“A Dhrupad lényege nem a szórakoztatás, hanem egy meditatív, békés állapot elérése, melyben mély érzésekkel fordulhatunk isten felé, előadóként és hallgatóként egyaránt.” – állt Ustad Wasifuddin Dagar október 28-i koncertjének ismertetőjében, amit a kisföldalattin futottam át a Városligethez közeledve.
Nem tudom, mikor játszottak utoljára klasszikus indiai zenét a budapesti koncerttermek falai között, de megdöbbentően sokan döntöttek Dhrupad egyik legavatottabb előadója mellett péntek este — full-house volt. Aki hozzám hasonlóan olvasta a koncertleírást, annyit mindenképpen tudhatott, hogy ősi időből (hozzávetőleg Kr.e. 200 – Kr.u. 200 időszakból) származó örökséget fogunk hallani: a Dhrupad az indiai klasszikus vokális zenelegarchaikusabb stílusirányzata, amelyben a dallamok strófikus szakaszok mentén építkezve egyfajta ritmikai variációsorozatként szólalnak meg.
Az utóbbi hónapok egyik legáthatóbb, különösen hiánytalan és mélyen spirituális élménye volt a zenésztrió előadása. A Magyar Zene Házában megrendezett produkció ennek megfelelően bizonytalanságot szült a nézőben: mi a zene?”.
Dagar és muzsikus kollegái besétáltak a színpadra, leterítették a szőnyeget, elhelyezkedtek rajta, és ezzel azonnal rituális közeget teremtettek. Mert ezzel, nem lehet kérdés, rituálé vette kezdetét – vallási vagy szekuláris összefüggésben szabályszerűen és előre megszabott rend szerint ismétlődő sor. Dagar hangszerként is funkcionáló énekesi teljesítményéről, technikai kifogástalanságáról csak elragadtatással lehet beszélni. Vezénylő, narráló kézmozdulatai, domináns attitűdje pedig kérdésessé tette, hogy e rendnek teremtője, vagy végrehajtója-e ő, misztikus gondolatkörhöz vezetett a kérdés: miféle erőtől felruházva képes renddé bűvölni az apró zörejeket, a zene időbeliségével játszó, ritmikai alkotóelemeket – az időt.
A koncert féltucat, különböző hosszúságú dhrupadból állt, melyek között az előadók rövid, átállásnyi szünetet tartottak. Azonban a tagoltság ellenére az előadást kétségtelenül meghatározta a folytonosság, és egy minden “számot” egymásba fűző, természeti arányokat tükröző dramaturgiai ív. Ezt szolgálta az egyszerre archaikusés elektroakusztikus hatást keltő hangszer, a tanpura, melyet az ismertetőtől és az együttes megszokott felállásától eltérően kettő helyett csak egy előadó szólaltatott meg – az esemény honlapjáról nem derült ki, hogy John Haywood és Paolo Albertini közül ki volt a hiányzó láncszem. A pakhawaj elnevezésű ütőhangszeren Pandit Mohan Shyam Sharma játszott, az énekes pedig a koncert végéhez közeledő, fellazult zenei improvizáció során a közönséget is bevonta énekébe.
Felemelő érzés volt a másfél óra alatt természetessé és magától értődővé vált zenei folyam
részesévé válni. Ustad Wasifuddin Dagar hangversenye beszippantotta a hallgatóját, és varázslatos módon kúszott be a bőre alá, hogy a 70-es trolibuszon hazafelé ezt is elvigye magával.
