Az Öbölnyi megafon – Fiatal magyar költők kétnyelvű antológia a Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa program beharangozójaként a Szigligeti Alkotóházban megvalósult összművészeti szimpózium eredményét mutatja be. A programban a harminc évesnél nem idősebb, még kötet nélküli szerzők pályázati úton, a mentorok döntései alapján vehettek részt. Az antológiából Kubina Zita versét közöljük Kortárs rovatunkban mentora, Győrffy Ákos értelmező szövegével.
Győrffy Ákos – Majdnem minden (Kubina Zita versei elé)
Minden fiatal költő – jó esetben – elölről kezd mindent. Ami persze nem egészen igaz. Mert hogyan is kezdhetne mindent elölről a hagyományról való tudás nélkül? Elkezdeni verset írni nem lehet csak úgy, a semmiből. Eleve tudni kell arról, hogy a vers egyáltalán létezik. Hogy létezik az a tünemény, amit versnek nevezünk. És ezzel együtt mégis igaz, hogy a semmiből kell elkezdeni, vagyis abból a valamiből, ami vagyunk. Mi magunk vagyunk a vers alapanyaga. A lelkünk, ahogy boldogabb korokban nevezték ezt az alapanyagot.
Kubina Zita verseit olvasva nem tudtam nem eltekinteni attól, hogy tizenhét éves. Ezen először megdöbbentem, majd azóta is újra és újra megdöbbenek. Most is ebben az állapotban vagyok, és ezzel nem akarok semmiféle hatásvadász atmoszférát teremteni. Nem szeretném elvinni ezt az egészet abba az irányba, hogy esetében egy ifjú költőzsenivel lenne dolgunk. Mert nem erről van szó. Sokkal inkább egyfajta érzékenységről és figyelemről, amiről általában azt gondoljuk, hogy ebben az életkorban még nem lehet ilyen kiforrott. Nem lehetne. Holott mégis lehet. Amivel megint csak nem azt akarom mondani, hogy Kubina Zita kész és „befejezett” költő lenne. Nem az, hogyan is lehetne? Viszont az antennái a megfelelő irányba állnak, és talán ez a legfontosabb. Azok az antennák, amelyek egyszerre befelé és kifelé pásztázzák a világot. A verseit olvasva sokszor eszembe jutott, hogy miféle verseket írtam én tizenhét éves koromban. Sokkal rosszabbakat, azt hiszem. Az antennáim talán nekem is nagyjából irányba álltak, csak nem voltam képes ilyen finoman dekódolni az adást, mint Zita. Nem volt nyelvem hozzá, miközben neki már van. Van ilyen, úgy látszik, és milyen jó, hogy van ilyen. Ahogy a bel- és külvilágból érkező adást dekódolja, az nála kétféle módon működik. Egyszerre érzékel úgy, mint egy tizenhét éves lány, és úgy, mint egy kortalan, személytelen, univerzális lény, aki az időn kívül létezik. E két perspektívának a feszültsége adja verseinek esszenciáját. Ez az esszencia leginkább az antológiában is szereplő Felhőfodrok című versében érhető tetten. Ebben a versében érezhető legerősebben ennek az időn kívüli, univerzális lénynek a jelenléte. Carl Gustav Jung ír arról, hogy már gyerekkorában felfedezte magában a benne élő „régi embert”, aki képes az őt körülvevő világot – és önmagát – egészen más perspektívából látni és értelmezni. Ebben a versben ez a régi ember beszél, ennek a régi embernek a szemével látjuk a verstájat. Kubina Zita a benne élő régi ember szavaival beszéli el a tó csendjét, amelyben „[v]alahol kacsa hápog, öbölnyi megafonba kiált.” Ez az „öbölnyi megafon” a bizonyíték arra, hogy Zita nagyon is tudja, hogyan működik a költészet, hogy mi az, amivel képes megállítani az olvasót.
Erős és ihletett pillanataiban ez a költészet valahol Nemes Nagy Ágnes közelében, az ő nyomdokvizein hullámzik, úgy fokozhatatlanul személyes, hogy közben a személytelenség eszközeit használja. De nem kell feltétlenül rokon lelkeket keresni, nem kell minden áron elhelyezni Zita verseit a huszadik századi magyar költészet panoptikumában. Egy út elején áll, a kezdetek magaslati pontján, ahonnan sokfelé vezethet tovább. Egyvalami azonban már most megvan: a finom rezonancia, a képek és motívumok használatának tudatossága. Ha ez megvan, már majdnem minden megvan. És hogy ez a „majdnem” eltűnjön a minden elől, arra ott van még egy egész élet.
***
Kubina Zita – Felszínfodrok
Az ég piros alja felett opálos mennyországdarab,
egyéves háttérkép a zárképernyőn.
Önmagamban csíráztatott hazugságok zsenge hajtásai,
nyelvvégre ültetett titkok megfagyott rezgése.
Páratartalommal növekvő feszültség,
üvöltve vajúdó felhőcsoportok.
Félek, hogy elmerülök a vízben.
Csendesen siklik a tó felszínén
egy belőlem felbukó láthatatlan árnyék,
feketére festi az utat a nádasig.
Most izgalomízű a víz, amibe harapok,
és a hajam puhán lebeg a nyakam körül.
Nyár van.
Valahol kacsa hápog,
öbölnyi megafonba kiált,
megfeszül a mellkasom,
buborékok dagadnak szemhéjam alatt,
hínár tekereg a bokámon.
Semmi másra nem vágyom,
többet akarok.
Lebegő álomkép az elégedettség felett,
szégyellt vágyak vízbe fojtása.
Levegőtlen tüdő zihálása a felszín alatt,
hullámokon áttörő vakság.
Halak buta tátogása a szórengetegben.
Tükörvíz felszínén egymásba gabalyodó hullámfodrok,
mint megannyi csillogó kagylóbél.
Öbölnyi megafon – Fiatal magyar költők antológiája / A Bay of Megaphones – Anthology of Young Hungarian Poets, szerk.: Áfra János, Owen Good, Petőfi Kulturális Ügynökség, Budapest, 2023.
Mentoráltak (versek): Kazsimér Soma, Korsós Gergő, Kósa Eszter, Kovács Edward, Kubina Zita, Locker Dávid, Masri Mona Aicha, Nagy Dániel, Ősi Anna, Rékai Anett.
Mentorok (esszék): Áfra János, Deres Kornélia, Gál Ferenc, Géczi János, Győrffy Ákos, Kemény István, Kukorelly Endre, Szlukovényi Katalin, Tóth Krisztina, Visky András.
Fordítók: Anna Bentley, Owen Good, Kulcsár Edmond, Márton Ágnes, Austin Wagner.
