Irodalom és tudomány könnyedén megférnek egymás mellett – erre remek példa a Libri irodalmi díj legfrissebb tulajdonosának egy régebbi novellája, amely apropót nyújt a sebesség fogalmának újfajta megközelítésére.
Krasznahorkai László A sebességről című novellája megrázó, tökéletesen illeszkedik a kötet címéhez (Megy a világ). Van benne egyfajta furcsa, mitológiai vonás – úgyis mondhatnám, ösztönszerű emberi vágy, amely legtöbbször mítoszainkban ölt testet. Kijutni egy korlátolt térből annyit jelent, hogy uraljuk azt a teret, átlátjuk és képesek vagyunk legyőzni. A Föld és – az elbeszélő szerint szinte vele egyenlő – gondolat lehagyása nem egy mutatvány, hanem az ember misztifikálása: a világ ura az a lény, akinek a helyzete nem függ a Föld mint bolygó mozgásaitól, következésképpen kozmikus értelemben szabad. Ezt a szabadságot a szöveg több pontján is olvashatjuk célként, egy hirtelen elhatározás szülte radikális mozgás várt eredményeként.
A kötetben sok mozgással kapcsolatos kifejezést találunk. Mindjárt az első novella, a Bolyongás állva címe ilyen: a mozgás bizonytalanságára utal, hiszen sem a kiindulópont, sem az irány nem biztos: „ […] hogy meghatározzuk, hol vagyunk éppen, amihez képest majd kiválasztjuk a helyes irányt […] ” Fizikai értelemben ez a folyamat nem leírható, csak a kényszer ismert, ami mozgásra késztet:
el kell innen menni, mert ez nem az a hely, ahol lenni lehet, és ahol maradni érdemes, mert ez az a hely, ahonnan elviselhetetlen, kibírhatatlan, hideg, szomorú, kietlen és halálos súlya miatt menekülni kell […]”
Valami hasonlót sejthetünk A sebességről alaphelyzete mögött is.
A kötet címeinek egy része – Megy a világ előre, Lefelé egy erdei úton, Járás egy áldás nélküli térben – érzékelteti, hogy a könyv egészét áthatja a hely leírása, nyomora, a menekülés lehetősége és az irány meghatározása. Ezekben pedig viszonylag nagyok a távlatok – az Akadályelmélet első sorai például az atomoktól a csillagrendszerekig, a föld alatti világtól az égig határozzák meg a vizsgálatra ajánlott teret.
A sebességről kritikai értelmezései
A kritikák is kiemelik a mozgást és a kutakodást. Lengyel Imre Zsolt a Magyar Narancsban megjelent cikkében úgy vélekedik, a könyv első egységében található írások (A sebességről is köztük van) mindegyike az esszé és a novella között helyezkedik el műfajilag. Ugyancsak az ő véleménye, hogy a művek hangvétele didaktikus, s értelmezésében a főhősök nem értik meg, hogy „[…] ember alatti és emberfölötti, az ember számára teljes bonyolultságukban felfoghatatlan és az ember iránt közömbös struktúrák közepette kell élniük.”
Bazsányi Sándor Jelenkorban publikált kritikája részletesebben elemzi a kötetet, és igyekszik kapcsolatot teremteni az életmű korábbi darabjaival – annál is inkább, mert a Megy a világ szövegeinek keletkezési ideje igencsak tág intervallumot jelöl ki. Az irodalomkritikus kiemeli a könyvben (mely szerinte a szerző munkásságának poétikai összegzéseként is felfogható) érezhető üzenni akarást:
[…] a Krasznahorkai-prózában már jó ideje valami nagyon – a retorikus monotónia elviselhetőségének és a tematikus sulykolás elfogadhatóságának a határán billegve – mondva van.”
Reichert Gábor az Új Forrásban a megértésre tett kísérletről beszél, vagyis arról, hogy a novellák olyan próbálkozásokat dokumentálnak, melyek egyértelműen kudarcba fulladnak. Témánk szempontjából azonban a legérdekesebb ismertetés a Műútban jelent meg Bagi Zsolt tollából. A cikk már az elején kiemeli, hogy a Krasznahorkai-próza fontos eleme a mozgás, bár célja nincs, sem végpontjai, csak iránya és sebessége. Ír A sebességről című novelláról, de az egész kötetről a következőket állapítja meg: „Megy a világ és megy az alany is. A kettő egymáshoz viszonyított iránya, sebessége határozza meg a karaktereket.”
Bagi szerint a szereplőket egyfajta melankólia jellemzi a cselekvés helyett: nem kitörnek, bolyonganak. A relatív sebesség fogalmát is használja: mint írja, a kötet hősei az ellenállásból születnek, irányt és sebességet keresnek.
A novella azonban több mint egyszerű elmélkedtető gondolat, rejlik benne egy paradoxon is, amely egybevág a fenti fejtegetésekkel, különösen Bagi Krasznahorkai-értelmezésével. Az írás egy lépésről lépésre kifejtett recept, szinte kutatási jelentés, élménybeszámoló, melynek heurisztikus jellegét csak az utolsó sorok tragikuma öli meg, az eltűnés mozzanata, s ezzel a Föld lehagyásának tulajdonképpeni értelmetlensége – hiszen a kronológiát nem lehet kicselezni. Ha így nézzük, a tárgyalt novella vonatkozásában is nagyon találó Az ellenállás melankóliája című Krasznahorkai-regény mottója: „Telik, de nem múlik.”
Irodalmi szöveg, filozófiai felvetés vagy tudományos értekezés?
A novella értelmezését három irányból közelíthetjük meg. Az első és legnyilvánvalóbb, ha irodalmi szövegként tekintünk rá. A téma így könnyen az abszurd érzetét keltheti, holott nagyon is reális. Krasznahorkai nem ír semmi olyan mozdulatról, amelyet ne lehetne követni, a tevékenységeket akár maga az olvasó is végigcsinálhatja. Egyedül az ismeretlennek tűnő német nyelvű nevek miatt tűnhet távolinak, idegennek, megfoghatatlannak a helyszín. Mintha mindegy is lenne. Talán az is, hiszen ha sikerülne utánozni a folyamatot, borítékolhatóan ugyanarra az eredményre jutnánk, ezért a cselekmény helyfüggetlen.
Ezzel a második irányhoz érkezhetünk, amely a filozófiai felvetésé. Játékos feladvány-e mindez? A szöveget úgy is értelmezhetjük, hogy a szerző az alapproblémát szeretné megmagyarázni, választ keresni egy egyszerű kérdésre. Az olvasó pedig követheti a főhőst és az elbeszélőt (talán a kettő ugyanaz) egészen a válaszig. Krasznahorkaitól nem áll messze az efféle trükközés, gondoljunk csak az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó kertkeresésére. Erre utalhatnak a különös kifejezések, melyek a főhős világmagyarázatának egyedi részei: fizikafeletti, Nagy Egész (ez visszaköszön a Nine Dragon Crossing című elbeszélésben is), Nagy Irány, Kis Ellenirány, Nagy Szabad Nagyegész, Nagy Fizikánbelüliség.
Ezek, különösen a fizika említése felvetik a harmadik és egyben legizgalmasabb irányt, az empirikus, tudományos megközelítést. Itt el kell választanunk egymástól az elbeszélés alapproblémáját (lehagyni a Földet) és a megértést segítő kulcsszavát, amely egyben a címet is adja (sebesség). Ki kell lépnünk ráadásul az utóbbi szó hétköznapi értelmezési köréből is. A novella ugyanis a sebesség szó alatt egyszerre érti a nagyságot és az irányt, ahogyan a fizika is vektormennyiségnek tartja azt. Bár a helyváltoztatás gyorsaságát írja le, nem szükségszerűen állandó, iránya pedig nem elhanyagolható részlet.
Ebben a tételben rejlik a Krasznahorkai-novella kulcskérdése. Ugyanis a Föld lehagyása bár praktikus probléma, nem a triviálisnak tűnő megoldásra vezet. Nem az számít, előrébb vagyunk-e, vagy mikor hol leszünk helyzetünket tekintve. Fontosabb az irány, de ehhez be kell vezetnünk a mozgások relativitását.
Ha valami mozog, a legalapvetőbb kérdés az, hogy mihez képest. Iskolai példa: a lassan elinduló vonat ablakából nézve a mellettünk álló szerelvényt, nehéz megmondani, melyik mozog. Ugyanez a helyzet a peronon integető szülőkkel, barátokkal vagy a már robogó vonat ablakán kinézve a tájjal: mintha ők mennének az ellenkező irányba. Csakhogy ez a fizika szemszögéből több mint a puszta látszat: a kérdés az, mi a vonatkozatási rendszer. Ha magunkhoz viszonyítunk, ők mennek, ha hozzájuk, illetve általában az állónak felfogott világhoz, akkor mi. De a Föld mozog, kering is és forog is, mi pedig, akik rajta állunk – a bolygón kívülről nézve –, vele együtt haladunk az ő sebességével. Ha viszont mi is mozgunk vele egy irányba, akkor sebességeink összeadódnak.
Erre jön rá a főhős, holott a menekülési ösztön teljesen mást diktál: azt, hogy szembe menjen a Földdel, s ezt a lehagyott táj megnyugtató érzése csak erősíti. De ellenkező irányba haladva a nagyobb értékből kivonódik a kisebb, és az irány a nagyobb felé mutat. Ezért volt hibás a főszereplő első próbálkozása, ahogy azt a novella is magyarázza fizikai fogalmak nélkül, saját nyelvi megoldásokkal: a Nagy Irányban elveszik a Kis Ellenirány.
Így jut el végül Krasznahorkai hőse odáig, hogy a forgásiránynak megfelelően kell haladni, mert akkor a sebességkülönbség pozitív, a nagyság pedig nem számít. Felmerülhet azonban a kérdés, hogy van-e értelme mindennek. Tényleg megnyugtató-e a válasz a főhős számára, vagy önbecsapásról van szó? Noha sehogysem tudunk lejutni a Földről, valójában mégis „lehagyhatjuk”, bármilyen irányban, mert lesz közöttünk sebességkülönbség. Nem egyszerre mozgunk, innen nézve tehát az ember független a bolygótól.
Az viszont, hogy gyorsabb-e, mint a Föld, már irányfüggő. Akkor lesz nagyobb a sebessége, ha vele egy irányban halad, bár az abszolút nagyságokat tekintve a feladat lehetetlen: a Földhöz viszonyított ember sebessége és a bármihez viszonyított Föld sebessége jelentősen eltér. Egyedül a relativitás révén érhető el a kívánt eredmény, noha ez csak látszólagos, mert az együttes haladás okozza, a teljes kozmikus mozgás irányát pedig mégiscsak a Föld határozza meg. Az ember lehet gyorsabb, mint a Föld, de csak itt a Földön, dicső eredménye semmilyen befolyással nincs a Nagy Egészre, ráadásul értelmetlen a bolygó „hozzájárulása” nélkül. Csak úgy lehet lehagyni, ha soha nem hagyjuk el. Minden más módszer már nem emberi, hanem technológiai kérdés lenne.
A végkövetkeztetésünk így még hátborzongatóbb. Bár a novella akár fizikai tanpélda is lehetne, tulajdonképpen mégiscsak a második megközelítés volt a helyes: A sebességről filozófiai felvetés, mi több paradoxon. Le lehet hagyni a Földet, sőt mindennapos jelenség, azaz jelentéktelen – de közben értelmetlen és érzékelhetetlen is. Vagyis szigorúan véve mégiscsak lehetetlen.
Ember és bolygó együttmozgásából az idősebb, hozzánk mérve öröknek tűnő objektum kerül ki győztesen: a lázadás, a menekülés hiábavaló, a tér behatárolt. Értelmezhető egyáltalán az emberiség a Föld nélkül? Ez már minden ízében 21. századi kérdés, holott a menekülésvágy és annak haszontalansága, létünk determináltsága egyaránt ősi. Korlátolt emberi sors, mint Sziszüphoszé, csak éppen Krasznahorkai módra.
Kiemelt kép: 444.hu
Felhasznált irodalom
LÁSZLÓ Imre Zsolt, Ember alatti és emberfölötti, Magyar Narancs, 2013,16. sz.
BAZSÁNYI Sándor, A Krasznahorkai-vírus, Jelenkor, 2013, 7–8. sz. 821–825.
REICHERT Gábor, A fa és az erdő, Új Forrás, 2013, 7. sz. 72–75.
BAGI Zsolt, Kitörni a világból, Műút, 2013, 4. sz. 59–62.
