A tavaszi Margó Irodalmi Fesztivál első napján egyszerre három, erdélyi gyökerekkel rendelkező szerző is színpadra állt, hogy hamarosan megjelenő vagy éppen frissen kiadott regényéről meséljen.
A Nagyszínpadon Tompa Andrea legújabb regényét, a Sokszor nem halunk meget mutatták be, míg a Könyves Színpadon Andrei Dósa ősszel megjelenő, Füveskert című művét. Őket követte Vida Gábor, akinek immár a hatodik könyvét adta ki a Magvető. A beszélgetést tovább mélyítette, hogy az írót a regény szerkesztője, Szegő János kérdezgette, így nem csupán az alkotó és a mű kapcsolatát reprezentálta ez az alkalom, de a szerkesztői folyamatokba is bepillantást nyerhettünk.
A Senkiháza műfaját már az alcím is jelöli, miszerint a könyv egy Erdélyi lektűr. A beszélgetésindító kérdés rögtön egy műfaji tisztázás volt, illetve az is kiderült, hogy kell-e lektűröket olvasni ahhoz, hogy az ember írjon egyet. A szerző beismerte, hogy ez egy elmosódott határokkal rendelkező műfaj, így a definiálásával kell kezdeni ahhoz, hogy számolgathassunk – ugyanakkor azt is elmondta, pontosan ezek a homályos keretek nyújtották a legnagyobb szerzői szabadságot az írás folyamata során.
Ez a magasfokú szabadság visszatükröződik a regény egészében, hiszen Vida Gábor egyszerre dolgozik saját tapasztalatokból, ugyanakkor magánszemélye el is távolodik a műtől. Miközben történelmi kapaszkodók kísérik a cselekményt, erőteljes fikció szövi át a történéseket. A térbeli elrendezést tekintve megjelenik a vidék és a város, továbbá a valós és a kitalált helyszínek szembenállása. Ez a többszörösen visszatérő önellentmondásosság vált a regény szervezőelvévé – ahogy a főszereplő karakterének is egy meghatározó jellemvonása, hogy gyakran ellentmondásba kerül környezetével vagy éppen saját személyével.
A bemutatón Szikszai Rémusz, szintén erdélyi származású színművész olvasott fel részleteket a regényől, melyek kifejezően utaltak Vida Gábor és Szegő János pillanatnyi gondolatmenetére.
Ama nevezetes vásár napján Kalagor Máté úgy néz ki, mint egy szépreményű fiatalember, aki egy amerikai filmből lép elő, sokaknak megakad a tekintete rajta, vékony bajuszt hord, mint Errol Flynn, puhakalap, szürke öltöny és kaucsuktalpú félcipő. Ő is tudja, vannak olyan nők, akik előbb a férfi arcát nézik meg, és utána a cipőjét, másoknál fordított a sorrend, egyesek mindezt nyíltan, a legtöbben csak lopva, mást jelent a pillantás vidéken, és mást a fővárosban. Van, ahol a nők kíváncsisága jutalom, és van, ahol átok. Amikor azon az augusztusi hajnalon felszállt Vásárhelyen a kisvonatra, egyáltalán nem akart a nőkre gondolni, csak hát ez nehéz elszánás. Nem is tudta pontosan, hol van az a Namajd, ahol országos vásárt tartanak éppen, bár mondott valamit a londiner a Transylvania Szállóban, hogy mitől nevezetes a hely, ott mindenki leszáll a vonatról, meg fogja látni.”
A fenti idézetben megjelenő főszereplőről is jócskán esett szó, kezdve nevének mondvacsinált etimológiájával, hiszen maga a „keresztelő” egy fellapozott bukaresti telefonkönyv által valósult meg az alkotói folyamat során. A bohókás névadás történetén túl a karakter szempontjából sokkal nagyobb jelentőséggel bír a név: a regény egészének viszonylatában határozza meg a hőst, hiszen egyfajta kettős identitást képez az, ahogy a Matei Călugăruból egy adott ponton Kalagor Máté lesz.
Vida Gábor a könyv bemutatóján – akárcsak a regényben is – hosszasan elmélkedett arról, milyen lehetséges szcenáriói lehetnek egy olyan élethelyzetnek, amikor egy fővárosból származó román mérnök egy vegyes etnikumú vidéki kisvárosba keveredik, így Szegő Jánossal olyan kérdéseket feszegettek, mint a személyes integráció vagy az identitás meghasonlása egy idegen közegben. Emellett sok szó esett a regény kétirányú dramaturgiájáról, ami a főszereplő kapcsolatrendszeréből fakad – legyen szó akár a magyar munkakapcsolatokról vagy az örmény szerelemről.
A cselekmény és a szereplők viszonya tehát a XX. század közepére játszik rá, amikor Románia etnikai térképe épp annyira színes volt, mint Európáé, csak kicsiben. Így a kor egyik kardinális kérdése volt a nemzeti identitás és öntudat, hiszen olykor egy régión belül éltek románok, magyarok, svábok, székelyek, örmények, zsidók vagy éppen szászok.
Az ilyen morális kérdések mellett, mint az integráció személyes és kollektív megélése, rengeteg szó esett továbbá a történelmi forrásokról és a regény történelmi hitelességéről. A XX. századi erdélyi történelemnek olyannyira a mélyére áshattunk ezalatt a közel másfél óra alatt, hogy valószínűleg senki sem távozott új információk nélkül.
Vida Gábor azt is a közönség elé tárta, hogy a kortárs erdélyi irodalom szinte tökéletesen lefedi az előző század történelmét helyi viszonylatokban. Különböző szerzők különböző időbeli rétegeket lovagoltak meg, így másról ír Visky András, mint Tompa Andrea, ugyanúgy, ahogy különböző történelmi mélységekre ás Bodor Ádám vagy éppen maga Vida Gábor.
Az esemény – ahogyan a Margó Feszt könyvbemutatóin már-már szokás – dedikálással zárult, melyet kissé ugyan elmosott a friss tavaszi zápor, mégis jó hangulat jellemzett, és a szerző örömmel folytatta kültéren az elkezdett történeteit, anekdotáit – mondhatni, a lektűrjeit.
