A koronavírus gazdasági és társadalmi hatásainak teljes körű feltérképezésére még várnunk kell, azonban az egyértelmű, hogy Magyarországon a művészeti szférában dolgozók egyébként sem túl stabil megélhetése a vírus hatására egyre bizonytalanabb lábakon áll. Ezt támasztja alá az European Writers’ Council (Európai Írók Tanácsa) által készített „A COVID-19 gazdasági hatása az írókra és a fordítókra az európai könyvszektorban” témájú felmérés is, amelyben a 2020. március 30. és április 24. között a könyvszektorban keletkezett kár mértékét igyekeztek dokumentálni.
Miközben az utóbbi néhány hónapban a korlátozások enyhítésével kicsit fellélegezhettünk – a zenészek színpadra állhattak, tárlatok nyíltak újra és elvétve sikerült pótolni egy-egy könyvbemutatót –, a közelgő második hullám várhatóan újabb kihívások elé állítja a művészeti szféra dolgozóit is. A magyarországi könyvpiac helyzetéről, a könyvkiadást sújtó válság mértékéről, annak okairól és következményeiről Mészáros Sándort, a Kalligram Kiadó igazgatóját kérdeztük.
Az Európai Írók Tanácsának adatai az európai könyvkiadás helyzetére nézve nem túl biztatóak: az Unióban élő szerzők és fordítók 97 százaléka tapasztalt valamilyen mértékű anyagi veszteséget, míg 60 százalékuk helyzete önbevallásuk szerint kritikus. Ön a piacvezető Libri-csoporthoz tartózó Kalligram igazgatójaként érzékelt valamilyen mértékű visszaesést a magyar piacon?
Természetesen, és nem csak közvetlenül a karantén alatt, mert azt nagyjából a drámaiságával elgondoltuk, és ott körülbelül harminc-ötven százalékos, más kiadóknál ennél nagyobb visszaesés volt a könyvkiadásban. Másrészt ennek az is az oka, hogy például nagyon rossz a magyar online könyvpiac. Más országokban talán ennél kedvezőbb lehet a helyzet, arányaiban a kevéssé jól felszerelt vagy kevéssé jó internetes kereskedelemmel rendelkező Magyarországon ez még hátrányosabban érintette a kiadókat. Én úgy hallottam, hogy körülbelül olyan ötven-hatvan, helyenként hetven százalékos kiesés is volt a kiadók bevételében, de volt, ahol kevesebb. Pontos számok, felmérések nem készültek, de az látható, hogy ez nemcsak a kiadókat, hanem az ott dolgozó szerkesztőket és a szerzőket is érintette. Ami ennél fontosabb és lényegesebb probléma, hogy ez nem egy múlt idejű történet, ennek a folyamata még nem zárult le. Az a gazdasági válság, amelynek mi a részesei vagyunk, az olvasókat is elszegényítette, vagy legalábbis nem túl jók a perspektíváik, ezért nem igazán vásárolnak könyveket. Tehát a könyvpiac, hiába nyitották meg a könyvesboltokat, még nem tért vissza önmagához.
A médiában nagy port kavart a hazai zenészek és a zeneiparban dolgozó háttérmunkások jövedelemkiesése, míg ez azonban az irodalmi élet résztvevőivel kapcsolatban egyáltalán nem kerül szóba.
Az irodalom azért panaszkodik kevesebbet – habár mindig is panaszkodós volt –, mert megszokta, hogy a munkája nem sokba kerül. A szerzők jelentős része igen kevés honoráriumot kap a publikációkért, persze nagyon kevesen is olvassák. A legtöbb rész támogatásokból jön össze, de Magyarországon az a harminc-negyven író – és itt most az író fogalmat nem tágabb értelemben használom, hogy aki könyvet írt, az számít írónak, de most jobban nem definiálnám –, akit a piac eltart, nem olyan sok. Többségük vagy más, irodalomhoz közelebbi vagy távolabbi polgári foglalkozást végez, a másik felük pedig ösztöndíjakból vagy egyebekből nyomorog.
És az irodalmi élet háttérmunkásait, például a kiadókban dolgozó szerkesztőket, tördelőket mennyire viselték meg a bércsökkentések? Rájuk is jellemző, hogy van más bevételforrásuk, vagy őket drasztikusabban érinti a helyzet?
Úgy hallottam, hogy a nagykereskedelemben és a nagyobb kiadóknál harminc-ötven százalékos bércsökkentés is volt a válság idején, bár én nem csökkentettem, és továbbra is csináltuk a könyveket. De nyilvánvaló, hogy most a nyomdák is kapkodnak munka után, és természetesen ez a kiesés az egész szakmát érintette – a szerkesztőkön, grafikusokon át a kereskedőkig senkit nem kímélt. Talán nem olyan mélységű válság volt ez, mint amikor mindent bezártak: a könyvkiadás folytatódott, jelentek meg azóta nálunk is új könyvek, másrészt az olvasók a könyvhálózatok révén már online boltokban is tudnak vásárolni, de a vevők, az emberek kevésbé nyitják meg a pénztárcáikat, mivel tartanak az elszegényedéstől. Azonban azzal is számolnunk kell, hogy a válságnak még csak a közepe vagy vége felé tartunk, ha ez igaz, lehetséges, hogy ez az egész év megy a lecsóba.
Mindeközben úgy tűnt, hogy a karantén alatt egyre több ember vesz könyvet a kezébe – gondolok itt például a #olvassotthon mozgalomra, melynek során különböző kulturális folyóiratok, szerzők, sőt sokszor magánemberek is irodalomnépszerűsítő tartalmat tettek közzé blogokon vagy a közösségi médiában. Mit gondol, mindez segített abban, hogy a könyvipar kevésbé érezze meg a kiesést?
Egyrészt minden ötlet, amely az olvasáskultúrát segítené fejleszteni, az ténylegesen jó, mert ez rendkívül elhanyagolt volt. Bármennyire is beszélünk arról, hogy az olvasó mennyire fontos az irodalomban, én korábban sem hittem az olvasó népért mozgalomban, de abban igen, hogy igenis, az olvasáskultúrát lehet fejleszteni, és most ennek a visszafejlődése látható. Ott van például a könyveknek az elérhetősége – ami nem a tömegkultúrát illeti, ez a vidéki városokban nem túl kedvező. Másrészt, ami kívülről segítené az olvasáskultúrát, a tévé, a sajtó, ilyesmi, ebből a szempontból teljesen megszűnt. Kisebb nosztalgiával emlegetném, hogy régen egyszerűen tájékozódhatott valaki, hogy mit érdemes megnézni, elolvasni. Ennek nagyon leszűkült a tere, és nemcsak a közösségi médiában, hanem itt-ott, kisebb csoportokban, baráti társaságokban is, ahol egyáltalán még téma a könyv vagy a popkultúra.
A Covid-19 gazdasági hatása az írókra, a fordítókra és a könyvpiacra
Az Európai Írók Tanácsa a helyzet megoldását a kormány és a kulturális élet képviselőinek együttműködésében látja. Ezt mennyire tartja megvalósíthatónak itthon? Van-e kiépült támogatási rendszer az irodalomban dolgozók számára?
Egy irodalmi mentőprogram készült Könyv otthonra címmel, ennek természetesen, ahogy az lenni szokott, az eredeti elgondolása az volt, hogy a könyvszakmát körülbelül egymilliárd forinttal segítené ki az állam, úgy, hogy könyveket vásárol fel a könyvtáraknak. Ez egy régi adósság: ez már a Márai-programnál, a 2010-es évek elején felmerült, természetesen skandináv vagy délszláv mintára, de ezt sikerült elsinkófálni, az egymilliárd forint helyett százmilliót tettek le, vagy annál kevesebbet. Az is a probléma részét képezi, hogy azok a kötetek, amik – mondjuk úgy – a magas kultúrához, a magyar kultúra egészéhez tartoznak, nagyon kevés számban kerülnek be a könyvtárakba. Az olvasóknak egy jelentős része, különösen a vidéki értelmiség vagy a humán értelmiség elszegényedése miatt már nem tud saját könyvtárat építeni, hanem központi gyűjteményekből szerzi meg a műveltségét, azonban ezek is szegényesek – nagyon gyakran tapasztalom is, hogy a könyvtárak nem tudnak vásárolni, ezért kérnének ingyen könyveket a kiadóktól. Ugyanakkor ők is követik a piac logikáját: szélesebb olvasóközönség által kedvelt, populárisabb vagy kommersz könyveket szeretnének venni, és így ebből a körből nagyon nehéz kitörni. Még egyszer mondom, régóta deficites a könyvtárak helyzete, főleg a hetvenes-nyolcvanas évekhez képest, amikor én még gimnazista vagy egyetemista voltam, és a vidéki könyvtárakban is fellelhettem azokat a könyveket, amiket el akartam olvasni – ma már valószínűleg reménytelen lenne a sorsom.
Az Európai Írók Tanácsa által megfogalmazott egyik lehetséges megoldás a digitális szövegek kereskedelemének fellendítése, azonban Magyarországon erre nem túl jók a kilátások.
Ennek ezer és két oka van, elsősorban pont a nagykereskedők az okai, meg az állam, hogy húsz százalékos áfát vágott az elektronikus könyvekre, amik ettől mérhetetlenül drágává váltak. Ezenkívül az elektromos kütyük, amiken ezeket olvasni lehet, amikor ez az egész divatossá vált, szintén nagyon sokba kerültek, ezért Magyarországon az e-könyv forgalom mindössze 1-1,5 százalékos. Ugyanakkor a magyar olvasók sem szeretnek fizetni a tartalmakért, és ez a két rossz kör egymást erősíti. Tehát drága is, ezért inkább lelopjuk, viszont az ingyenes tartalmat nem is becsüljük, harmadrészt pedig nem tudják szankcionálni. Hiába kerülnek fel a különböző torrentoldalakra könyvek, ezeket tudomásul veszik, de szankcionálni nem tudják, és ebben az állam a ludas. Az Amazonnal, ha esetleg bejönne, ez talán valamelyest megoldódna. Pedig az e-könyv nem a könyv ellen lenne – az e-könyv ellensége az ingyen könyv: a lelopott, a dark weben jelenlévő, különböző torrentoldalakról lelopott könyvek – ez ellen nem lépett fel sem a könyvszakma, sem az igazságszolgáltatás.
A Kalligram foglalkozik tudományos szövegkiadással is – ezt mennyire veszélyezteti a vírushelyzet?
Azt érinti a legrosszabbul. Az az elmúlt évtizednek a legsúlyosabb vesztesége, hogy a koncentrált könyvkereskedelem, ha nem is ignorálja, de legalábbis nem kedvez a tudományos könyvek kiadásának, sem forgalmazásának. Az olvasóközönség is „lebutult”, vagy legalábbis nem olvas ilyen szövegeket, és ezek egymást erősítő körök. Most például sikerült részt vennünk a SZAKTÁRS digitalizációs programban, épp az utolsó utáni pillanatban ahhoz, hogy ezt a tevékenységünket ne függesszük föl. De maga a tudományos könyvkiadás, legyenek azok irodalomtörténeti, történelmi, filozófiai vagy egyéb munkák, nagyban helyettesíthetné a publicisztikai dilettantizmust, és ez sajnos igaz az irodalomra is. Hihetetlenül ellaposodott és végtelenül szakszerűtlen lett az irodalomról való beszéd. Korábban se dicsekedhettünk azzal, hogy valami hatalmas magasságokig értünk el, de a butaságnak újabb és újabb szintjeit vagyunk kénytelenek megismerni.
A könyvhét kapcsán már beszélt a megjelenések átszervezéséről. Milyen mértékben kell újratervezniük a kiadóknak? Megéri elhalasztani a kötetmegjelenéseket?
Természetesen, nemcsak hogy el kellett halasztani, hanem elhalasztottuk, mert a könyvnek sem mindegy, hogy mikor jelenik meg. Hát először is van ugye ez a két hullám, a könyvfesztivál és a könyvhét. A könyvfesztiválra készítettünk könyveket, azokat előbb is kellett a nyomdába adnunk, be is kerültek, de pont akkor, amikor bezárták a boltokat. Online persze vettek könyveket, de kevéssé. Meg persze az események: a Kalligram is, mint más kiadók, számtalan bemutatót, rendezvényt szervez – ezeknek a hiánya, az olvasókkal való találkozás lehetőségének elveszítése komoly veszteség, meg természetesen a könyvfesztivál és a könyvhét is, ami a kortárs irodalom ünnepe. A könyvhétre tervezett köteteinkből sokat elhalasztottunk, és valószínűleg az őszi megjelenésekből is halasztunk. Most úgy látja mindenki, hogy valószínűleg a jövő év első fele lesz az az időszak, amikor magához tér a könyvpiac, addig meg felesleges nagyon nagy mennyiségű könyvet „bedobni a kukába”, amit aztán az emberek nem vesznek észre, és vevők vagy olvasók nélkül maradnak. Aztán hogy ez mit erősít, az egy ördögi kör: a nyomdák, a kiadók elszegényednek, valószínűleg újabb válság lesz. Például az Alexandra bukása körülbelül háromszáz kiadónak a csődjét vagy legalábbis visszafejlődését eredményezte. Itt is valószínű, hogy a visszaesés ismét több kiadónak, hálózatoknak vagy boltoknak a válságával fog járni, de erről egyelőre informálisan tudok csak beszélni. Mindenesetre az látszik, hogy minden válság szelekciós válság – szelekciós abban az értelemben, hogy csak az erősebbek maradnak. Most egyébként is egy túlkoncentrált piacról van szó, nagyon kevés kézben vannak ezek az intézmények, és ez szintén nem tesz jót a magyar könyvkultúrának.
