1899-ben járunk. Maura Franklin (Emily Beecham) a Kerberos nevű utasszállító hajó első osztályának utasa, és átszelni készül az Atlanti óceánt, hogy új életet kezdjen New Yorkban. Egy ilyen történetben valószínűleg az lenne a legnagyobb csavar, ha az óceánnak kiszolgáltatott, hermetikusan összezárt, többféle társadalmi rétegből és eltérő nemzetiségekből álló utasközösségben semmilyen konfliktus nem bontakozna ki, és a hajó zavartalanul érne célba, de valószínűleg nem árulok el nagy titkot azzal, hogy itt nem kell ilyesmitől tartani. Már csak az se jó ómen, hogy egy ugyanilyen utasszállító hajó, a Prometheus négy hónappal a cselekmény kezdete előtt nyomtalanul eltűnt, ráadásul erősen gyanítható, hogy a saját mentális épségét megkérdőjelező, furcsa és zárkózott Maura valamilyen módon kapcsolódik a történtekhez.
Az 1899-et jegyző író-rendező páros, Jantje Friese és Baran bo Odar neve a Dark című sorozat kapcsán lehet ismerős, ami a Netflix első német nyelvű fejlesztéseként fantasztikus nemzetközi sikereket ért el, mindemellett pedig szerintem is minden idők egyik legjobb sorozata. A Dark nagyszerűsége abban rejlett, hogy egy borzasztóan egyszerű sci-fi toposzból remek drámai érzékkel bontotta ki az emberi tényezőt; a sok karaktert mozgató történetben három évadon át figyelhettük, ahogyan a jót akaró, vagy legalábbis érthető motivációkkal rendelkező szereplők azáltal tartanak fent egy mindenki számára fájdalmas öngerjesztő kört, hogy a saját személyiségük és annak korlátai szerint cselekszenek. Bár a Dark egyértelműen sci-fi volt, legtöbbször maguk a sci-fi elemek lógtak ki a legjobban belőle, ezekkel azonban a gyakran bizonytalan felvezetések után mindig tudtak kezdeni valamit az alkotók, és a maga módján izgalmas feszültséget teremtett, hogy a néző valóban nem tudhatta, mire számíthat.
Az alkotók remekül játszottak emellett a klisékkel is; volt, amibe páros lábbal álltak bele, míg más esetekben évadokon keresztül vezettek minket félre, sejtettek bizonyos dolgokat, hogy aztán teljesen más irányba vigyék a történetet. Az internet világában, ahol a fogyasztók jelentős része napok vagy hetek leforgása alatt darálja le bármelyik sorozat bármennyi részét, pont valami ilyesmire van szükség ahhoz, hogy ki lehessen építeni egy stabil követői bázist.
A tévézés hőskorában alkalmazott cliffhangerek helyett (ami azt jelenti, hogy az epizódok végén történnie kell valami váratlannak, hogy a néző a következő héten is odakapcsoljon az újabb epizódra), felértékelődött az átívelő rejtélyek és az újranézési potenciált növelő, a különösen elkötelezett nézőknek szóló kikacsintások, az úgynevezett easter eggek szerepe, amik egyszerre adnak személyes többletjelentést, és teremtenek platformot arra, hogy a sorozatnézés közösségi élménnyé válhasson. Ezek természetesen már a streamingkorszak előtt is gyakran használt tévés fogások voltak, de a megtekintett órák alapján rangsoroló, az új előfizetőket hozó projekteket kereső Netflixen létfontosságúak lehetnek az életben maradáshoz.
Az 1899 egészen biztosan nem született volna meg a Dark nélkül. Már csak azért sem, mert egy átlagos sorozathoz képest drága volt, mondjuk megjegyezném, hogy a Stranger Things vagy A korona gyártási költségeinek a közelébe sem ért. A sorozattal együtt kiadott werkfilmből egyébként kiderül, hogy a készítők produkciós cége meg tudta vásárolni a Volume technológiát, amit azelőtt csak egy sorozat (The Mandalorian) forgatásához használtak, így talán nem meglepő, hogy a képi világ kifogástalan. Mind a hajó belsejének klausztrofób hangulata, mind pedig az óceán és az egyéb felbukkanó terek mássága remekül átjön, valóban élőnek tűnik a karakterek környezete. Valószínűleg egyébként ezzel költséghatékonyabbak is lehettek, mintha külső helyszíneken forgattak volna, de ennek elsősorban nem anyagi megfontolás, hanem a COVID-járvány volt az oka.
A másik, sokkal nyomósabb indok, amiért nem hiszem, hogy a rendkívüli kreatív bizalom nélkül elindulhatott volna ez a sorozat, az az alapfelütés. A Titanicot, a Bermuda-háromszöget vagy Bolygó Hollandit megidéző asszociációkon felül a nyitó képkockákban és promóciós anyagokban felbukkanó háromszög- illetve piramismotívum nem túl erős, és talán mindennél többet elmond, hogy a megjelenés hetét beárnyékolta egy plágiumbotrány is. Pár nappal azután, hogy a sorozat felkerült a Netflixre, Mary Cagnin képregényrajzoló nagy port kavart a Twitteren, amikor kijelentette, hogy az 1899 bizonyos elemei megszólalásig hasonlítanak a Black Silence című képregényére, amiben ugyanilyen piramisok és pupillákban felbukkanó háromszögek szerepelnek.
Lezáratlan jogi vitákban abszolút nem tisztem véleményt nyilvánítani, de könnyű elképzelni, hogy egyik érintett fél sem az eredeti birtokosa az ötletnek, már csak azért sem, mert például tizenhároméves koromban én is rajzolgattam figurákat, amiknek háromszög volt a pupillájuk helyén, és nem hiszem, hogy ezzel egyedül lettem volna.
A klisé nem lenne probléma, hiszen, mint ahogy fentebb említettem, Jantje Friese és Baran bo Odar különösen tehetségesen tudja kezelni a toposzokat, az viszont már gond, hogy az első másfél-két részben ezeknél sokkal többet nem kapunk. A szereplők bemutatása és a párbeszédek nyögvenyelősek, az interakciók erőltetettnek tűnnek. A nézőnek folyton olyan érzése lehet, hogy figyelnie kellene, mert valószínűleg éppen valami fontos hangzik el, de amíg ezt a figyelmet nem nyerik el valamivel, addig képtelen lesz rá. Külön nehézség volt, hogy a sorozatot több nyelven forgatták, így egyébként is bonyolultabb lehetett összehangolni a színészeket a stábbal, azonban általában nem a színészi játék, hanem a forgatókönyv érződik száraznak. A Dark elején is észlelhető volt az okosnak mondott sorozatokra jellemző lassúság, bár ott talán több horog és írói ígéret sejlett fel az első részben. Az 1899 első másfél-két epizódját, ember legyen a talpán, aki őszintén élvezni tudja, és ez sokszor a túlzottan teátrális jelenetek, lapos dialógusok és nehézkes karakterdinamikák miatt van így.
Feltételezem, hogy fontos eleme a sorozatnak Maura és a Darkból is ismerős Andreas Pietschmann által alakított Eyk kapitány dinamikája, kettejük jeleneteinél viszont sokszor inkább olyan érzésem volt, mintha valami sima kosztümös drámát néztem volna. Majdnem minden karakter misztikus és távolságtartó, ez azonban drámai feszültség helyett inkább zavart szül. Az évad későbbi szakaszaiban sem kapunk a Darkhoz hasonló, erős személyiségeket, talán egy karaktert leszámítva, aki képes volt valódi érzelmi töltetet vinni a történetbe. Az utasok közül kiemelendőek a papként és annak ficsúr bátyjaként pózoló szeretők, Ramiro és Ángel, illetve a harmadosztályon utazó dán család erősen diszfunkcionális matronája, Iben, aki meg van győződve arról, hogy kommunikál Istennel. Az ő karaktereikben látok némi fantáziát, azonban úgy érzem, hogy sokkal több térre lett volna szükségük ahhoz, hogy igazi meglepetéseket okozzanak.
Kapunk viszont emellé egy teljesen kiszámíthatatlan sci-fi (vagy inkább sci-fantasy) világot, aminek a sorozat egyelőre egyáltalán nem fektette le a szabályait. Ez a nem konvencionális megközelítés borzasztóan frusztrálóvá teheti a befogadást, sőt, az első évad egy pontján szerintem majdnem minden néző fejében meg fog fordulni a gondolat, hogy olyan, mintha a készítőknek fogalma se lenne arról, mit csinálnak. A szezon vége felé elkezdett kitisztulni a kép, és egyre inkább az lett a benyomásom, hogy amíg a Darknál a világ szabályai egyszerűek voltak, és a karakterek személyisége abban mutatkozott meg, ahogyan ezeket a szabályokat kezelték, addig az 1899 esetében a világ szabályai azért bonyolultak, mert a szabályok maguk is a karakterek reflexiói. Amíg a Dark esetében a fő konfliktust az okozta, hogy többféle személyiség került hasonló helyzetbe, ezáltal közvetetten a saját transzgenerációs traumáikat idézték elő, addig az 1899-ben egy személyiség állhat a középpontban, és a többi karakterhez is az lehet a kulcs, ahogyan ennek a karakternek a világa formálja az életüket. Amennyiben ezt a szálat viszik tovább, abban rengeteg lehetőség és hatalmas írói kihívás lehet.
Fontos még az utazás motívuma, főleg, mert ez az egyetlen olyan elem a történetben, amit az első évad alapján magabiztosan meg lehetne ragadni. Az első epizódokban különösen a menekülés kontextusában jelenik meg mindez, azonban a későbbiekben újra is értelmeződik. Fontos kérdés lehet, hogy a sorozatban mit jelenthet a megérkezés, illetve talán az árulja el a legtöbbet a főszereplőről, Mauráról is, ahogyan ehhez a motívumhoz viszonyul.
Az összes epizód végignézése után újra belekezdtem az első részekbe, amik a később felfedett információkkal valóban értelmezhetőek lettek, szemben a korábban észlelt, üres titokzatoskodással. Érdemes tudni, hogy az alkotópáros minden sorozata cselekményét előre felépíti, és a forgatókönyvírás régi iskolás szabályai szerint mindig három évaddal számolnak, így tettek az 1899 esetében is. Jelenleg is arra várnak, hogy a Netflix berendeli-e a további két évadot, de szerintem senkinek nem mondok újdonságot azzal, hogy ebben bízni nem, legfeljebb csak bizakodni lehet, hiszen a streamingóriás első évados újoncai igen ritkán jutnak egy-két évadnál tovább. Nyolc epizóddal viszont az 1899 még távolról sincs kész, hiszen rengeteg kérdését nem válaszolta meg.
Számomra az 1899 egyelőre Schrödinger jó sorozata. Az első évad második fele nagyon erős lett, a folytatás nélkül, önmagában viszont nem értelmezhető. Az irány, amit felvázoltak, ugyanolyan valószínűséggel vezethet a Darkhoz hasonló, hektikusan zseniális, vagy zsáner szempontból azt is túlszárnyaló, karakterközpontú sci-fihez, mint egy üres mutatványhoz, ahol a klisés sci-fi fordulatokon és a néző sötétben tartásán kívül nincs sok eszköz az alkotók kezében. Én azért szeretnék bízni a sokat méltatott párosban.
Fontos pozitívuma a sorozatnak a számtalan megjelenő rejtély. Ha valaki kevésbé járatos a görög mitológiában, érdemes utánanézni a Kerberos jelentésének, ahogyan nem lehet véletlen a Maura éjjeli szekrényén lévő könyv sem, vagy a kabinajtókon lévő számok. Vannak jelenetek, amik szerintem szándékosan épültek fel úgy, hogy a Darkra hasonlítsanak, ezek vagy stíluselemek, vagy pedig apró kikacsintások lehetnek. Mindemellett a sorozat megteremti a saját, önálló világát is, és ha valaki képes átverekedni magát az első epizódokon, meg fog térülni a befektetett energia.
Remélem, a Netflix a következő évadok berendelése mellett dönt, már csak azért is, mert kíváncsi lennék, hogy mennyire sikerült megértenem az írói szándékot, mert néha igencsak Rorschach-teszt szerű lesz, hogy az adott néző mit tart fontosnak a történet értelmezésében. Annyi biztos, hogy Jantje Friese és Baran bo Odar különleges tehetséggel megáldott szerzőpáros, és jelenleg metaforikus értelemben pont olyan kapitányai ennek a látszólag a semmibe tartó, mindenfélével megpakolt hajónak, akikben megbíznék, hogy el tudják navigálni a járművet a célig.
