Az idei negyedik Szépirodalmi Figyelő lapszámbemutatójára október 18-án 18 órakor került sor a budai Bookta kultúrkocsmában. A SZIF aktuális darabjának témája a tehetséggondozás: olyan fiatalok szövegei alkotják a rovatokat, akik valamilyen formában kötődnek a SZIFONline-hoz, így ebben a számban kifejezetten a saját szakmai utánpótlás-nevelés került a fókuszba.
A program meghívottjai a tanulmányrovat három írója, Pinczési Botond (kritikus, magyar-média tanár szakos hallgató, az Alföld Stúdió tagja, a SZIFONline próza és a kulter.hu szépirodalom rovatának szerkesztője, a Tempepodcast műsorvezetője), Vincze Richárd (az ELTE doktorandusza, az Alföld Stúdió tagja) és Bálint Bernadett (aki a Károli Gáspár Református Egyetem magyar szakán, majd az irodalom- és kultúratudomány mesterképzésén végzett) voltak. A fiatalokat saját kutatásukról, azok kiindulópontjáról és jövőbeni terveikről kérdeztek. A beszélgetést Veréb Árnika (a SZIFONline líraszerkesztője, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem ITDI doktoranduszhallgatója) moderálta. Az eseményt Vass Norbert, a lap főszerkesztő-helyettese nyitotta meg.
A felkonferálás után Pinczési Botond a kutatási területéről, Petri György Sára-verseiről beszélt. A tanulmány során arra kereste a választ, hogy mi tartja össze ezeket a költeményeket. Megtudtuk azt is, hogy már akkor tudta, a költővel fog foglalkozni, mikor eldöntötte, hogy doktorira szeretne menni, így nagyon erős kötelék fűzi őt hozzá. Egy egyéves kutatást is végzett, mely során a szerző balladaköltészetével foglalkozott; erről úgy nyilatkozott, hogy az Alföld folyóiratnál már folyamatban vannak a publikációval kapcsolatos munkálatok.
Később hosszan kifejtette Petri profanizáló beszédmódja és a tanulmányban jelen lévő szégyenmotívum összefüggését. Pinczési Botond állítása szerint a nyelv nem tud minden esetben kifejezni, helyette elfedi a lelkivilág történéseit. Ezt azzal magyarázta, hogy a szégyen mindig egy erőszakos gesztussal, „arcvesztéssel” jár együtt. Amikor tehát létrehozzuk a múzsát, akkor kizárólag múzsaként tekintünk rá és nem tudjuk megszólítani, mert megfosztjuk őt az autonómiájától. Ez a fajta megszólíthatatlanságban rejlő szégyen mindig beíródik a jelbe. Mindez a zsidó-keresztény kultúrkörünkre vezethető vissza: nyelvünkben több olyan dolgot hordozunk, amik már nem feltétlenül illenek hétköznapjainkba. Ezekre mutat rá Petri a profanizáló gesztusaival.
Az esemény során Bálint Bernadettől hallhattuk, hogy a metamodernről írt tanulmánya eredetileg szakdolgozat volt, és amihez Ihab Hassan A posztmodern egy lehetséges fogalma felé című szövegében található táblázatot vette alapul, ahol a szerző különböző változók alapján elkülöníti a modernizmust a posztmodernizmustól. Ezt egészítette ki a fiatal saját elgondolása és a holland iskola szerint. A tanulmány keletkezése egy személyes élményéhez, egy tavalyi lapszámbemutatóhoz kötődik, ahol megkérdezett egy hölgyet, hogy a Címtelen föld – Fiatal erdélyi metamodern líra című antológiában mit jelent a metamodern, de nem kapott választ. Ez felkeltette érdeklődését, így elkezdett kutatni, majd egyre mélyebbre ásott a témában.
Bálint Bernadett úgy gondolkodik a metamodernről, mint egy globális jelenségről, amit mindannyian érzékelünk, és ami ernyőszerűen fogja át a világ történéseit. Olyan fontos beszédtémák, változások összességeként írta le, amiket a posztmodern eszköztára és szókészlete már nem tud kielégíteni.
Mikor Vincze Richárdra került a sor, elárulta, hogy a tanulmánya része egy ÚNKP-pályázatnak (Új Nemzeti Kiválóság Program), ahol követelmény megjelentetni egy publikációt – így született meg írása a SZIF-nél. Fő kutatási területe az animal studies és a zoopoétika. Leginkább az érdekli, hogy mi a különbség a kettő között, mi köze van a fogalmaknak a poszthumán elmélethez, mennyire tekinthetők ezek ideologikusnak, illetve, hogy mi közük van az állatfelszabadító mozgalmakhoz. Tanulmányát Németh Zoltán Állati férj című kötete nyomán írta meg.
Veréb Árnika a hibriditás új gondolati modelljéről is kérdezte, mivel Vincze tanulmányában kihangsúlyozta az állat és az ember kategóriákat, amik alapvetően ellentétpárként szerepelnek a köztudatban, ő azonban nem így vélekedik a kérdésről. Elmondta, habár magát a hibriditást az ember és az állat között működő fogalomként használjuk, mégis problémás e meghatározás. Igaz, arról szól, hogyan lépjünk át humánból nonhumánba és fordítva, mégis rögzíti állat és ember fogalmát. Így ő egy új feladatot lát emögött, mert szerinte – ha feltörni nem is – rámutatni érdemes arra, hogy ugyanannyira konstruált fogalom az állat, mint az ember. Érdemes megvizsgálni, hogy mik azok az ideológiai mozzanatok, amik a kategóriákat létrehozzák, amik miatt velünk ellentétes lényekként, kísérleti alanyként gondolunk az állatokra.
A beszélgetés a szerzők munkafolyamataira és a ma zajló irodalomra is kitért – ugyanis Bálint Bernadett és Vincze Richárd kötődnek a kortárs irodalomhoz. Ezügyben Vincze Richárd elmondta, hogy valóban jelen van nála a kortárs, de az írásai nem feltétlen irodalmi szövegekkel foglalkoznak. Ő elsősorban azt térképezi fel, mit tud nyújtani az olvasásmód, honnan táplálkozik az elméleti rendszer egésze.
Bálint Bernadett érdekes megvilágításba helyezte a kérdést. Úgy gondolja, hogy „az embernek nem lehet elég szégyenérzete a kortárs irodalommal kapcsolatban, már abban az értelemben, hogy nem olvas eleget.” Szerinte „a kortárs irodalommal foglalkozni olyan, mint a traumatológia, minden egyébbel olyan, mint a patológia.” Ugyanis a kortársnál a gyors tünetek detektálására van szükség, amiből le kell vonni valamilyen diagnózist, és amin tovább kell haladni. Ezzel ellentétben más korstílusnál már adottak a „tünetek”, amik alapján elemezni lehet.
Pinczési Botond is hozzászólt a témához. Ő a „gyors tünetkép felállításával”, majd a megoldás keresésével ellentétben a „recepciótörténeti irodalomterápiában” hisz, amikor végigolvassa valakinek az életművét, és megkeresi azokat a „lyukakat”, amiket még be kell tömni, amivel még nem foglalkozott senki. Elárulta, hogy Petri György balladaköltészetéről is ezért írt; a legtöbb embernek elsősorban a szonettjei jutnak eszébe, ezért még senki nem nyúlt a balladáihoz.
Veréb Árnika Vincze Richárdnak tett említést arról, hogy úgy érzi, a tanulmánya sokkal kevésbé bírál, mintsem elemez. A szerző kifejtette, hogy a szakkritikák felől érkezett, ahol pont az a cél, hogy egy elemzői fókusszal kezdjen neki a kritikának – így ezt nehéz leküzdenie.
Bálint Bernadett hozzátette, hogy ez mindenkinek nehéz, hiszen a legtöbb fiatal először szemináriumi dolgozatot vagy ehhez hasonló szakmai feladatot ír, és elemeznie kell, ábrák felől kell közelítenie. Amikor pedig eljut egy kritika megfogalmazásához, nem érti, mi alapján kéne értékítéletet megfogalmaznia. Sokkal barátságosabbnak tartja azt a folyamatot, ha egy elmélet felől kell közelíteni.
Pinczési Botond viszont mindezen gondolatmenettel ellentétben nem az elméletet ismerve olvas egy szöveget, inkább a saját értelmezésre fektet nagyobb hangsúlyt. Visszautal Bálint Bernadett szavaira, miszerint a köztudatban valóban az alakult ki, hogy a kritikus értékítéletet hoz – neki azonban nincs kialakult álláspontja arról, hogy egyáltalán feladata-e ezt megtenni. Saját magára ugyanis olyan kritikusként tekint, akit jobban érdekel az, mit mozgat meg benne egy szöveg, aki értelmezni akarja azt. Ha két vers ellentétesen ír le egy bizonyos dolgot, akkor annak a különbségére kíváncsi. Ha egy szókép vagy trópus által képes máshogy nézni a világra, akkor ez az, ami „kielégíti”.
A beszélgetés végén Bálint Bernadett megemlítette: tanulmányát mindazoknak ajánlja, akik nem hallottak még a metamodernről, és akiket érdekel, tulajdonképpen miben áll ez a modern és a posztmodern között oszcilláló paradigma. A jövőre nézve szeretné egymásnak ütköztetni a metamodern különböző elméleteit. Pinczési Botond nagy álmáról is tudomást szereztünk, mely nem más, mint eljutni egy Petri-monográfia megírásáig.
