Lichter Péter könyvei fokozatosan töltik fel a hazai filmes könyvpiacnak azt a hiányos, „mostoha” szekcióját, ami eltüntetheti a szakadékot a film szakmabeli és laikusabb érdeklődői között.
Az őket elválasztó határvonal a filmtudósoknak egyébként sem igazán fontos; minden esztéta elsősorban rajongó, műélvező. A szélsőséges kategorizálás, a filmművészethez való viszonyulás stigmái (elmész, kritikus vagy „csak” egy lelkes Letterboxd-felhasználó) pont annyira távolítanak el minket a témától, mint amennyire tévedés, hogy filmekkel csak kötelező önmeghatározás után lehet foglalkozni. Mivel a jó írót nem ez érdekli, ideje volt, hogy új filmes könyvek ragadják meg a tudományosság és a személyes, rajongói hang szintézisét.
A „mostoha” szót a halmazra főleg a hazai tudományos színtér aggatja, és legjobban talán az „ismeretterjesztő” kifejezéssel lehetne leírni, ami sajnos pejoratív képzettársítással jár a magyar könyvpiacon. Lichter Péter írói munkássága egyfelől rácáfolhat az ehhez kapcsolódó előítéletekre, amiket más országok filmes könyvei már rég kigyomláltak, másfelől rávilágíthat a tudományos háttérben rejlő szerzői lehetőségek tágabb spektrumára, amiben az ismeretterjesztés átértékelődhet, és az olvasmányosan edukatív tartalmak bebizonyíthatják, hogy sokkal nagyobb szükség lenne rájuk, mint gondoltuk.
A filmtörténetírás, mára talán már mondhatjuk, hogy eljutott a fent megfogalmazott, szigorú különbségtétel figyelmen kívül hagyásáig. Ezalatt nem azt értem, hogy a közelmúltban ne jöttek volna létre kifejezetten tudományos művek, viszont a laikusabbakat megcélzó, könnyedebb olvasmányok nem születhettek volna meg tudományos alapok nélkül, vagyis nem képviselhetik a tudományosság ellentétét, inkább annak átalakulását, hogy új kapuk nyílhassanak meg. Ebben nem csak szakmabeliek a tényezők, a filmnézés és maguk a filmek összjátéka kövezte ki ezt az utat. Mert a filmnéző elsősorban filmet néz; nem kizárólag annak nemzeti, társadalmi aspektusait vagy formai tulajdonságait, mindenekelőtt az egészet látja, és az egészet alakító tényezők kölcsönhatásában rajzolódhat ki egy átfogó filmtörténet. Elmondhatjuk, hogy a filmnéző „viselkedés” vagy „szokás” milyensége összefügg a filmről való értekezés lehetőségeivel; ha csak egyes megközelítési módokra fókuszálunk, átsiklunk az összképen. Ilyen szempontból pedig az átlag „naiv” filmnéző szeme nem különbözik a tudósétól.
Ezek a felismerések már a múlt század végén máig nagyra tartott műveket hoztak létre. Lichter Péter „középutas” könyvei nem állnak távol a revizionista, újragondolt filmtörténetektől, amik olyan tudósok tollából születtek, mint David Bordwell és Kristin Thompson. Persze, a szerzőpárostól a jelen filmtörténet-oktatásának egyik alapját képező A film története (1991) nyolcszáz oldalával és kitűzött céljaival látszatra nagyban eltér Lichter Péter Az amerikai film rövid történetétől, de ha a vaskos Bordwell–Thompson kötet bevezető sorait nézzük, igazolást nyerhet némi párhuzam; a Miért nézünk régi filmeket? kérdéssel indított rész (és az azt követő vázlatos ismertetések) nem a tudóst célozza, mégis, mindent elmond, amit a filmtörténet kutatásáról elöljáróban tudni érdemes. És hogy magyar könyvet is említsünk, Gelencsér Gábor Magyar film 1.0 (2017) munkája szintén ismeretterjesztőnek mondható, szerzője pedig ugyancsak megkerülhetetlen tudományos szaktekintély.
Lichter Péter „midcult könyveknek” nevezi munkáit. A midcult mozi izgalmasan ötvözte a szerzői rétegfilmek és a populárisabb darabok tulajdonságait, az így született alkotásokat sokan „szerzői közönségfilmnek” nevezik. Hazánkban a jelenség ékes példája Szabó István Mephisto (1981) című filmje, a nemzetközi színtérről pedig idesorolhatjuk Az angol beteget (1996) vagy Chirstopher Nolan filmjeit, amik talán a jelenség legmarkánsabb példái napjainkban. A rétegfilm és a populáris film megintcsak nem tekinthető egymás szoros ellentétének. Ha azt mondjuk, hogy a szerzői film, és ezen belül a szélesebb közönség által nehezebben befogadható modern film részben abban határozódik meg, hogy reflektál saját formájára, önmaga „filmszerűségére”, akkor ugyanarra a médiumra reflektál, amiben a mellé állított populáris film is készült, utóbbi pedig azt a formát „könnyíti meg” vagy „oldja fel”, amivel az előbbi mélységeiben, analitikusan foglalkozik. A midcult az átjárhatóságot bizonyítja. És ahogy ennek kapcsán sokan szeretik mondani, hogy nem léteznek „művészfilmek” és „tömegfilmek”, csak „jó” és „rossz” filmek, talán ugyanez elmondható a filmes könyvekről. Az Amerikai film rövid története pedig egy jó filmes könyv.
Amit a szerzővel kapcsolatban sokan „grafománnak” neveznek, azt én szeretem inkább egyfajta küldetéstudatként értelmezni. Persze, Lichter Péter több helyen is elmondta, hogy szeret írni, de annál, hogy mennyit ír, talán fontosabb, hogy hogyan; amellett, hogy filmes témában jelenleg ő itthon a legtermékenyebb szerző, könyvei mintha szorosan összefüggenének egyetemi oktatói tevékenységével, kitöltve azt a tátongó űrt, ami a filmszakos hallgatókat segítő és inspiráló kötetek helyén tátongott a magyar könyvpiacon. Filmrendezőként közvetlenül érintve a témát, a sort a kísérleti filmekről szóló könyvei nyitották, a Láthatatlan birodalom – Írások a kísérleti filmről (2016) és az Utazás a lehetetlenbe (2018). Ezt követte máig bővülő 52-es sorozatának első darabja, az 52 kultfilm (2019), ami sikerének köszönhetően egy újranyomást is megélt, és ugyanebben az évben jelent meg a Kalandos filmtörténet (Kránicz Bence társszerzővel), a rákövetkező évben pedig első filmrendezői monográfiája, a Steven Spielberg filmjei – A Cápától a Schindler listájáig. 2021-ben az 52 hátborzongató film – A Psychótól a Fehér éjszakákig, ’22-ben pedig az 52 humoros film – A Gyalog-galopptól a Die Hard 3-ig és második monográfiája, az A hollywoodi alakváltó – Steven Soderbergh féktelen filmművészete. Így jutunk el Az amerikai film rövid történetéig. A sort árnyalja 2021-ben megjelent első regénye, az A Kubrick-akció, mára pedig már az 52-es sorozat legújabb darabja, az 52 érzéki film is megjelent.
Lichter Péter könyvei egyaránt lehetnek mankók az egyetemi tanulmányok alatt felhalmozódó szakirodalmakhoz, és lehetnek irányadók a filmművészettel még csak kacérkodó lelkesek számára. Amellett pedig, hogyan nyújt segítséget a tudományosabb művekhez, Az amerikai film rövid története abban is igazolja a fentebbi okfejtéseket, ahogy a különböző szerzői pozíciók kölcsönhatását jelzik az olvasmányos sorok között behivatkozott, vaskosabb szakirodalmak, amik a kötelező forrásmegjelölés mellett utat nyitnak a témák mélyebb megismeréséhez. A könyvpiac „megreformálásának” szándékát pedig minden korábbinál jobban jelzik a könyv megjelenésének körülményei; ez az első darabja Lichter Péter megalakulóban lévő, filmes témákra fókuszáló kiadójának, a 16:9 Könyvműhelynek, de egyelőre még a Prae Kiadó közreműködésével jelenhetett meg.
Az amerikai film teljes egészének átfogó történetét nehéz lenne kétszáz oldalban összeszedni, de nem is ez volt a cél. Olyan kötetet kaptunk, ami látszatra filmeken keresztül, de valójában inkább a filmek által képviselt korok, stílusok, alkotók és társadalmi körülmények mentén összegzi az amerikai film alakulását. A filmtörténetet (leegyszerűsítve) technológiai-társadalmi-formatörténeti megközelítésekre szokás bontani, de a már említett újragondolások többnyire ötvözték ezeket, hasonlóképpen tudott Lichter Péter is egy-egy filmből kiindulva ábrázolni komplexebb folyamatokat. A formatörténeti szempont kifejezetten „géniuszi” alkotókra és „mesterművekre” hagyatkozó módszerei rendre kivesztek; így az Amerika film rövid története esetében is a szerző minden kiválasztott rendezőtől csupán egy-egy filmet mutat be részletesebben, a mesterművek pedig mindig saját koruk kontextusában és történeti jelentőségeik szerint értelmeződnek, mintsem piedesztálra emelt főművekként. Nem titkolt a személyes preferenciák döntő szerepe sem, Lichter Péter például a Filmhu podcastjében elmondta, hogy Hitchcocktól azért választotta az A hátsó ablakot a Szédülés helyett, mert előbbit egész egyszerűen jobban szereti, de nem akarta valamiféle „mindenttudó” perspektívából állítani, hogy egyik jobb lenne a másiknál. Ezt a személyességet már a kötet előszava is, nemhogy vállalja, de hangsúlyozza, korábbi munkáihoz hasonlóan most sem vonható ki a filmrajongó személye a sorok közül.
Az amerikai film története nem jelenti az egyetemes filmtörténet egészét, de szegmenseiben alkalmas arra, hogy rajta keresztül a világot meghatározó események táruljanak fel. Így nemcsak a kötet tartalomjegyzéke lehet félrevezető, ahogyan az egyes filmeket kiemelő fejezetek mindig többről szólnak, mint a választott film (és sok más filmet meg is említenek), de a cím is; a könyv helyenként inkább filmtörténet, mintsem amerikai filmtörténet, de elég szigorúan bánik a kitekintésekkel. Értelemszerűen a nyolcvanas évek posztmodern amerikai hulláma mellé nem fért volna bele az Iránban ekkortájt virágzó modernizmus megemlítése, de amikor a könyv a film feltalálásának Amerikához köthető innovációit vagy a későbbi hangosfilm megjelenését tárgyalja, akkor a nemzeti kereteken átlépő, a filmtörténet egészéről szóló részeket kapunk, de idesorolhatnám a Hollywoodi Reneszánsznál az amerikai filmben történő változások megértéséhez elengedhetetlen európai hatáskapcsolatok említését is. A könyvnek egyébként is célja rámutatni, hogy az amerikai film története nem szólhat csakis az amerikai filmről; Hollywoodot olyan ipari gépezetként kell elképzelnünk, ami legalább annyira határozta meg a nemzetközi filmkultúra alakulását, mint amennyire profitált is belőle.
Hangsúlyozásra kerültek az amerikai társadalom és filmipar sajátosságaihoz szorosan kapcsolódó főbb zsánerek is. Az ősműfajoktól a hangosfilmváltást követő hollywoodi aranykor vígjátékain és melodrámáin át megismerkedünk a film noirral, a hidegháborús feszültségben készült kémthrillerekkel, a stúdiórendszer bukásával, majd formabontó kísérletezéseken és posztmodern műfajhibrideken át jutunk el a dokumentumfilmekig, a Die Hardig és Tarantinóig. Ezután valahogy megérkezünk a jelen kusza forgatagába, amit egyre nehezebb történeti kategóriákkal illetni.
D.W. Griffith 1916-os Türelmetlenségétől Christopher Nolan 2008-as A sötét lovagjáig kalauzol el minket ez a kétszáz oldal. Érzésem szerint Lichter Péter szuggesztív, sajátos stílusban megírt sorait együltében végigolvashatná bárki. Bízom benne, hogy sok hasonló munka gazdagítja majd a magyar könyvpiacot.
