Olyan esemény ez, egy olyan filmünnep, amely méltán viseli a nemzetközi jelzőt, ugyanis európai és világszinten is számottevő fesztivállá nőtte ki magát az elmúlt 19 év során, az országban egyedüliként, saját erejéből. Idén, szeptember 01-09. között az animációs filmektől a rövidfilmeken és dokumentumfilmeken át, az általában legnépszerűbb, nagyjátékfilmes kategóriáig rengeteg alkotás érkezett Miskolcra, ahogy sok-sok filmes szakember, alkotó és színész is ellátogat ilyenkor a városba, és egy hétig tényleg minden csak a moziról szól.
A fesztiválról
Bíró Tibor fesztiváligazgató és stábja minden évben azon munkálkodnak, hogy a színvonal minimum a jelenlegi szinten maradjon, de lehetőség szerint – ha csak kis mértékben is – előrelépés történjen évről évre. A sokáig Jameson CineFestként futó fesztivál jövőjét a whisky márka szponzorációjának váratlan megszűnése 2019-ben veszélybe sodorta. Ugyanakkor hála a helyi támogatásoknak, a városnak és az NFI-nek, éppen hogy nem maradt ki év, csupán egyszer (2020), az is a covid számlájára írandó, és ekkor is „csak” a verseny maradt el.
Számos szakmailag elismert világsztár tisztelte már meg a fesztivált jelenlétével. Idén Jean-Marc Barr színész-rendező elnökölt a zsűriben, illetve vehette át az Európai Mozi Nagykövetének járó díjat. Illetve fogalmazhatnánk úgy is, hogy az ő vezetésével merülhettek el a zsűritagok a mozivilág óceánjában.
A nagy kékség (La Grand Bleu, 1988, Luc Besson) című ikonikus filmjének vetítésével ünnepelte meg a fesztivál a díjazottját. Most először láttam az alkotást, ugyanakkor mindjárt a szívemhez nőtt a három főbb szereplő alakítása: Jean-Marc Barr, Jean Reno és Rosanna Arquette. Emberi módon és mégis a megfoghatatlanról mesél a film, miközben a három főszereplő egymáshoz és a megfoghatatlanhoz való viszonya oly módon alakul, ahogy a néző, azaz a „mi” viszonyunk a karakterekhez. Fokozatosan közelebb kerülünk hozzájuk, majd mégis távolinak érezzük őket.
Bátorság és főképp tudás kell, hogy egy ilyen volumenű alkotásról valaki szakmai szemmel írjon. Én ezt nem is vállalom, így csupán a benyomásaimra és szubjektív meglátásaimra hagyatkozom (ahogy a további filmek esetében is). Talán ez még nem meríti ki a bocsánatos bűn kategóriáját.
Jacques Mayol (Jean-Marc Barr) a búvárszenvedélyével olyan, mint egy kémiai részecske, aki a megfelelő közeg nélkül nem képes annak lenni, ami a rendeltetése valójában. Föltehető a kérdés, hogy emberi voltát kérdőjelezi-e meg a víz iránti csillapíthatalan szomjával, vagy egyenesen megtagadja azt a világunkkal együtt?
Enzo Molinari (Jean Reno), a szabadtüdős merülés 17-szeres világbajnoka, testileg és lelkileg olyan, akinek látszólag minden közeg megfelel, főleg, ha maga uralhatja. De mindent nem lehet uralni, az ember nem állhat mindenek fölött. Habár arra születtünk, hogy a természetet uraljuk vagy uralni tudjuk, mégis olyan hatalmas és kifürkészhetetlen hozzánk képest…
Johanna Baker (Rosanna Arquette) pedig ugyanazt keresi, amit Jacques és Enzo a mélyben, de őt pont ez a mélység választja el attól, hogy megtalálja, amit keres.
A határainkat feltérképezzük, feszegetjük, majd adott esetben túllépjük. Az elgondolkodtató jelző ez esetben kevés, sokkal inkább önmaga újraírására és definiálására buzdítja a nézőt.
És bizonyos szempontból jól tud esni ez a kényszer….
A következő 4 film (egy kivételével), amelyekről röviden írok a továbbiakban, a versenyszekció Nagyjátékfilm kategóriájában indultak.
Jeanne Du Barry – A szerető (2023, Maiwenn Le Besco)
Nem díjakért érkeztek Johnny Deppék a fesztiválra, hanem a Kitekintő szekció részeseiként, nyitófilmként. A történetet Jeanne (Maiwenn) szemszögéből követhetjük, amelyet a rendező tulajdonképpen mesél és játszik is egyszerre. Nem először rendez a színésznő (Luc Besson egykori párjaként volt is kitől tanulnia), ugyanakkor az első alkalom, hogy saját magát instruálja.
Az alaptörténet egy „már megszokott”, bonyodalmas szerelmi kapcsolat cselekményét ígéri. Ugyanakkor nem érzi azt az ember, hogy egy túl édes süteményt akarnak ráerőltetni sokadszorra (ami már elsőre sem volt finom), hanem egy valós közeg, valós visszásságai jelennek meg előttünk. Depp játéka számomra hozzáadott a filmhez, amely annak is köszönhető, hogy ritkán látni őt nem klasszikus blockbusterkarakterként. XV. Lajos francia király bőrében egy rátermett és hiteles férfi volt a vásznon. Összességében kevésbé tudott berántani magába a film, amely adódhat abból, hogy a királyi udvar, mint közeg áll tőlem távol, illetve az olykor ingerszegény szituációkból is.
A történelmi hűség, a díszlet és jelmez korhű, professzionális kivitelezése mindenképpen kiemelendő. Versailles az mégiscsak Verasilles. És olvasson utána bárki Madame Du Barry történetének, maga is megbizonyosodhat a grófnő regényes életéről, amelyet a film hűen tükröz.
Mindemellett igazán üdítő volt a már 89 éves Pierre Richard-t látni Richelieu bíborosként, akit nem lehet kizárólag a magas szőke férfi csetlő-botló figurájával azonosítani, sokadszor mutatja meg, mit nevezünk színészetnek…
A Goldman ügy (Le procés Goldman, 2023, Cédric Kahn)
A rendező egy olyan tárgyalótermi drámát tár elénk, amely teljességgel minimalista filmtechnikai megoldásokhoz nyúl és éppen ezáltal nyitja meg a teret a felettébb zseniális színészi játékok előtt. A 4:3-as képarány a közeliség mellett egyfajta hivatalossággal is bír, mintha (egy ismert példával élve) a nürnbergi per archív felvételeit nézné újra az ember.
A hosszú snittek, statikus beállítások, valamint a szinte kizárólag oldalirányú kameramozgás a zárt tér hatását erősítik, a moziterem szinte tárgyalóteremmé alakul.
Pierre Goldman esete ugyancsak nem kitaláció, Franciaország egyik legérdekesebb bírósági ügyévé vált. A kilátástalan helyzetben lévő vádlott (első fokon már életfogytiglanra ítélték kettősgyilkosságért), különösen nagy intelligenciájával méltó ellenfele az ügyészségnek, mindamellett a kétely egy másodpercig sem illan el a levegőből, hiába egy-egy veretes beszéd, cáfolat érkezik a cáfolatra és a karakterek egymással való küzdelme, játszmája magával ragadja az embert.
Mesteri komponáltságát tekintve A tizenkét dühös ember (12 Angry Man,1957, Sidney Lumet) kamaradrámájához hasonlítanám. Mindkét alkotás esetében a párbeszédek felépítése és az egyes figurákhoz való tűpontos igazítása adja meg azt a lüktetést, amely a film végéig kitart. Akár egy klasszikus zenei mű komplexitása… ki, mikor, hogyan, kinek és mennyit mond. A paramétereket rendkívüli pontossággal Nathalie Hertzberg és Céderic Kahn (a film rendezője) adja meg nekünk.
Fontos elem Goldman zsidó származása és a ’70-es évek Franciaországának kirekesztő közege. A per közönségének egyik része (afrikai és zsidó bevándorlók) Goldmant élteti, míg a tősgyökeres franciák (rendőrök, közemberek) az ügyészség szekerét tolják. Különböző sérelmek árnyékolják a tényeket, amelyek olykor teljesen elmosódnak vagy átrajzolódnak. A bíró (Stéphan Guérin-Tillié), a főügyész (Nicolas Briançon), az ügyvéd (Arthur Harari) és Goldman (Arieh Worthalter) kommunikációja képezi azt a szilárd, négyszögletű alapot, amelyre a film további szereplői, a tanúk, az esküdtszék és a bíróság tagjai bátran támaszkodhatnak, mert szinte megingathatatlan. Nem akarom túldicsérni sem a filmet, de valóban ritka, hogy kis forrásból, minimalista hozzáállással, rengeteg szöveggel és statikussággal ennyire egyben legyen valami.
Libertate 89’ – Nagyszeben (Libertate 89’ – Sibiu, 2023, Tudor Giorgiu)
A román új hullámra különösen jellemző, hogy a múltat, közelmúltat dolgozzák fel filmjeikben, mert az teljességgel elmaradt vagy a folyamat egy fázisában akadt el és ezáltal nem történt meg a mai napig.
Tudor Giorgiu 18 évesen élte meg a Ceaucescu-diktatúra bukását, azt a káoszba fulladó időszakot, amit a filmjében finomabb és erőteljesebb vonásokkal rajzol meg, átütő erővel és részletességgel.
A film puzzle-szerűen épül föl, több történetszálat vezet végig a rendező, az események minél több szemszögből való bemutatásának, átélésének érdekében. Mégis van egy főszereplőnk, Viorel Stanese rendőrtiszt (Iulian Postelnicu), aki 1989. december 11-én reggel elindul otthonról és egy bő hónap múlva térhet csak haza, abból a bizonyos medencéből.
Gorgiu arra kényszerít minket, hogy ítéljük meg magunk az erőszak szükségességét, igazolhatóságát, indokoltságát, ha egyáltalán van ilyen. A Secu (titkosrendőrség) és a Milícia (rendőrség) szemszögéből látjuk javarészt a történetet, az ő megpróbáltatásaikat, életükért való küzdelmüket követhetjük nyomon. Azokét az emberekét, akik korábban megnyomorították annak a lakosságnak az életét, akik a jelenben lemészárolták a karhatalmisták egy részét, a túlélőket pedig egy üres medencében tartják fogva. A rezsimet segítő szervezetek múltbéli brutalitásait nem látjuk, csak azt, amit velük tesznek a jelenben. Ki a felelős, kinek kell bűnhődnie és hol van az igazság?
A szőnyeg szélén állnak persze az utolsó pillanatban a lakosság oldalára álló katonaság vezetői is, akik éppen a medencében is ülhetnének, „ha rosszul döntenek” – ahogy ez el is hangzik a filmben.
A film magyar kooperációval készült. Lemhényi Rékát dicséri a vágás, illetve jó pár kiemelt mellékszerepben fedezhetünk fel erdélyi magyar színészeket (Bíró József, Dimény Áron, Deák Zoltán).
Mesterjátszma (2023, Tóth Barnabás)
Stefan Zweig Sakknovella című kisregénye nyomán készült ez a mozi. A történetet szabadon dolgozták fel, azaz időben és térben teljességgel áthelyezték, egyenesen az utolsó nyugat felé tartó magyar vonatra, 1956 novemberébe.
Nehéz lenne műfaji meghatározással ellátni a filmet, ugyanakkor a thriller elemeitől kezdve a noiron át az akcióig kijut a nézőnek a műfajokból. Fordulatos, izgalmas cselekmény zakatol a filmbéli vonaton.
Alapvetően két szálon fut a cselekmény. Egy fiatal pár, Márta (Varga-Járó Sára) és István (Váradi Gergely) menekülését követhetjük nyomon, amely egy bizonyos „B” (Hajduk Károly) útjával kereszteződik majd a gőzösön. Az ellenlábasok, Czentovics (Mácsai Pál) és Piros (Péterfy Bori) karaktere megnyerően nyugtalanságot keltő, és akkor ez még bók volt két ÁVH-s figura jellemzéseként.
A sakk vezérfonál marad mindvégig (meg persze vezércsel is). Márta (profi sakkozó), Czentovics (úgy szintén) és „B” (elméleti szakember) ülnek a tábla két oldalán, de olykor nem az nyúl a bábukért, aki valójában irányítja a játékot, vagy csak egy ember ül le játszani. Erről bővebben nem írok, maradjon a film titka azok számára, akik kedvet kapnak a megtekintéséhez.
Szerkezetileg is komplex alkotásról van szó. Flashbackek értelmezik számunkra a jelent, ugyanakkor a képzelet szüleményeit is ki kell szűrnünk olykor a látottakból, amely állandó és értő figyelmet igényel nézői oldalról. Ugyanakkor ez az, ami különlegessé teszi ezt a történetet és mindig újabb fordulattal képes az addigi elképzeléseinket megdönteni.
Számomra viszont nem minden részlet tudott egymással logikus kapcsolatba kerülni és kisebb ellentmondásokba is ütköztem az értelmezés során. A legfőbb kérdésként az maradt bennem, hogy a képzeletbeli jelentsorok vajon kinek a fejében játszódnak, kinek a szempontjából látjuk, amit látunk?
Összességében ez egy bátor vállalkozás, vagány kivitelezéssel és igazán jó színészekkel.
Zárszó
Filmrajongóknak és laikusoknak egyaránt érdemes ellátogatni a CineFestre, mert kivételes filmválogatásból szemezgethetnek, a világ legkülönbözőbb régióiból érkeznek az alkotások és velük az alkotóik, szereplőik. Szakmai programokkal, közönségtalálkozókkal, szabadtéri vetítésekkel és (az idei évtől újra) zenei kísérőprogramokkal várja a közönséget a fesztivál.
Az élhető lépték, a családias légkör pedig továbbra is olyan erényei a rendezvénynek, amelyek egyre nagyobb értékké válnak manapság. Jövőre 2024. 09. 06-14. között mozizhatunk újra Miskolc szívében, a város nemzetközi filmfesztiválján.
