2022. szeptember 8-án, 96 éves korában elhunyt II. Erzsébet, az Egyesült Királyság királynője. Az uralkodó halálát sokan siratják, egyesek örülnek neki, másokat pedig bosszant az előbbi két fél reakciója. De ki is volt pontosan II. Erzsébet, és mit is jelent számunkra a halála?
II. Erzsébet 1926. április 21-én született, anyai nagyapja otthonában. Első rádiószereplése 1940-ben volt, amikor a német bombázások miatt evakuált gyermekeknek üzent, az uralkodását pedig 1952-ben kezdte meg, 25 évesen. 2015. szeptemberében vált a leghosszabb ideje regnáló uralkodóvá, mikor megdöntötte a Viktória királynő által felállított több, mint 63 éves trónrekordot.
Most akár elkezdhetnék hosszasan értekezhetni II. Erzsébet életéről, a 14 nemzetközösségi államban betöltött szerepéről, a zűrös gyermekeiről, Diana hercegnőről, Henry hercegről és Megan Markle-ről is. Ugyanis Erzsébet már nem csak királynő volt, hanem közszereplő is. Sőt, a századfordulóra már sokkal inkább azzá vált. Bár igen fiatalon Anglia egyik, ha nem a valaha volt legnépszerűbb uralkodója lett belőle, ez talán annak volt köszönhető, hogy a tényleges monarchista szerepéből nagyjából semmit sem vállalt, hanem megmaradt egy „turisztikai látványosságnak” és egy jól bújtatott közszereplőnek.
Igazából most halálában is így emlékezünk rá. Egy eszmeként, ami mindenki számára mást jelent. A Socialist.net egy monarchista bástyaként emlékszik meg róla, akinek a halálával az osztályharc kiéleződését és a királyság összeomlását vizionálják. Ugyanilyen töredező öreg oszlopokról beszél a Marxist.com is, ahol szintén előrevetítenek egy szocialista forradalmat. Azért egy újabb világméretű munkásforradalomtól talán még nem kell tartanunk (vagy éppen fölösleges reménykednünk benne), de kétségtelen, hogy a monarchia támogatása inkább az idősebb korosztályra jellemző, és az Yougov.co.uk online közvéleménykutató cég felmérései alapján a fiatal generációk egyre elutasítóbbak a régi rendszerrel szemben. II. Erzsébetet azonban valahogy mégis a Királyság többsége szerette.
Ezt az is jól mutatja, hogy a gyászidőszak egy hatalmas állami temetéssel fog tetőzni szeptember 19-én, amely során a királynőt végül a windsori kastély területén található Szent György-kápolnában helyezik végső nyugalomra Fülöp herceg mellett – olvasható a CNN-en. Az esemény iránt már most hatalmas az érdeklődés, valószínűleg óriási tömegek vonulnak majd az utcára, hogy leróják a kegyeletüket.
Ami akár aggodalomra is adhat okot, hogy II. Erzsébet népszerűségéhez talán csak fia, III. Károly népszerűtlensége mérhető. Nyilván a legtöbbünknek a Diana hercegnővel szembeni hűtlenség jut eszünkbe a „fiatal” királyról, de a Marca.com listázta a Meghannel szembeni állítólagos rasszizmusát, és a pénzügyi botrányait is. Nyilván ezeket a pletykákat érdemes a helyén kezelni, de a közhangulat már megvan, és nem éppen barátságos Károllyal szemben.
Igazából itt fel is tehetnénk a kérdést, hogy miért fontos ez számunkra? Mit is jelent ez nekünk? Nos, azon túl, hogy a világ egyik vezető hatalma minden bizonnyal óriási gazdasági és társadalmi változásoknak néz elébe, ami fel fogja bolygatni a globális rendet is, semmi. II. Erzsébet valójában tényleg csak közszereplőként volt jelen az életünkben. Nem hozott gazdasági szankciókat, nem vezetett katonai hadműveleteket, nem szólt bele az Unió döntéseibe (már amíg tagja volt egyáltalán az Egyesült Királyság az Európai Uniónak).
Persze, 1993-ban egyszer ellátogatott Magyarországra is, de ez sokkal inkább volt egy egyszerű médiaszereplés, egy fellépés, mint bármilyen politikai vagy gazdasági töltettel rendelkező megmozdulás. Mondhatnánk az is, hogy II. Erzsébet egy popsztár volt. Egyszerűen, mindig is sokan szerettek olvasni arról, hogy éppen aktuálisan milyen botrányok zajlanak a királyi család berkein belül. (Személyes tapasztalatom is volt újságíróként ilyen cikkekkel, mindig hihetetlen számokat produkáltak.)
Ám én mégis azt mondom, hogy igenis gyászolnunk kell II. Erzsébetet. Gyászolnunk kell, mert az ő halálával eltűnt valami abból a véres és gyönyörű huszadik századból, amit már soha nem kapunk vissza. Eltűnt egy élő eszme, egy közöttünk járó emlék, aki még látta London bombázását, aki tanúja volt a berlini fal leomlásának, és aki meglátogatta azt a posztszocialista Magyarországot, ami éppen csak kiszakadt a keleti blokkból.
Erzsébet halálával kicsit olyan, mintha mindezek emlékezete kissé megfakulna. Hisz kik maradtak nekünk a huszadik század nagyjai közül? A „realista ördög” Henry Kissinger, vagy az évtizedek óta a történelem végét vizionáló, mindentől rettegő Francis Fukuyama?
Erzsébet halálával valami eltűnt, és idővel talán feledésbe is merül majd.
És az is biztos, hogy minden megfog változni, az viszont megjósolhatatlan, hogy jó vagy rossz irányba.
