A Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár utolsó napján részt vehettünk egy beszélgetésen Háy Jánossal idén megjelent könyve, az irodalmi szférában az elmúlt időszakban roppant megosztó Kik vagytok ti? című írása (Európa Könyvkiadó) kapcsán. A szerzővel Bíró-Balogh Tamás és Horváth Csaba beszélgettek, csellón Rozs Tamás játszott.
Szerző: Kovács Boglárka
A kötet az elmúlt időszakban nagy figyelemnek örvend, hideget és meleget is kapott bőven, aminek oka főként az, ahogyan Háy a szereplőihez, az irodalom nagyjaihoz nyúlt a könyvben. A Bornemissza Pétertől Petri Györgyig tartó irodalomtörténeti korszak kanonizált alakjait mozgatja benne, teszi emberközelibbé, veszekszik, kritizál és ellentmond a kánon elismerésének. A beszélgetés elsősorban nem klasszikus kötetbemutató volt, sokkal inkább vizsgálta a szerzőnek ezt a sajátságos viszonyulását a szereplőihez és saját könyvéhez, illetve az irodalomtörténet teljes és precíz leírhatóságát, vagy ennek szükségességét. Arra keresték a választ, hogy mi is történik pontosan, ha írók kezdenek írni írókról? Mennyire irodalomtörténeti alkotás maga a mű és mennyiben a szerző magánvéleménye?
Háy saját bevallása szerint középiskolásként kezdett harcolni az irodalomoktatással, ez a dac pedig a régi elutasítását és az új feldicsőítését váltotta ki kezdetben. Ez a fiatalkori radikalizmus túlzó, de tagadhatatlan, hogy a magyar irodalomoktatás sem korábban, sem jelenleg nem enged jelentős teret a kortárs irodalomnak. Ebből a régi dacból nőtték ki magukat az esszék, amikből később könyv lett, ami ha nem is törekszik a teljességre, precíz képet ad az irodalmunk ívéről és alakulásáról.
Ennek ellenére Háy maga is utalt rá, hogy a megszületett könyv tárgya talán mégsem a magyar irodalomtörténet megírása, hanem az alkotónak, és vele az alkotás folyamatának, esztétikájának és dinamikájának a megragadása és megértése. Az, hogy írói sorsok mellett műsorsokkal is foglalkozzunk, ha irodalomról beszélünk és a kanonizáció ne jelentsen érinthetetlenséget. A mű befogadása kommunikációs aktus, az életszerűségen alapszik, nem a kánon feltétel nélküli elfogadásán.
Emellett fontos szerepet kapott a beszélgetésben az a kérdés, hogy lehetséges-e egyáltalán egy egységes magyar irodalomtörténet megalkotása, egy adott koncepcióra vagy nézőpontra felfűzve. A beszélgetőparterek egyetértettek abban, hogy lehetséges, de ez inkább irodalomtörténészi munka, mint írói. Háy műve azért sem tud átfogó és megkérdőjelezhetetlen irodalomtörténeti mű lenni, mert írói voltából kifolyólag máshogy kezeli a nyelvet és más látásmódot alkalmaz, mint egy irodalomtörténész. Ez megnyilvánul abban is, hogy akár fikciós elemekkel és szójátékokkal is színesíti kötetét, de ennél markánsabb az a különbség, amit Háy a kollegialitással magyarázott. Vagyis a szerző szakmabelisége a jobb rálátás mellett lehetővé teszi számára, hogy szembemenjen a hierarchizáltsággal, merjen és tudjon ellenkezni, kritizálni, rákérdezni, a kánontól független véleményt megfogalmazni, miközben precízen megfigyeli és tökéletesen megérti az egyéni alkotói folyamatokat. Emiatt került említésre az a kérdéskör, hogy akkor ez a kötet valójában egy hiteles, objektív ítélet irodalmunk alakjairól, vagy Háy János szubjektív véleménye, hiszen a könyv végére érve az olvasó úgy érezheti, megismerte és megértette, Háy miért szeret vagy nem szeret bizonyos alkotókat vagy alkotásokat.
A kérdésre egyértelmű választ talán nehéz lenne adni, és Háy maga is máshonnan közelítette meg. Ha valaki „érzi az irodalmat”, vagyis van saját kialakult szépérzéke, tehetsége, mesterségbeli és lexikális tudása, azt egy szubjektív vélemény nem befolyásolja, inkább elgondolkoztatja, ilyen módon nem okoz gondot az sem, ha egy kötetnyi véleménynek tartjuk a Kik vagytok ti? -t. Ugyanakkor ha az „irodalmi hallást” fejleszthetőnek tekintjük, egy ilyen, akár erősen szubjektív mű segíthet rámutatni, mitől működik egy szöveg és fejleszti az értelmező olvasást, közelebb hozza azt a célt, hogy elcsíphessük ezt a megfoghatatlan titkot, kozmikus teljességet, hogy mitől lesz valamiből igazán jó irodalmi alkotás. De Háy emellett kiemelte, természetesen nem szólíthat meg minket minden, és ez nem jelenti azt, hogy nem értjük, „érezzük” megfelelően az irodalmat.
Tagadhatatlan az irodalom közösségi és egyéni identitásképző hatása a nyelvi közösségen, kulturális örökségen keresztül, mégsem tudunk minden korban bármilyen szubkulturális irányzatot, vagy stílusirányzatot tökéletesen értékelni és átérezni. Ez, ahogy azt hallhattuk, leginkább azért van, mert különböző egzisztenciális kérdések mozgatnak minket a 21. században, mint néhány évtizeddel vagy évszázaddal korábban, tehát máshogy tudjuk megközelíteni az adott alkotásokat. Erre egyfajta megoldás lehet az új kontextusba helyezés. Például a nemzeti önérzeti irodalom, ami a 19. századi ember számára természetes, érthető és szükségszerű volt, mára vesztett létjogosultságából, a létünk alapkérdései, problémái megváltoztak. Ugyanakkor nem tudják teljesen funkciójukat veszteni, gyerekkorban az embernek ma is szüksége van valamilyen iránymutatásra, amikor saját identitásproblémáival küzd, később, idősebb korban pedig egy szerző életművén belül majd az őt aktuálisan érintő kérdések felé fordul az identitáskérdések helyett.
Jól látható továbbá az is, hogy a régi, klasszikus irodalmunk elhanyagolásának másik, legszembetűnőbb oka a nyelvi korlátoltság, ami mutatja a változását is annak, ahogy egy bizonyos kor irodalma a miénktől egyre jobban távolodik, akár egzisztenciális kérdések feldolgozásával kapcsolatban is. Az alkotások egy jelentős része a nyelvezet régiessége, elavultsága miatt szinte olvashatatlanná válik, vagy veszít élményszerűségéből. Emiatt jogosan merült fel az a kérdés is, hogy a britekhez hasonlóan, akik előszeretettel korszerűsítik például Shakespeare-t, nem lenne-e szükséges nekünk is bizonyos szerzőket vagy műveket „lefordítani” modern magyar nyelvezetre, hogy feléledjen és újra igazán érthetővé váljon a magyar irodalom egy igen nagy darabkája, vagy pont ezért vannak a kortárs alkotóink, hogy őket értsük meg jobban, érezzük közelebb magunkhoz.
A beszélgetést keretezték, a nagy tematikai egységeket elválasztották Rozs Tamás csellódarabjai, melyek megteremtették a tökéletes atmoszférát a kérdések megvitatásához, és megnyugtató lezárást biztosítottak a rengeteg nyitva maradt kérdés ellenére is. Az elhangzó megzenésített verseket korábban Háy János és Rozs Tamás egy programsorozat keretében előadták az Ördögkatlan Fesztiválon, innen emeltek át néhányat József Atilla, Petőfi Sándor, Arany János, Babits Mihály és Petri György verseiből.
Horváth Dániel galériája
