Az utópisztikus történetek – legyen szó irodalomról vagy filmről – régóta velünk élnek. Ezek a sci-fi sztorik, bármennyire hajmeresztőek, bizonyos fokig mindig utánozzák a valóságot. Most elértük az apokalipszis azon fokát, ahol inkább az élet utánozza az irodalmat és a filmművészetet. Ezt az életérzést adja vissza a Nincs baj, drágám című film is.

A műfaji csavar

Jack (Harry Styles) és Alice Chambers (Florence Pugh) egy idilli, örökké napsütéses amerikai kisvárosban él. A kertváros-kultúrához híven a szomszédok átjárnak egymáshoz, mindenki ismer mindenkit, miközben fogalmuk sincs, mi is zajlik pontosan a házakon belül, vagy akár a város határán kívül. A feleségek egész nap várják haza férjeiket, akikről ugyan nem tudják, mit dolgoznak, de engedik, hogy gondoskodjanak róluk – szó szerint.

Olivia Wilde második rendezése meghaladja az Éretlenségi színvonalát, viszont be kell látnunk, a történet nem túl eredeti. Az emlékmástól kezdve a Mátrixon át számos olyan filmmel találkozhattunk, amelyek szimulákrumvilágokat jelenítenek meg. A Nincs baj, drágám nagy előnye, hogy erre csupán a film végén jövünk rá, ez esetben is több szinten játszódik a történet, és szó szerint értendő a megvalósított „amerikai álom”.

A film erőssége tehát nem az ötlet eredetiségében rejlik, hanem a kreatív kivitelezésben. A Nincs baj, drágám több műfaj komponenseit mozgatja egyidejűleg, meglepően jó érzékkel. A harmonikus házasélet nemcsak a romantikus, hanem néhol már az erotikus filmek hangulatát kölcsönzi. A mindvégig jelenlévő, lappangó, ám néha egy-egy szembeszökő morzsát elejtő titok a (pszicho)thrillerek hatásmechanizmusát alkalmazza, mindezt megsózva egy-egy csipet horrorelemmel. S tulajdonképpen csak a legvégén jövünk rá, hogy a film végig egy sci-fi narratívát működtet.

Nincs baj, drágám
Florence Pugh és Harry Styles. Forrás: TMDb.com

A feminista csavar

A Nincs baj, drágám ügyesen játssza ki a „vágyott amerikai álomélet” lehetőségeit. Mostanság B-kategóriás vígjátékokban még talán lehet ezt a fajta életvitelt idealizálni, ám a horroroknak és a bűnügyi műfajoknak köszönhetően inkább a látszat fátylán túli elhallgatásokra és titkokra asszociálunk, melyek mintha ennek a „tipikus” amerikai kertvárosi életnek a velejárói lennének. 

Alice kezdetben készpénznek veszi a tökéletességet, s betartja az egyetlen szabályt, amelyet Jack állít: ne kérdezd, honnan ez az élet. Ne aggódj, drágám, majd én gondoskodok rólad. Ám ahogy egyre nő benne a kíváncsiság, elkezdi kétségbe vonni a világba és az ismerőseibe vetett hitét. Ráébred, hogy egy babaházban él, akárcsak a kisváros többi felesége, és mind hagyják, hogy a férjük marionettként rángassa őket. 

Ez tulajdonképpen a Betty Friedan által is kikezdett amerikai háziasszony életmód kezdetben idilli, majd egyre nyomasztóbb megjelenítése: a nők otthon maradnak, sütnek-főznek, vezetik a háztartást, és várják haza a férjet, aki (elvileg jó szándékból, valójában azonban gyengeségből és gyávaságból) hazugságba ringatja őket. Alice nem illik ebbe a világba, ki akar törni onnét, s ezzel a többi feleség is így van. Fontos, hogy nem a feleségszerepet próbálják levetni magukról, hanem a férjek által rájuk kényszerített életet, ami felett ők nem dönthetnek. Ebből a börtönből próbálnak szabadulni, kockáztatva az ismeretlent – ezáltal a Nincs baj, drágám feminista filmnek is tekinthető.

Nincs baj, drágám
Olivia Wilde és Chris Pine is fontos szerepet játszik a filmben. Forrás: TMDb.com

Fekete-Fehér utalások

A fent említett „kreatív kivitelezés” nemcsak a műfaji hibridizációval, hanem egyéb filmnyelvi eszközökkel kapcsolatban is tetten érhető. Ugyan a film második felében egyes jelenetek hosszúra nyúltak (amelyek nemcsak megvághatók, hanem néhol igazából elhagyhatók), a Nincs baj, drágám képes a feszültségkeltésre. John Powell zenéje és az álomszekvenciák horrorisztikus felhanggal rendelkeznek, így szükségszerűen fokozzák az izgalmat.

A zene emlékeztethet bennünket a Tenet és a Fehér éjszakák dallamaira. Az előbbit idéző taktusok az izgalomért és a gyors dinamikáért felelnek, míg az Ari Aster horrorjához hasonlatos női kórus állatias/rituális számai vérfagyasztó hatással vannak a nézőre. Ezek leginkább nyögések és kiáltások, olyan ösztönös hangok, amelyek zsigerileg rázkódtatnak meg bennünket.

Az álomszekvenciákat nézve eszünkbe juthatnak a klasszikus hollywoodi (show)musicalek női tánckarai, amelyeket felülnézetből, kaleidoszkópperspektívából látunk. Az elmaszkírozott, sikolyarcú balerinák mozgása a Suspiria haláltáncára emlékeztet, a kiváló operatőri munkáról számot adó tükörjelenetekkel kiegészülve pedig a Fekete hattyúra asszociálhatunk. A tükörjátékok a szereplő duplikációját és/vagy az elmehasadást hordozhatják magukban – nem véletlen, hogy a film egy pontján a világ helytelen működését Alice elméjének megbomlásaként indokoljuk.

Kétosztatú marionett

Florence Pugh-ot láttuk már romantikus filmben (Kisasszonyok) és horrorban (Fehér éjszakák) egyaránt, így nem csodálkozunk, hogy Alice szerepében – is – tökéletesen megállja a helyét. Szemében valódi rémület csillan egy-egy rémálom után, arcán pedig úgy rajzolódik ki a pánik és a borzadály, hogy a mi karunkon is feláll tőle a szőr.

Kétségkívül Pugh viszi a hátán a filmet, senki sem rúghat mellette labdába. Chris Pine antagonistája semmilyen utóízt nem hagy maga után, tulajdonképpen maga a gonoszszerep is funkcióját veszti – ez a fináléban válik nyilvánvalóvá.

A Nincs baj, drágám kapcsán az igazi pikantériát Olivia Wilde és Harry Styles párosa jelenti. Magában a filmben az általuk alakított karakterek nem kerülnek kapcsolatba, viszont a kettejükről szóló pletykák és a Velencei Filmfesztiválon őket körüllengő „botrány” kiváló közönségtoborzó erővel bír. Le merném fogadni, hogy a Love on Touron résztvevő Styles-rajongók az első héten ellátogattak a mozikba (ahogy ezt számos TikTok-videó bizonyítja). De vajon Styles csupán reklámértékkel bír, vagy tud nyújtani valamit színészként is?

Nos, valljuk be, nem az évtized alakítása az övé, viszont tulajdonképpen senki sem fűzött Styles-hoz nagy elvárásokat – maga a forgatókönyv sem. Jack karaktere csupán látszólagos, tipikus „reklámplakát-pasi” bábu a tökéletes világban. A film végig Alice-re fókuszál, Jacknek egy vagy két hangsúlyosabb jelenete lenne: Styles ekkor megcsillogtathatná színészi képességeit, amelyeknek sajnos (még?) híján van.

Nincs baj, drágám
Styles-nak az álomférfit kell játszania. Forrás: TMDb.com

Olivia Wilde ezzel szemben kitűnő mellékkarakternek bizonyul Nyuszi személyében – még szerencse, hogy az eredeti ötlettől megválva a főszerepet Pugh-ra bízta. Jelenlétével árnyalja a világ összetettségét, s ő fedi fel Alice előtt a titkot: a nőket a férjek rabságban tartják ebben a szimulációban, arra hivatkozva, hogy csak így képesek megadni nekik a hőn áhított életet. Nyuszi mindvégig tisztában van ezzel, s így mintha elárulná a női nemet (és persze saját magát is) – ezt azonban nyomban kompenzálják egy, az Eredethez hasonlatos motivációval, amellyel a gyengébb idegzetű nézőt (köztük engem is) azonnal megvesznek.

Az álomélet nem kell bármilyen áron, az pedig végképp elfogadhatatlan, hogy mások döntsék el helyettünk, mi a jó nekünk, mindezt a segítő szándékkal magyarázva. A Nincs baj, drágám narratívája ugyan egy hosszabb Black Mirror-epizódnak illik be, meglepően helytálló feminista üzenetet közvetít – ezzel lényegében a Truman show női verziójává válik. Nem nagy a csavar, azonkívül pedig nem annyira fordulatos a film egésze. Így egy egyszer nézhető, ennek ellenére mindenképpen izgalmas és feszültséggel teli filmet kapunk, amely a nők szabad választását és döntési jogát hangsúlyozza – amelyet sci-fi narratíva szintjén nem sokszor látunk.

Kiemelt kép: Florence Pugh a Nincs baj, drágám c. filmben (forrás: TMDb.com)