November 4-én a Kis Présházban került sor Németh Gábor Dávid Lebegő arborétum című verseskötetének bemutatójára. A szerzővel a könyv szerkesztője, Deres Kornélia beszélgetett.
A sötét, esős péntek este ellenére egyre zsúfoltabbá kezd válni a Kis Présház 2022. november 4-én. Mi, akik korán érkeztünk, kávé mellett lapozgatjuk Németh Gábor Dávid új verseskötetét, a Lebegő arborétumot – az utolsó pillanatban megjelenők pedig hely híján sorfalként állnak be elénk. S ugyan a résztvevők egy része így semmit sem lát, a kávé meleg, a hangulat kedélyes, a mikrofonnak köszönhetően pedig tökéletesen halljuk a könyvbemutató beszélgetőpartnereit: magát a szerzőt, Németh Gábor Dávidot, illetve a kötet szerkesztőjét, Deres Kornéliát.
Deres jó pedagógusként azonnal nyit a közönség felé. Egy fehér lapot körbeadva anonim brainstormingra hívja a hallgatóságot, amely arra vonatkozik, kiben milyen asszociációkat indít el a Lebegő arborétum cím. A tollak sercegnek az A5-ös papíron, mialatt Németh felolvassa a Tengerhordás, az Áfonya és a Viselés című verseit, melyek – Deres szerint – felvillantják a kötetet szervező fő témákat.
Deres a „kérlelhetetlen önanalízis” címkét tartja alkalmasnak a Lebegő arborétum összefoglalására. Ebbe beletartozik a családtörténetek elbeszélhetősége, a természethez való hol idilli, hol kísérteties viszony, s ennek a természetnek az emberi testtel való összevetése – ezek elakadások, mintázatok, vagy éppenséggel mérgező örökségek leképezéseként jelenhetnek meg a testben. Németh egyetértően bólogat, majd kiegészíti az elhangzottakat a közösség jelentőségével: egy csoport tükrében más perspektívából, konstruktívabban tudjuk értelmezni magunkat, az egyéni kérdések így válnak generációs, majd akár kozmikus méretűvé.
A diszfunkcionális közösségeknek az egyénre való hatása szorosan összefügg a természethez kötődő viszonnyal is – Deres efelé irányítja a beszélgetést. Úgy véli, a természetlíra leginkább egy idilli, potenciális világot reprezentál, ám Németh kötete szembemegy ezzel a megszokott ábrázolásmóddal. Az antropocén, a poszthumanista diskurzusok az ember és a környezet kényszerű kapcsolatát tárgyalják, melyek a pusztítás és kísértetiesség mentén viszonyulnak a természethez – Németh ezt az újszerű fókuszpontot alkalmazza a lírájában. A vizet nevezi meg kiindulópontként, melyet az archívumhoz hasonlít: a fluiditás és az aktivitás mellett az a riasztó ambivalencia jellemzi, hogy hiába tűnik elérhetőnek, a folyamatos változás miatt elérhetetlenné válik. A víz mellett a kert mint a természet túlburjánzása is fontos motívuma a kötetnek.
Rémisztő, fojtott lenne ez a természet? Deres szerint kegyetlen – ám ez nemcsak a Lebegő arborétum, hanem Németh első, Banán és kutya című kötete kapcsán is megjelenik a szerzői szempontrendszerben. „Az emberben benne van az a fiatalos hév, hogy »a művészetért bármit« – ami egy melegágya mindenféle önpusztító működésmódnak” – nyilatkozza Németh, aki az elmúlt öt évben ezeket elhagyva színháztudományi mesterképzést végzett, kipróbálta magát színházi alkalmazott szövegíróként, s ahogy az élet újra- és újrastrukturálódott, úgy került helyére a versírás is. „A tehetséget el lehet tékozolni” – állítja az alkotó, aki az első kötet megjelenése után gyerekversek mellett két kamaraopera librettóját írta meg.
A Banán és kutya hangsúlyosan „énköltészet”: az énhez képest tételeződő különböző távolságok vizsgálatán volt benne a hangsúly, míg a Lebegő arborétumban az egyes szám első személyű megszólalásmóddal ez adott, viszont elbizonytalanodik különböző gesztusok által. Nincs linearitás, hanem több belépési pont van, amely behúzhatja az olvasót – ez pedig az általános élettapasztalattal és saját történetünk elmesélésének mechanizmusával van kapcsolatban.
A Banán és kutya Németh elmondása szerint egy önbántalmazó korszak szülötte, míg a Lebegő arborétum sokkal koncentráltabb munka terméke. A szerző fontosnak tartja az írásra fordított idő minőségét, emellett az önmagával való jó bánásmódot. Németh erre másoknak köszönhetően figyelt fel, s így vált ez a kötet kiindulópontjává. Az önpusztító gyakorlatok sokszor tudattalan, családokban, generációkon keresztül öröklődő mintázatokként, komplex formában jelennek meg a versekben. Most a Kamillakényszer, a Szokásgömb, a Libabőr és a Szellemcsaládfa című versek kerülnek terítékre, melyeket hallva nyilvánvalóvá válnak a természet és a saját test pusztításának vagy éppen megóvásának a működési módjai.
Deres kérdésére, hogy vajon feloldhatók-e a transzgenerációs mérgezések és mintázatok, Németh elgondolkodva dől hátra, majd megfontoltan így fogalmaz: „Meg lehet tenni, hogy nem adod tovább.” Ez hatalmas munka, főleg akkor, ha korábban nem volt rá példa. Deres ennek a súlyát abban látja, hogy a felismerésen túl találni kell egy olyan nyelvet, amelyet eddig senki nem használt egy adott viszonyrendszerben, ahol az elhallgatásokra épültek kapcsolatok.
Németh erre reflektálva a „tudom, mit érzel” bevett mondat veszélyeire hívja fel a figyelmet. Mintha közösségképző élmény lenne a szorongás, miközben ez az érzés több aspektusból tevődik össze: ennek egy része igenis magánjellegű, az adott egyén adott problémája, amelyet a kontextusok hasonlósága ellenére a másik ember nem érthet meg. Ennek az artikulálása pedig hihetetlenül nehéz feladat.
Közben a lap is visszatér gazdájához, és Deres a teleírt oldalakat látva mosolyogva kezdi felolvasni a közönség által írt asszociációkat. Izgatottan hallgatjuk, hogy a mi Kis Présházban összegyűlt közösségünk számára mit jelent a Lebegő arborétum cím. Többek között: utópia; esszencia; elérhetetlenség; halálmotivika; belső kert; katalogizált természet; lázadás; ideális élettér; elszakadás a Földtől. A lét elviselhetetlen könnyűsége, illetve a „lila színű, áttetsző mókusok a libegőn” megfejtések egyöntetű derültséget keltenek a hallgatóság körében. Deres számára a lebegő arborétum maga a neurózis; Németh ezzel egyetértve a rendezettségjelleget és a lázadást emeli ki. Ez a kötet lázadás a minták és a neurózisok ellen. „Jóllét mint lázadás” – foglalja össze találóan Deres.
A beszélgetés ezután a színház világa felé fordul. Szó esik Hans-Thies Lehmann posztdramatikus színházelméletéről, illetve Mundruczó Kornél rendezéseiről, melyek a múlt- és a traumafeldolgozás keretrendszerében mozognak. E gondolat mentén Németh a szégyen jelenlétét húzza alá, s saját költészetére vonatkoztatva jó hívószónak tartja – ide tartozik a szeretetből elkövetett bántás (például a Gasztrofogoly témájául szolgáló túletetés) vagy a szembesülés a rossz családi mintázatokkal, amelyeket szeretetnek hazudnak, de aztán gyanakvás követ.
A Kopogó fagy, a Lila évszak, a Dísztelenítő és a Jólfésült című versek felolvasása után Deres teret enged a közönségnek a megszólalásra. Egy bátor vállalkozó a konceptkötetek változó tendenciájával kapcsolatban kéri ki a szerző véleményét. Németh inkább ciklusokba szervezi kötetét, számára a cikluscímek plusz értelmezési lehetőséget jelentenek, egyfajta játéktérként funkcionálnak. A konceptkötet címke alkalmazását viszont fenntartásokkal kezeli.
A kérdés megválaszolásával véget ér a beszélgetés. Deres Kornélia megköszöni a figyelmet, Németh Gábor Dávid pedig mosolyogva fogadja a tapsot, majd az asztalhoz igyekvő nézőket, akik dedikáltatni szeretnék a Lebegő arborétumot.
