Kapcsolatok, hibák, rádöbbenések és elhallgatások keresztezik Bakos Gyöngyi első kötetét. A Nyolcszáz utca gyalog sok megoldásában jól illeszkedik a kortárs magyar próza áramlataiba és főként asszociációinak, elbeszélésmódjának köszönhetően válik izgalmas olvasmánnyá.
Ártalmatlan helyzetben találkozunk először Bakos Gyöngyi főhősével. Egy hídon állunk, alattunk a Szajna, a beszélgetést elkalandozások törik meg. A kabát színéről, a levágott hajról, a mellettünk álló férfiról indulnak el az asszociációink. A főhős, akinek a szemszöge meghatározza a regényt, szinte minden esetben így kommunikál. Fókuszálatlan, nem figyel a beszélgetőtársára, a munka nála valójában belül zajlik. Kicsit mintha a saját életén is kívül maradva, sodródik az eseményekkel, időnként válik csak aktív alakítójává sorsának.
Jól látható és üdvözlendő tendencia a kortárs magyar irodalomban a női nézőpontú történetek, a debütáló női szerzők előretörése. Csak az utóbbi néhány évet figyelve Karafiáth Orsolya (Szirén), Halász Rita (Mély levegő) vagy Szaniszló Judit (Leli élete) fogalmazott meg műveiben fontos állításokat a női léttel, a klasszikus női problémákkal kapcsolatban. Bakos első kötete is szépen illeszkedik ebbe a sorba, kicsit mindhárom korábban említett mű tematikai hagyományait követve, még akkor is, ha a nagyjából száz oldalas kötet komplexitását tekintve nem hasonítható össze az előbb említett művekkel. Persze ez jelen esetben sokkal inkább terjedelmi, mintsem tartalmi kérdés.
Mintha ez is lenne Bakos célja: a problémafelvetés, a különböző területek közötti kapcsolatok felfedezése. Ezt a célt szolgálja a narráció és a cselekmény töredékessége is. A mű főhőse, egyben narrátora szabadjára engedi az asszociációit, nem kötik gúzsba földrajzi, időbéli keretek. Nem fél megfogalmazni a banálisat sem, az egyes szakaszok között sokszor csorbul a logikai kapcsolat. Rengeteg a rövid, elsőre funkciótlannak tűnő, ám összességében nagyon szépen szervesülő mondat, amely zaklatottá teszi a szöveget.
Nézzem meg, nézzek végig ezen az utcán, pontosan tudom, hogy melyik utcán, csak nem akarom most leírni, szóval, nézzek végig.”
(5.)
A narráció amellett, hogy bezárja az olvasót a főhős nézőpontjába, a mű alapattitűdjét is hűen tükrözi. A múlt és a jövő elválaszthatatlanul kapcsolódik össze, hiszen a múltban minket érő sérelmek, a meghozott rossz döntések jelenbéli személyiségünket is meghatározzák. Jelentős szerepet kapnak a titkok, az elfojtások. A főszereplő már gyermekkorában megtanulja, hogy vannak dolgok, amikről nem beszélünk. Azért, mert egyszerűbb úgy, és talán van, akit megvédünk ezzel. Rövid távon legalábbis, később azonban beláthatatlan deformitásokat okozhat a személyiségben, ha a titkok ennyire a hétköznapok részévé válnak.
Néha apám Mártával együtt jött az oviba. Márta anyám kolléganője .(…) Apám az egyik ilyen karácsonyi bulin beleszeretett Mártába, anyám kolléganőjébe. (…) Apám azt mondja, ez titok, amit senkinek nem mondhatok el.”
(25.)
A kauzalitás teljesen felbomlik, még a kisregény végén sem rekonstruálható pontosan az időrend. A szervezőelv az emlékezés, annak a banalitása, váratlansága. Éveket, kontinenseket ugrálunk át bekezdésről bekezdésre; ezt nyilván már a könyv címe is előrevetítette, a gyalogszerrel való közlekedés pedig mintha arra is utalna, hogy a főszereplő lány milyen eszköztelenül, segítség és gyökerek nélkül sodródik a világban. A kötetben számtalan európai nagyváros megjelenik, s szerencsére sikerült elkerülni a legdirektebb asszociációkat. A metropoliszok nem válnak a kötet aktív szereplőjévé, mindez azonban szándékos; egy bizonyos létállapotban ugyanis teljesen mindegy, hogy Budapesten, Stockholmban vagy Prágában vagyunk. Itt jön vissza a fókuszálatlanság kérdése, a főhősnő ugyanis kívül reked az életén, nem tudja megélni az eseményeket, sodródik csupán, fékevesztettül, kontrollálatlanul.
A Nyolcszáz utca gyalog generációs olvasata is érvényes. A szöveg egyik rétege csupán a női lét fejtegetése, emellett a kora harmincasok világa is elevenen jelenik meg. A látszatkapcsolatokkal, az elköteleződéstől való félelemmel, az önértékelési gondokkal (a főhősnő például gyermekkorától kezdve testsúlya rabságában él).
A kötetben megjelenő férfiak lábjegyzetek csupán, alig-alig megismert karakterek, akik a kisiklott élet egy-egy állomását jelentik. Hol unalmasnak (Dénes), hol szinte visszataszítónak (Görög) ábrázolt bábok, aki egy dolgot jeleznek, ám azt annál világosabban. A főhősnő intellektusához, szépségéhez mérten rosszabbnál rosszabb kapcsolatokba lavírozza bele magát, így teremtve újra folyamatosan a káros mintát. Olyan kapcsolatokba, melyekben sosem érzi jól magát, alá van vetve a különböző férfiak akaratának, nem kapja meg a kellő intimitást és megerősítést. Ezekben a kapcsolatokban köszön vissza a korán elvesztett apa, a domináns férfikép hiánya.
Ha már az intellektusnál tartunk, fontos szerepet kap a főhősnő foglalkozása is. Filmkritikusként dolgozik, filmszakot végzett, diplomamunkáját Ingmar Bergman filmművészetéből írta. Ezt érdemes rögtön kettészálazni, nem biztos, hogy a legszerencsésebb dolog volt értelmiségiként, hovatovább bölcsészként ábrázolni a főhőst, a könyv ugyanis így akaratlanul is belecsúszik az elveszett bölcsész sztereotipikus ábrázolásába. Másrészről viszont értelmezhető úgy is ez a gesztus, hogy Bakos arról szeretett volna írni, amit ismer. A kulturális sajtóban dolgozók számára kifejezetten ismerősnek hathatnak az olyan részek, mikor a főhős elmondja, hogy az egész családja értetlenül nézi, miért csinálja mindezt, mikor alig keres vele pénzt.
Ennél sokkal érdekesebb azonban Ingmar Bergman személye, aki az egész mű során jelen van a háttérben. Bergmani filmcímek jelennek meg a fejezetek elején, bár ezek szoros kapcsolatban nem állnak az adott fejezet tartalmával (egyébként összességében is igen nehéz elkülöníteni egymástól az egyes szakaszokat). De nem véletlen, hogy a főhősnő Bergmannal azonosul, hiszen a svéd rendező művészetét is a gyermekkori traumák határozták meg. Szigorú, vallásos családban nőtt fel, ahol még a testvérek kapcsolatát is gyilkos indulatok mérgezték. Bakos is a gyermekkori sebekre utal vissza. A férfi, a nő, a szülő megkonstruálása határozza meg mind Bakos prózáját, mind a svéd zseni filmművészetét. Többször jelenik meg a szövegben a Persona, Bergman egyik leghíresebb és legvitatottabb filmje, mely népszerű értelmezés szerint a két főhős, Elisabeth és Alma képében a két női archetípust vonultatja fel, a sikeres, karakán, karrierista nőt, a teremtő erőt és az empátiát, a gondoskodást, filmvégi szerepcseréjükkel pedig jelképezi, hogy a kettő együtt alkot organikus egységet. Bakos hasonlóan akarja megalkotni a saját identitását, meg szeretné találni a sebek, a minták és a kapcsolatok mélyén saját magát.
A mű végén a továbblépés csak egy módon képzelhető fel. Ahogy mondjuk Karl Ove Knausgardnál, itt is szimbolikusan kell leszámolni az elvesztett apával. Tulajdonképpen ide vezethető vissza minden, az ördögi körből csak a múlt feldolgozásával lehetséges a menekülés.
Tíz perc múlva a kezembe nyomja a zöld halotti anyakönyvi kivonatot. Az utolsó dobozt is kipakolom, bezárom az ajtót. A teljesen üres nappaliról csinálok egy képet. Azonnal ki is törlöm. Minek kellene erről nekem fénykép.”
(104.)
Bakos első kötete témáját és megformáltságát tekintve sem igazán újszerű, a szöveg sodrása és izgalmas problémafelvetései miatt azonban érdemes a figyelmünkre.
