Ingrid Bergman a klasszikus hollywoodi éra egyik legtündöklőbb csillaga, aki nem félt kitörni a rá osztott szerepekből – sem a karrierjét, sem a magánéletét tekintve. Halálának 40. évfordulója alkalmából egy tízes listával emlékezünk rá.
A svéd származású színésznő a modernizmus atyjának, Roberto Rossellininek köszönhetően tudta hátrahagyni az amerikai filmek naivaszerepeit, s az olasz rendező filmtörténeti jelentőségi „premodern trilógiájában” játszott. Rossellinivel való viszonya botrányt kavart, s hiába házasodtak össze, Hollywood kitagadta az akkor már Oscar-díjas Bergmant. A színésznőt nem törte meg ez az elutasítás, európai filmekben kapott szerepet – amelynek a vége egy újabb Oscar-díj volt, és egy meghívó (vagy inkább visszahívó) Hollywoodba.
Bergman ugyanolyan felszegett fejjel (s mondhatni stílusosan) viselte a meghurcoltatást, mint ahogy utolsó éveiben a rákkal való harcot. Hatvanhetedik születésnapján hunyt el, augusztus 29-én: felhívta gyerekeit, megivott egy pohár pezsgőt, és lefeküdt aludni – csakhogy többé nem ébredt fel.
Idén ünnepeljük Ingrid Bergman születésének 107., s halálának 40. évfordulóját. E nap alkalmából egy (némileg szubjektív) tízes listát készítettünk az általunk legjobbnak vélt alakításaiból.
10. Itáliai utazás (1954, rendezte: Roberto Rossellini)
Rossellini premodern trilógiájának záródarabja, melyben egy egymástól elhidegült angol házaspár Nápolyba utazik. A napsütötte Itália felfedezése ébreszti rá Alexet (George Sanders) és Katherine-t (Ingrid Bergman) a házasságuk válságára: a film éles kontrasztot von Pompeii lenyűgöző romjai, a lélegzetelállító dél-olasz panoráma és a házaspár lelki ridegsége között. Utazásuk végén pedig, mikor menthetetlennek tűnik, hogy férfi és nő újból egymásra hangolódjon, megtörténik a melodrámai csoda. S hogy mi lenne az? Nos, nézzétek meg a filmet, és kiderül.
9. Indiszkrét (1958, rendezte: Stanley Donen)
Ez a film nem szokott az élvonalban mozogni, sem Bergman, sem Stanley Donen életművét vizsgálva. Donen neve hallatán először olyan musicalek juthatnak eszünkbe, mint az Ének az esőben vagy a Királyi esküvő, illetve számos Audrey Hepburn-film (Funny Face, Ketten az úton). Az Indiszkrét viszont vitathatatlanul Donen egyik legszórakoztatóbb alkotása. A romantikus vígjáték főszereplője Bergman mellett Cary Grant – ők ketten már az 1946-os Forgószélben is együtt játszottak, s ez a páros időtállónak bizonyult.
8. Stromboli (1950, rendezte: Roberto Rossellini)
A „premodern trilógia” első darabja. Karin (Bergman) érdekből hozzámegy egy halászhoz, Antoniohoz (Mario Vitale), aki segít neki elszökni a táborból. Antonio szülőföldjén, Strombolin telepednek le. Karin kietlennek, lélekölőnek találja a vulkánszigetet, a film végén innen is menekülni próbál. A mozi varázsa Bergman játéka mellett az amatőr színészgárdában, illetve az aktívan működő vulkánról készített felvételekben rejlik.
7. Szereti ön Brahmsot? (1961, rendezte: Anatole Litvak)
Paula Tessier (Bergman) lakberendezőként sikeres, magánéletét tekintve azonban korántsem: megrekedt egy olyan kapcsolatban, amelyben túl sok mozgásteret engednek egymásnak, ez azonban hűtlenségre és féltékenységre ad okot. Rogerrel (Yves Montand) öt éve tartó, kötelezettségmentes kapcsolatának tarthatatlanságára egyik kuncsaftjának a fia, Philip (Anthony Perkins) ébreszti rá. Paula enged a tőle tizenöt évvel fiatalabb fiú ostromának. Roger szemtanúja a románc kialakulásának, s mivel játéknak véli a helyzetet, még meg is könnyíti Philip dolgát – a film végén azonban ráébred, mennyire nagy a tét, és megpróbálja visszahódítani Paulát.
6. Európa ´51 (1952, rendezte: Roberto Rossellini)
A trilógia eddig kimaradt darabja. Irene (Bergman) és George Girard (Alexander Knox) gondtalan, fényűző életet él, amíg egy este holtan nem találják kisfiukat. Irene-t szinte megőrjíti a bizonytalanság: véletlenül zuhant le az emeletről, vagy szándékosan ugrott? A gyásztól való menekülést humanitárius munkák teljesítésével valósítja meg, s míg a szegény negyedeket járva alsóbb társadalmi osztállyal érintkezik, George kezdi komolyan azt hinni, hogy a felesége megőrült.
5. Elbűvölve (1945, rendezte: Alfred Hitchcock)
Egyike azon első filmeknek, amelyek a történetükbe ágyazzák a freudi pszichoanalízis elméletét. Dr. Constance Petersen (Bergman) egy pszichiátriai intézetben dolgozik. A híres szaktekintély, Dr. Anthony Edwardes (Gregory Peck) látogatása felrázza az intézmény dolgozóinak kedélyét: romantikus viszonyba bonyolódik Constance-szel, majd nem sokkal később kiderül, hogy nem is ő az igazi Dr. Edwardes. Constance hisz a férfi ártatlanságában, és a rendőrség elől menekülve, a pszichoanalízis módszerét bevetve próbál a történtek – s egyben a férfi tudatának – mélyére ásni. A film Salvador Dali álomjelenetével és az Oscar-díjas Rózsa Miklós zenéjével bűvöli el a nézőt.
4. Gázláng (1944, rendezte: George Cukor)
A Gázláng nemcsak filmtörténetileg kiemelkedő alkotás, de a történetét tekintve mai szemmel is érvényes mű. Gregory (Charles Boyer) érzékeny és megértő férjnek tűnik kezdetben, aztán fokozatosan összezavarja és ügyesen manipulálja fiatal feleségét, Paulát, kihasználva annak gyermekkori traumáját s az abból eredő bizonytalanságát, ragaszkodását. Paula jobban bízik a férjében, mint saját emlékezetében, s az őrület jeleit kezdi keresni magán. A „gázláng szindróma”, vagy az angol nyelvben használatosabb gaslighting jelenség e filmről kapta a nevét: a manipulátor hatására az áldozat megkérdőjelezi saját józan ítélőképességét és emlékezetét. Bergman egyik legmegkapóbb karakterfejlődésének lehetünk szemtanúi – nem véletlenül kapta meg érte az Oscar-díjat.
3. A kaktusz virága (1969, rendezte: Gene Saks)
Julian Winston (Walter Matthau) úgy dönt, feleségül veszi a tőle több mint húsz évvel fiatalabb Toni Simmonst (Goldie Hawn), akinek azt hazudta a kapcsolatuk elején, hogy nős és három gyerek apja. Toni mindent megbocsát, csak a hazugságot nem – így mikor találkozni akar a feleséggel, Julian megkéri az asszisztensnőjét, Stephanie-t (Bergman), hogy játssza el a szerepet. Igen ám, csakhogy Stephanie évek óta fülig szerelmes Julianbe. Kedves és módfelett humoros vígjáték, amely méltatlanul felejtődik el a Bergman-filmek említésekor.
2. Őszi szonáta (1978, rendezte: Ingmar Bergman)
A két Bergman nagy találkozása. Charlotte (Bergman) és Eva (Liv Ullmann) kapcsolata feszélyezett, bántásokkal terhelt. Az anya hét év óta először tesz látogatást Eváéknál. Charlotte elismert zongoraművész révén sosem volt otthon a gyerekeivel, nem kötődött hozzájuk. A transzgenerációs trauma szálai egy hosszan tartó, sírással és üvöltéssel teli éjjelen bontakoznak ki. Az anya-lánya kapcsolatok összetettségét és súlyát Ingmar Bergman a tőle megszokott érzékenységgel és intim arcközelikkel viszi színre. Ingrid Bergman egyik legerősebb, legőszintébb alakítása ez, amelyet oly sok év után végre az anyanyelvén játszhatott: lehántva minden felesleget, elhagyva a megszokott (és szeretett) manírjait csupán egy megtört, meg nem értett asszony marad, aki nem tud kapcsolódni a lányához.
1. Casablanca (1942, rendezte: Kertész Mihály)
Mi más is lehetne a lista első helyezettje, ha nem a filmtörténet egyik legmaradandóbb műve? A második világháború idején forgatott és játszódó film Rick (Humphrey Bogart) és Ilsa (Bergman) tragikus románca. Ők összetartoznak, mégis el kell válniuk a nagyobb jó érdekében. S ugyan az anekdoták szerint a forgatás korántsem volt fényes és zökkenőmentes, a végeredmény szempontjából váltig állíthatjuk, hogy megérte kiállniuk a megpróbáltatásokat. Ingrid Bergman e filmnek köszönheti hollywoodi, majd mondhatni „európai” pályafutását.
S hiába telt el negyven év a halála óta, ma is ugyanolyan hévvel és bánattal emlékezünk meg róla, mert, ahogy Ingrid Bergman is énekli a Casablancában, az alapvető dolgok megmaradnak, ahogy múlik az idő: „The fundamental things apply / As time goes by”.
