„Mi tesz egy csoport embert igazi családdá?” – teszi fel a kérdést Zalka Csenge Virág, legújabb mesegyűjteményének, a Széltestvér és Napkelte utószavában. A Móra Könyvkiadó gondozásában megjelent kötet huszonhét meséje rendhagyó családokat mutat be, melyek történeteit a szerző a világ különböző tájairól és kultúráiból gyűjtötte össze. Ezek a mesék – mielőtt a hagyományos értékekre fittyet hányó modern szemlélet vádjával illetnék őket – korántsem mai írások: eredetük több száz vagy akár több ezer évvel ezelőttre nyúlik vissza.

A könyv fő célkitűzése, hogy a benne szereplő meséken keresztül bemutassa: nagyon sok és sokféle, a szülők és azok vér szerinti gyerekeinek együttélését magába foglaló hagyományos családmodelltől eltérő, jól (sőt, talán jobban) működő család létezik. Az ugyanis, hogy egy közösség boldogan és szeretetben él-e, nem elsősorban a vérköteléken és nem is a jogszabályokon múlik. Zalka Csenge Virág most olyan meséket gyűjtött össze, amelyek kincsként őrzött bizonyítékai annak, hogy a rendhagyó családok jelensége nem új keletű. Mint írja: „Ahogy a hagyományos társadalmakban is sokféle család létezett – özvegy szülők, mostohák, többgenerációs családok, gyerekeket nevelő nagyszülők, féltestvérek stb. – úgy a mesékben is felbukkannak ezek az élethelyzetek.” A Széltestvér és Napkelte című mesegyűjtemény pedig ezt be is bizonyítja. Ráadásul nem arról van szó, hogy az effajta történetek csupán egy-egy területen jelentkeztek volna, ugyanis (a teljesség igénye nélkül) Izlandtól kezdve Pápua Új-Guineán át egészen Szudánig láthatunk erre példákat, de olvashatunk zöld-foki-szigeteki, szvázi és basotho mesét, bajor, bengáli és jemeni legendát vagy kaukázusi hőslegendát is. Ezek mindegyikében felbukkan  hol hangsúlyosabban, hol inkább a háttérben megbújva – a családi kötelékek természetének boncolgatása, azok újraértelmezése.

Vajon miért érezte szükségét Zalka Csenge Virág, hogy egy fedél alatt összegyűjtsön olyan, a régmúltban gyökerező történeteket, amelyek üzenete az, hogy nem csak a hagyományos(nak tartott) családok lehetnek boldogok, sőt ők sem mindig azok? Ahogyan a könyv utószavában írja, ha folyton azt látjuk, hogy csak egyféle út lehet helyes és vezethet boldog és „tisztes” élethez, akkor könnyen hisszük azt, hogy ez így is van. Mert mi történik, ha abban a mindenki szerint boldog és tisztes életben valahogy mégsem érezzük magunkat szeretettnek?

Bár a szerző saját bevallása szerint is csak sok kutatás árán, de végül bőséggel talált olyan meséket, amelyek kimondják: vannak bizonyos helyzetek, amikor megéri a „nem megszokott” utat választani. Találkozunk örökbefogadott gyerekekkel (A sütőtöklányN’oun Doaré), tiszteletbeli testvérekkel (A lány, aki szeretett táncolni), féltestvérekkel (A bátor repülőkutya), „egyénileg”, önkényesen kialakított családokkal (Diirawik és az oroszlán, A zöld ember lánya, A kígyócsalád), egyedülálló szülőkkel (Az ügyvéd és az ördög), unokáikat egyedül nevelő nagyszülőkkel, nevelőszülőkkel – vagy ahogy a mesék jellemzően hívják őket, mostohákkal, akik a hagyományos történetek jelentős többségében főgonoszként szerepelnek, ezekben a mesékben azonban kifejezetten a gyászból való felgyógyulás folyamatában vállalnak szerepet. A kötetben szereplő mostohák egészen más tulajdonságokkal vannak felruházva: türelmesek, bátrak, a végtelenségig kitartóak, kedvesek és megértőek. Erre jó példa a pápua új-guienai A fiú, akit méhecske nevelt, a hawaii Széltestvér és Napkelte, a dinka (szudáni) Az oroszlán bajsza, az izlandi Himinbjörg, a mennyei mostoha, és a szintén izlandi a Gullfaxi és Gunnfjoder. E két utóbbi mese egyébként egészen hasonló, ahogyan a szerző is írja, vélhetően egy alaptörténet két változata. Ez pedig egy újabb izgalmas húzás, ugyanis ezáltal arra is találunk példát, hogy egyazon eredetből két, értékrendjében és üzenetében azonos, ám mégis különféle szöveg születik.

Széltestvér és Napkelte
Zalka Csenge Virág: Széltestvér és Napkelte (Forrás: Móra Könyvkiadó)

Amint megláttam két mesében is a mostoha szót, máris ösztönösen vártam tőlük a hátsó szándékot, hiszen a mesék többségéből ezt szoktuk meg (lásd: ’gonosz mostoha’ mint állandósult jelző). Érdekes, hogy valóban kialakult bennünk egy reflex: holott a környezetemet elnézve és főleg saját tapasztalatból tudom azt, hogy nem minden mostoha gonosz, és nem mindig a „hagyományos családmodell” a jobb választás. Bizton állítom, hogy sokkal jobb és szeretőbb családot kaptam azáltal, hogy egy édesanya mellett egy „mostohaapa” (akit magamban attól még édesapámnak hívok) nevelt, vagy azáltal, hogy bár testvéreim nincsenek, de unokatestvéreim nővéreim helyett nővéreim, és hogy a nagyszüleim mintha második szüleim lennének. És ezt nem lázadó dacból mondom: egyszerűen csak azért, mert, ahogyan ez a huszonhét mese, úgy én sem hiszek abban, hogy önmagában a vér szava vagy a hagyományosnak tartott családmodell-felállás mindent felülír. Ahogyan abban sem, hogy minden helyzetben a boldogabb utat jelenti.

Ez a gyűjtemény nem kizárólag tematikáját tekintve hiánypótló. Bőven vannak más erényei is, amelyek miatt a kötet kiválasztottjai egytől-egyig érdemesek a figyelemre és méltóak az olvasásra, Bertóthy Ágnes szemet gyönyörködtető illusztrációiról nem is beszélve. Zalka Csenge Virág, bár tematikus gyűjteményt állított össze, a kötetben felbukkanó mesék mégis roppant sokszínűek és különbözőek, csodálatos, gyakran ismeretlen kulturális hátterek tárulnak fel előttünk. Ezek értelmezésében a minden egyes mese után szereplő A kulisszák mögött címet viselő rövid, pár soros háttér-információk segítenek, amelyekből megtudjuk, milyen tájegységről, mely népektől ered az adott mese, milyen szimbólumokat vonultat fel, illetve bepillantást nyerünk az ott élők történelmébe, hagyományaikba, szertartásaikba. Egészen szívszorító tud lenni egy-egy ilyen bekezdés: A lány és a madarak című udege mese például egy szibériai bennszülött nép hagyományos históriája, majd az azt követő pár sorból megtudjuk, hogy az udege nép már mindössze kevesebb, mint kétezer főből áll, nyelvüket pedig alig százan beszélik.

Ezek A kulisszák mögött-etapok azért nagyon fontosak, mert megértjük, hogy a mesék nem csupán mesék a szó leegyszerűsítő értelmében (gyorsan felolvasunk valami aranyos kis bugyutaságot este a gyereknek), hanem egy-egy történet néprajzi, kulturális és társadalmi lenyomatok, történelmi morzsák, bölcsességek tárháza. Közös bennük, hogy telis-tele vannak hol megmosolyogtató, hol elgondolkodtató, hol egészen morbid metaforákkal, hasonlatokkal. Közhelynek minősülhet, de képtelen vagyok elsiklani afölött, hogy nem szabad a meséket (sem) szó szerint értelmezni – akik így tesznek, azok szoktak a végtelen emberi kreativitást bizonyító, izgalmas metaforákkal átszőtt mesékre, mítoszokra, legendákra úgy reagálni, hogy „hát ez meg micsoda hülyeség”. Holott éppen kreativitásukban, szimbólumaikban, játékosságukban rejlik egyik legfőbb varázsuk. Hiszen mindezek adott népcsoport gondolkodásmódját tükrözi; gondolhatunk itt többek között arra, hogy melyik mesében milyen állatok, jellem- és karaktertípusok, szertartások, szimbólumok, vagy milyen hitvallások, istenségek jelennek meg. A történetek mögött megbújó kulturális háttér-információk, motívumok tárháza végtelen. Mindez persze nem újdonság  mégis nekem most, e kötetet olvasva sikerült igazán megértenem, miért létfontosságú megőrizni és továbbmesélni, továbbadni ezeket a történeteket: hogy legalább az emlékét életben tartsuk olyan kultúráknak, amelyek pár évtizeden belül eltűnhetnek a Föld színéről – vagy már el is tűntek.

E hagyományos mesék esetében az eredeti jelentés képes az évszázadok során az újabb generációk felnövésével, újfajta szemléletmódjával más értelmet nyerni, ahogyan az új nemzedékek is hozzáteszik a magukét. Kicsit erre emlékeztetnek a közelmúltban született „modern klasszikusok” is, amelyek gyökerei szintén a hagyományos mesékben keresendők. Talán úgy tűnhet, a Harry Potter, A Gyűrűk Ura vagy a Star Wars említésével nagyon messzire kanyarodom, ám ha jobban megnézzük, ezek a történetek is hagyományos mesei elemek, archetípusok mentén épülnek föl. Vessünk pár pillantást például a Harry Potterre, és rögvest rengeteg mesei motívumot megtalálunk benne: az árva gyermek, a szerencsét próbáló fiú, a mágikus segítők, a jó és a rossz párharca, a bölcs öreg, a túlvilágról is segítő szülők, állatalak felöltésére képes emberek (animágusok). De gondolhatunk a halál ereklyéire is, amelyek a bodzapálca, a feltámadás köve és a láthatatlanság köpenye képében mesei hármast alkotnak, és Voldemort horcruxaiból sem véletlenül van épp hét darab, ami ősidők óta – és ezzel az időbeli meghatározással valószínűleg nem túlzok – felbukkan a mesékben, mint mágikus szám.

Mindezekbe belegondolva pedig máris rájövünk, hogy talán eddig észre se vettük, de születésünk óta mind a mai napig óriási meserajongók vagyunk. És hogy vajon miért ragaszkodunk akár tudatosan, akár tudat alatt, kortól-nemtől függetlenül évezredek óta ezekhez a történetekhez? Erre válaszul Zalka Csenge Virágot idézem: „hiszek benne, hogy a meséknek ereje és igazsága van.”

Kiemelt kép: Móra Könyvkiadó