezükbe a sorsukat, mintha nem is lenne öntudatuk, csak vegetálnának. Valódi rozsdatemető a család, nem a helyszín, ahol a regényt indító gyilkosság történik.
Egyes kritikák egzisztencializmussal vádolták Fejest, ami az akkori közbeszédben kifejezetten szitokszónak számított. Az író ezeket a kritikákat később cáfolta, de azt se lehet mondani, hogy a kor ideológiai elvárásaihoz simuló szocreál regény lenne a Rozsdatemető.
Az Egy családregény vége nemcsak a hagyományos elbeszélés linearitását bontja fel, de már a regényben megjelenített családot is. Az elbeszélő Simon Péter, a legfiatalabb generáció tagja, aki nagyszüleivel él. A hat-nyolcéves kisfiút a nagypapa avatja be a család történetébe, ahogy az már szokássá vált. Az apa, a klasszikus értelemben vett családfő teljesen kimarad ebből a hagyományból, ahogy a kisfia és a szülei életéből. Az anya pedig teljesen hiányzik a képből. A lényeg nem a jelenlevő család (mint Fejes regényében), hanem a családtörténet, a generációról generációra ismétlődő és váltakozó körök. Ezt a ciklikusságot kell megtörnie a kisfiúnak, legalábbis a nagyapa ezt a feladatot bízza rá. Ez némileg bekövetkezik a nagyszülők halálával, és hogy koránál fogva a kisfiú nem tudja magáévá tenni a családi mítoszt. Azonban bizonyos szemszögből az apa már kitört a saját sorsából, azzal, hogy elhagyta a vallását, és a kommunizmus eszméjének szentelte az életét. A nagypapa azonban az ismétlődő körök megszakítást a páli fordulat mintájára képzelte el, a kereszténységre való áttérésként. A család történetének végét a kitörés jelentené a zsidó szenvedéstörténetből. Ez az ideális elképzelés a család sorsának feloldása a jelenlévő család megszűnésével sem következhet be egyértelműen. A ciklikusságból lehetetlennek bizonyuló kitörés akaratlanul is arra kényszerít mindenkit, hogy a mítosz egy szimbolikus eleme legyen. Az abszurd, sziszifuszi helyzet köszön vissza itt is azáltal, hogy a múlt történéseinek folyamatos reprodukciói a szabad akarat érvényességét kérdőjelezik meg.
Nádas regénye is történelmi időben játszódik, jelene a rákosi korszakra utal, míg a nagypapa által elmesélt családtörténet Krisztustól kezdve végigmegy Európa történelmén, de csak a család belső világát érintő vonatkozásban. Történelem tehát, csak a családon belül van.
Ez kifejezetten közös a két regényben. A külső történések alárendelődnek a belső világnak. Külön valósága van a két családnak, ami sajátosan szűri le magának a történéseket. Mindaz, ami kihat rájuk saját történelemmé válik, a család saját időérzékelésének része. A megtörhetetlen sors mintázatába igazodik.
Bár társadalmi szempontból különböznek: egy munkáscsalád és egy középosztályú család sorsáról van szó, közös annak az előre elrendeltségének a súlya, ami rájuk nehezedik. És nem különb sok más család sem.
A család szociológiai megközelítésből egy társadalmi rendszer, a pszichológia szerint pedig a szocializáció első állomása. Hogy milyenné válik valaki, abban nagy szerepet játszik a család. Nem egyszerűen a szülők, hanem az egymást követő nemzedékek fejlődési láncolata. Kérdés, hogy milyen fejlődés van. A család felkészít a társadalomra, de a társadalom különböző közegei tovább nevelnek, alakítanak. Mégis számít, mivel indul valaki a nagyvilágba.
A közbeszédben túlnyomó részt mindig pozitív elemeken van a hangsúly, de ha nem említjük az árnyoldalait, akkor olyan, minth a valójában nem is beszéltünk volna komolyan a családról. A hábetlerizmus kifejezés nem véletlenül alakult ki, és ha már nincs is divatban, tagadhatatlanul valós jelenségről szól. Éppen csak nem látványos, nem kelt közfelháborodást. Egy szelíd futóhomok, alig látszik egy kis süllyedés.
Pont ugyanígy van ez a családok önmagukra kényszerített sorstörténetével. A családot nem megtagadni kell, hanem feljebb emelni minden következő generációval. Nem anyagi vagy társadalmi siker, hanem a személyes önmegvalósítás által. Nem kell másolatokat nevelni, csak embereket. Az épp elég. Támogatás, törődés, szeretet. Nyálas egyveleg, de összetart, és a család fontos, ahogy azok is, akikből összeáll. Fontos, hogy beszéljünk róla és legyen több, különböző vélemény.
A kiemelt képen szereplő három archív kép forrása: Fortepan / Szalay Zoltán, Schmidt Albin
