A realizmus fogalmát sokan alaposan félreértik. Egyhangú mindennapokat, monotonitást és földhözragadtságot látnak maguk előtt. Feketét, fehéret vagy leginkább szürkét. Pedig az „igazi” realizmus ennek pont az ellentéte. Ha színei legtöbbször nem is olyan rikítók, árnyalatuk akkor is utánozhatatlan, palettája pedig legalább olyan széles, mint a fikciónak.
Tény, hogy általában a már említett trió dominál, de a vörös, a sárga és a barna ugyanolyan alapvető, hogy csak párat említsek. És itt jön a képbe Charles Bukowski, aki nem csak hogy mesterien dolgozik ezekkel a színekkel, hanem ő maga ez a paletta.
A kezdő az író negyedik könyve, 1982-ben jelent meg és az előzőkhöz hasonlóan erősen életrajzi vonatkozású. A mű Bukowski alteregójának, Henry Chinaskinak gyerekkorát, iskolás és egyetemista éveit mutatja be kíméletlen részletességgel. A könyv lényegében novelláskötet is lehetne, különálló, de összefüggő kis történetek által követjük végig a főhőst legelső emlékeitől kezdve első munkájáig. Ám A kezdő nem egy szokásos felnövéstörténet.
Bukowski lényegében az átlagembert mutatja be. De nem azt a fajta átlagembert, aki a nagykönyvben meg van írva, aki nyolctól négyig dolgozik, aztán hazamegy a családjához és kikapcsolódásként végigtévézi az estét, az év 350 napján. Bukowski az igazi átlagembert prezentálja, akiről nem szívesen beszélünk, akivel kapcsolatban próbálunk úgy tenni, mintha nem is létezne. Mivel lényegében olyan, mintha nem is létezne. Csakhogy ő teszi ki társadalmunk tetemes részét. Az „idealizált” átlagembertől abban különbözik – bár kettejük között hajlamos elmosódni a határ –, hogy neki semmi nem jött össze. Gyerekkorában Isten, a Társadalom és a Szerencse megállapodtak, hogy belőle aztán nem lesz semmi és kezet is adtak rá. Ennek a láthatatlan egyezségnek tesznek eleget tudat alatt a szülők, a tanárok, sőt még maga a ráfázott individuum is. Ám Chinaskit nem olyan fából faragták, hogy a lenézett emberiség rosszindulata betegyen neki. Szép lassan kisebb arzenálnyi védelmi mechanizmussal fegyverzi fel magát, többek közt alkoholizmussal, agresszióval és ipari mennyiségű cinizmussal.
Azt a tényt, hogy a könyv az 1920-as és ’30-as években játszódik, határozottan érdemes szem előtt tartani. Mindenféle egyenjogúsághoz szokott XXI. századi lelkünknek minden bizonnyal megrázóak lesznek a múlt század elejének normái. Bukowski tálalásában különösképpen. (Ha valakinek mégsem, az szintén elég megrázó.) Viszont, ha valaki szereti a tapló, cinikus, nyers humort, az legalább annyiszor fog remekül szórakozni a könyvön, mint ahányszor bevert orral a lélek padlóján találja magát. Hogy ki küldi oda, a cselekmény vagy Chinaski, az már más kérdés. A regény főhősével kapcsolatban ugyanis ne legyenek illúzióink. Egy igazi bunkó söpredék, akit vagy szívesen összevernénk vagy nagy ívben elkerülnénk. De akkor mégis miért tűrjük el gyarlóságát 364 oldalon keresztül? Mert szórakoztató? Lehet. Mert menő? Talán. Mert magunkat látjuk benne? Esetleg. Mert magunkat szeretnénk látni benne? Előfordulhat.
Bármennyire is szórakoztatón tróger Bukowski, zsenialitása mégsem (kizárólag) ebben rejlik, sokkal inkább a felszín alatt keresendő. Annak ellenére – vagy inkább annak köszönhetően? – ugyanis, hogy nagyra becsült írónk egy megkeseredett alkoholista, kíméletlenül gyönyörű képet tud festeni az egyénről. Úgy is mondhatnám, Bukowski esetében sokszor a leggroteszkebb történések igazából egyenlők a valóság legőszintébb visszaadásával.
Az igazat megvallva, A kezdő teljesen ideális kötelező olvasmány lenne a gimnázium utolsó két évében. Elvégre kevés dolog tántoríthat el eredményesebben egy emberpalántát a kallódástól, minthogy az arcába vágnak egy jó adag, bűzlő nihilizmust. Ráadásul ha minden jól megy, egyszerre okosodik és szórakozik. Ez persze bárkire igaz lehet, aki kézbe veszi Bukowskit, de azért azt leszögezném: Henry Chinaski kalandjai nem valók mindenkinek. Különösen nem antialkoholistáknak, és persze „átlagembereknek”.
