Győrfi Kata első kötete (2019, Jelenkor Kiadó) az erős érzelmi töltetű és frappáns Te alszol mélyebben címet viseli. Ugyanakkor erényei ellenére, bármilyen erős szerkezeti-kohéziós keretbe is feszülnek bele a szövegek, a kötet az álmodás-képzelgés túlmisztifikált és fokozatosan unalmassá váló poétikája.
A kötettől elvitathatatlan a remekül kialakított, szimultán több eszközzel létrehozott kötetkohézió. Három ciklusból épül fel, melyek mottója az adott ciklus egy-egy versének részlete. Ez a technika egy bravúros megoldás mind a ciklusok egyben tartására, mind az egymáshoz való viszonyuk kijelölésére. Kiemeli az adott szakasz tartalmi fókuszpontjait, ha úgy tetszik, tételmondatát, ráadásul megteremti a folyamatszerűség érzetét a teljes műre vonatkozóan. „Azt képzelem, hogy egyedül vagyok” – kezdi az első ciklus, ezzel kialakítva az előfeltevéseinket: ez valaminek a vége. Talán nem is túl szép vége, a hanyatlás kezdete. A második ciklus ezzel szemben már a valódi magányt előlegezi meg számunkra („ne ijedj meg, nincs itt senki”), elolvasva a szakasz verseit ráadásul kiegészül az egyedülléttel, a mottó nem megszólításként, sokkal inkább önmegszólításként válik értelmezhetővé. A kötet egészét nézve is a „te”-t megszólító, az önmegszólító és belső, monologizáló versek variánsaival találkozunk. És végül a harmadik ciklus („azt várod, hogy megébredjek”) eljuttat a folyamat végére (vagy talán ismét ugyanoda, vissza az elejére).
Ami biztos: az események alakulása, folyamatszerű ábrázolása jól kivehető, és mindenképpen a kötet erényei között említendő. Ez a kijelölő- és önidéző-technika létrehozza azt a biztos vázat, alapot, ami mentén a versek valóban kötetként válnak értelmezhetővé, egymás mellett elfoglalt helyük átgondoltságot és erős szerkesztettséget sugall. Itt fontos megemlíteni, hogy maga a kötetcím és a legtöbb verscím is ugyanilyen verssorkiemelő viszonyban áll a művel, a „te alszol mélyebben” az utolsó ciklusban tér vissza versszövegként, ugyanabban a versben, mint a harmadik ciklus mottója (a ruhákkal, 45).
A kötetkohéziót kialakító másik gesztus ugyanakkor (sajnos) közel sem gyakorol ilyen pozitív hatást a mű egészére. A verseket olvasva nagyon hamar kialakul egy jelentés- illetve képháló, ami akárcsak a strukturális egybejátszások és összekapcsolódások esetében, megteremt egyfajta alapot az értelmezéshez. Ugyanakkor ez a képháló szorosan együtt jár a szóhasználati azonosságokkal, számos vers egyáltalán nem mozdul ki a kötet sugallta alapvető jelentéshálóból, nem mutat túl azokon a tartalmakon, amiket néhány vers elolvasása után is világosan látunk. A megteremtett alap bebetonozottá és monotonná válik. Ez pedig a feltételezhető szándéknál, a kohézió kialakításánál sokkal jelentősebb (ráadásul negatív) hatást gyakorol a befogadásra, fokozatosan egyre inkább leépíti az érdeklődést, szemtelenül fogalmazva: igen hamar unalmassá válik a kötet tartalmi szempontból.
Az álom, az alvás, a csend, a képzelet, a mese, az emlékek, és az ezekhez kapcsoló cselekvések, elalvás, felébredés, álmodás, képzelgések, emlékezés alakítják ki ezt az elsődleges kép- és jelentéshalót, ami jelen esetben tulajdonképpen az esetek jelentős részében azonos is, és kivétel nélkül a kötet minden versében felbukkan belőlük valamennyi. Ráadásul jellemzően nem mutatnak túl önmagukon, nem hordoznak további tartalmakat, jelentésrétegeket, és gyakran még csak nem is szerves elemei a történéseknek, pusztán az értelmezés alapját teremtik meg, keretet adnak az egyes verseknek, de le is korlátozzák azokat. Beteljesítik funkciójukat mind a makro- (kötet) és mikro- (vers) környezetükben, megteremtik a tartalmi kohéziót, de ennél sajnos nem adnak hozzá többet a szövegekhez, sőt, ki lehet jelenteni, hogy el is vesznek belőlük.
A kötet tematikája felől vizsgálva ez a monotonitása ellenére is lehetne pozitív hatású. Ugyanakkor a témák megközelítése is gyakran egysíkú (pl.: maradni legalább, 14 és csendek között, 16), nem hoz be újabb nézőpontokat, felállásokat. Találkozunk egy kapcsolat leépülésével, megszűnésével, fájdalmaival és traumáival, vágyakozással, épüléssel. A te és az én drámájának számtalan tettváltásával és átalakulásával, a belőlük adódó érzelmi állapotokkal, a hozzájuk viszonyulás szükséges érzékenységével és érzékiségével. Ugyanakkor nem annyifélével, vagy annyi nézőpontúval, síkúval, mint ahány vers szerepel ebben a kötetben (36!). A monoton jelentésháló, azonos tartalmakkal és egységes, kiegyensúlyozott poétikával szükségszerűen egysíkúságot hoz létre.
Ezen pedig sajnos az egyes szövegek egyedi kép- és szóhasználatai sem tudnak mindig eleget javítani, ezek többsége is gyakran visszatérő, ismétlődő elem. Autók, víz, testrészek és egyedi, pontos megfigyelések, egészen apró vagy távoli, szinte észrevehetetlen rezdülések beépítése. Azonban bármekkora potenciált is tartogat ez, áldozatul esik a monotonitásnak. „feléget és kifehérít maga mögött mindent, / első és egyetlen érintés az egész.” (két vékony felhő között, 26). Ez pontos, szikár, kidolgozott líranyelvre utal. Ugyanakkor az előtte és utána következő szakasz redundáns és beépíti az említett megkerülhetetlen képhalóba. Számos hasonló példát lehetne hozni (pl. én és a bőröm, 33), nincs tulajdonképpen olyan vers a kötetben, amiben ne lennének ehhez hasonló ütős és várakozást keltő sorok, szakaszok, akár versszakok. De a kötet erős jelentéshálója a tartalom ellen dolgozik.
Győrfi Kata líranyelve sajátos és kidolgozott, egységes képet és stabil eszközkészletet sugall, időnként azonban belefut hibákba, sokszor ugyanazokba. „Furcsa”, egyedi nyelvtani alakzatai, grammatikai megoldásai nem mindig válnak a szövegek előnyére, nehezítik az értelmezést (pl. amit nem tudok, 8). Az egyértelműen egy szikár versnyelv felé mutató stílusában még gyakran fedezhetők fel kisebb-nagyobb redundanciák (pl. rokonok vagyunk, 40 és ébredéskor, 34), sőt, néha képzavarok is.
Ezeket mérlegelve összességében egy érzékeny, de még finomításra szoruló líravilág tárul elénk Győrfi Kata első kötetéből; a betonalapot fel kell törni és hátrahagyni a monotonitást.
